Hód-Mező-Vásárhely, 1877. január-június (7. évfolyam, 1-25. szám)

1877-01-07 / 1. szám

ie iU * ^—-. fog adni s egyúttal rövid idő alatt a népkönyvtárakat s ezzel együtt az olvasó s műveit közönség számát is jelentékenyen meg fogja szaporítani. Minden ebbevágó fölvilágositással megkeresésre szívesen szolgál a bizottság jegyzője Mayer Miksa (Budapest, vár, a közoktatási minisztériumban). Az utasítás maga szó szerint a következő: I. Általános elvek. 1. A népkönyvtárak fölállítása a népoktatási tanintézetekkel szerves összeköttetésben történjék, mintegy az iskolai könyvtárak fejleményeként s kezelésével lehetőleg a községi népoktatási tanintézetnél működő tanító bizassék meg. 2. A népkönyvtárakat népszerű tudományos előadásokkal kell kapcsolatba hozni s átalában lehetőleg igyekezni kell azon, hogy ezek a község összes szellemi s társadalmi működésének központjául szolgáljanak. Külön népszerű előadásokat rendező egyesületek s bármely más társadalmi és tudományos társulatok alakítása külön a népkönyvtáraktól csak nagyobb községekben tanácsolható, még a külön olvasó helyiségek kibérlése is azon időre halasztandó, midőn a népkönyvtárak eszméje már gyökeret vert. 3. A népkönyvtárak alkotásánál a felekezeti s politikai pártkülönbség szigorúan kerültessék, különösen oly irányban, hogy abból ellentétek származzanak; ellenben nagy súlyt kell fektetni bennök a nemzeti érzelem ébresztésére, a polgári kötelességérzet ápolására s e célból minden hazaellenes vagy erkölcsrontó irány szigorúan elkerülendő. 4. A népkönyvtárak szorosabb értelemben véve tisztán csak az elemi népiskolát végzett felnőtt egyének számára állítandók, s igy a népkönyvtárak alakítása alkalmával sem a tanuló ifjúság, sem az úgynevezett értelmiség, sem pedig a magasabb oktatásban részesült ifjúság igényei nem veendők tekintetbe. A nép foglalkozásmódjának megfelelőleg népesebb s műveltebb városokban az iparos- és kereskedő-osztály számára a földművelőkétől külön népkönyvtár is alakítható kivételesen s ha a földművelőké már eléggé megszilárdult. 5. A népkönyvtárak szervezésénél s vezetésénél a népnek mindenkor kellő működési tért kell adni; óhajtandó azonban, hogy a tanítókon, jegyzőkön s papokon kívül a község értelmisége is részt vegyen a munkában, de mindig óvatosan s úgy, hogy a maguk óhajait, mint a nép indítványát s határozatait igyekezzenek érvényre juttatni és semmit se erőszakoljanak mindaddig, mig azon eszme számára a közvéleményt meg nem nyerték. II. A népkönyvtárak alapítása. 1. A tanító mindenekelőtt hasson oda, hogy, mint a törvény is rendeli, bármily csekély iskolai könyvtár legyen. Ezután a legfelsőbb osztályok növendékeinek s különösen az ismétlő iskolába járó kitünőbb tanulóknak adjon oly könyveket, melyeket szüleik is hasznosan s gyönyörködve olvashatnak. Ilyeneküt ajánlhatjuk a Zilahyféle sorozatból az 1., 10., 17., 18., 25., 30., 34. sz. a. levőket. Ha a szülők maguk számára is kérnek olvasmányt, adja oda számukra a 4., 7., 8., 26., 38. sz. a. levőket, de oly feltétel alatt, hogy minden egyes darab olvasásáért 1ért kell fizetniük. 2. Ha öt felnőtt egyént nyert meg már ily módon, beszélje reá őket, hogy fizessen mindegyik 20 krt s ezért rendelje meg számukra a „Képes Néplap“-ot (Franklintársulat, egyetem utca 4. sz. Ára egész évre 2 frt.) Mihelyest többen jönnek össze, hacsak 20-an vannak is, kérje föl a jegyzőt s bírót, hogy a község házában adjon olvasóhelyiséget s ehez fűtést és világítást. Ekkor rendelje meg másodsorban a „Falusi Gazda“ c. gazdasági lapot (Légrádynál, nádor utca 6. sz. Egész évre 6 frt.) 3. Ezen működésével kapcsolatban igyekezzék a tanító az iskolaszék által oda hatni, s egyúttal a növendékek által is terjesztetni, hogy esténként — kezdetben igen ritkán s harmad-, negyedízben már a másodszori sürgetést is megvárva — egyetmást fölolvasson a népnek. Ily „csalogató“ fölolvasás gyanánt elsősorban ajánlhatjuk a következőket: a) Petőfi „János vitéz“-e. b) Robinson Crusoe egy rövid népszerű földolgozása. c) A „Természet könyveiből „Az állati élet fejlődése“ c. sorozat (IX. fűz.), melyben a csirke kikelése van megírva, továbbá „Képzelmi utazás a mindenségbe“ (16. fűz.), „Az állatok ösztönei” (2. fűz.) c. fejezetek. d) Jókai ,,A négymázsás sörfőző“ humoreskje. Aranytól „Jóka ördöge.“ Közben-közben egyes apróbb tárgyakat is föl kell olvasni, igy pl. az olvasókönyvből Jókai „Koldus-gyermek“ ét, egy-egy cikket a lapokból, mindig magyarázatokkal kisérve. 4. Az alakulást így lassanként előrekészítvén, végre ki kell hirdetni az alakuló ülést. Ezen gyűlésre össze kell hivatni az egész községet, ha kell goboltatás útján is. Óhajtandó, hogy előbb az iskolából kikerült ifjúság énekelje el a „Szózat“-ot, a falu legnépszerűbb gazdája tartson beszédet, s olvastassák föl az alapszabály-tervezet, melynek mintája körülbelül a következő lehetne. (Folyt. köv.) Elbeszélés Schucking Z.eumtől. — A kacérság a nőknek elvitathatlan kiváltságuk, hogyan panaszkodhatik ön emiatt ? Vegyen ön példát az én Brakenburgomon, ő soha sem panaszkodik. — Ezen Brakenburg is Klárikának csak a tekintetével panaszkodik amiatt, hogy nincs Klárikája. — Egy legalább van, Egmont nélkül. Miért nem lesz ön az ? — S lennék bár én oly nagy, mint Egmont, bátor, mint a szt-quentini hős, spanyol érzelmű s fölékesitve a császártól az aranygyapjas rendszalaggal, mit használna az nekem önnél, önnél szívtelen, csapodár asszony, ki a legrutább játékot űzi velem. A nő, kit ezen szemrehányások illettek, kacagott. — Már aztán, hogy ez önnek sokat használna-e, édes Ödön, azt valóban magam sem tudom. Azt hiszem, sok függene attól, ha az ön hősiessége nem olyan volna-e, melyet én a puszta mende-monda , híresztelés után ismertem meg; az ön nagy tetteire vonatkozó hírlapi tudósításokat azután jóhiszeműleg tartoznám elfogadni; ez és ami ehhez járulna , ami az én bámulatomat mint kötelességszerű adót igényelne : a színlelt szerénység hű mosolya az ajkakon, az ilyen hősiesség , attól félek, semmiesetre sem eszközölhetne ki nálam olyat, ami másnak látszanék, mint azon ördögi játék, amelyet én, mint ön állítja, önnel, az ön hi, vérző szívével űzök. — Ön valóban nagyon gonosz, Izabella ! — Ha nem egészen más volna az eset, — folytatá a gonosz Izabella, — ha ön hősiességét önmaga fogná bebizonyítani nekem; ha az egész nagyságában emelkednék ki előttem; ha erélye engem meggyőzne , letiporna; ha az engem kényszerítene mint egy kicsiny, gyenge, legyőzött lényt az ön ereje előtt meghajolnom. — Micsoda légből kapott szavak már ezek ? Hogyan mutathatja meg egy férfi hősiességét egy nő előtt s annak varróasztala mellett ülve, hogyan határozhatja meg azt a mértéket, amit ő bátorsága , kitartása vagy szelleme által létesíthetne? Vagy micsoda tetteket kiván ön voltaképen? Micsoda erőmutatványokat ? Kívánja kegyed talán, hogy az ember a kegyed szép szemeiért bikaviadalt vivjon, avagy léghajóssá vagy oroszlánvadászszá legyen ? Ábrás úr (a szerkesztő) lapja, a nyolc éves dicső múlttal biró, s a közügyek terén oly roppant (?) érdemeket szerzett „Vás. Közi.“ legutóbbi számában „Evés pályazáró“ címen búcsút vesz „törzs olvasó-közönségétől.“ A búcsú hangjáról és tartalmáról rögtön ráismerhet mindenki az emberre, aki éveken keresztül bitorolta a sajtó legszentebb jogait, belenyitva folyvást közönségét, hogy az végtére is fölüljön neki. Elmondja, ékes szavakkal, regényírói stélben, hogy miket tart ő egy vidéki hírlap föladatának, miért vitatja a hírlapirodalom jogosultságát és hasznát, és hogy mire törekedett ő lapjában éveken keresztül, stb. Nos, ez ellen mind — Ah, ön nem akar engem megérteni. Nem arról van szó. — De miről van hát akkor ? — Arról, hogy egy férfi oly szellemi fölényt áruljon el egy nővel szemben, hogy az bensőleg meghajoljon ezen fölény előtt, hogy azon férfi benne maga iránt sokkal nagyobb tiszteletet, félelmet gerjeszszen, semhogy a nő arra még csak merészeljen gondolni is, amit ön kacérkodásnak nevez: ezen rút játékra, a férfiak hiúságával, gyengeségével és képzelgésével. — Hát úgy érti azt kegyed ? Tehát ön is azt hiszi, hogy egy nő csak olyan férfit szerethet , akitől egy kissé fél is. — Én azt hiszem, hogy körülbelül úgy van. — Legalább sok nőnél, de nem mindnyájinál, a mély érzésű kedélygazdag nőknél éppen nem. — Számítottam én valaha magamat azok közé? — Nem ; ön mindig meg volt elégedve, ha egy társaságban ön a legszebb, legragyoggóbb s legizlésteljesebben öltözött s legjobban körülrajongott nő volt! — Ez már megint gonosz megjegyzés. Én mindig meg vagyok elégedve, ha ifjúságom rövid idejét, mely szűnni kezd, — kérem , semmi bók, tükröm őszintébb mint én, — ha mondom, ezen időt fölhasználhatom, hogy az életet élvezzem s magamat jól mulassam. S miután már az nekünk természetünkben áll, hogy tetszeni a legnagyobb mulatságunkra szolgál, nos, hát igyekszik az ember tetszeni és ha aztán az esztelen férfiak azt hiszik , hogy mi, mivel nekik tetszünk , kötelezve vagyunk hódolatukat el nem fogadni, azon esetre, ha egyszersmind törvényeiket is el nem fogadjuk, no , akkor kigunyóljuk a férfiakat. — Ha szintén emiatt a férfiak szive megtörik is, ha tönkre jutnak is emiatt! Mily önző , szívtelen teremtés kegyed, Izabella! — Hogy ön azt állítja, azt én újólag nem vehetem résznéven öntől, hiszen ez az a mód , amelylyel a férfiak magukat megboszulják. A szegény nő, kinél hiúságuk célt nem ért, rágalmaztatik. Egyébiránt az ön tragikus kifejezései a „megtört szívek“-ről, „tönkremenés“ről rám éppen nem hatnak. Ismerjük már mi azt.“ — De Sternberg hadnagynak mégis csak ön törte meg a szívét, ő az ön iránti szerencsétlen szerelme miatt lépett ki a szolgálatból és ment keletre, s ha az ön Blankenburgja, aki a szolgálatban soha sem fog emelkedni, mert ön miatt fejét vesztette, nem megy tönkre, az bizonyára nem önön múlik. Izabella mosolygott s vállat vont. — Mit tesz az, — mondá ő, — ha végre közületek , durva , kegyetlen férfiak közül egy, egy nő miatt tönkre megy ; hiszen a férfiak gonoszsága miatt annyi nő megy tönkre.“ .Is. 13.3-m.is elér. Újabb „szemfényvesztések.“ nem volna szavunk; azonban Ábrás úr elvétve mesterkedni is szokott, és hogy a saját fényét annál hathatósabban ragyogtassa, előbb árnyat keres, mely amannak erősbítésére szolgáljon. Ismeri az ellentétek rhetorikai és művészeti hatását, a képet úgy állítani a szemlélő elé, hogy az egyszerre láthassa a szépet és rutát s érezhesse mindkettő hatását. Azonban művészeti törekvései sokszor cserben is hagyják őt és ilyenkor torzképeket alkot, kedvelője lévén a tulságoskodásnak, a színezést és az árnyat a tulságba viszi s a tartalom igazságát szándékon kívül is föláldozza az alak erőltetett szépségének. — Azt talán említeni is fölösleges, hogy Ábrainál ilyenkor a fény az önmagasztalás, az árnyalmások becsmérlése, legtöbbször nem közönséges mértékű rágalmazása szokott lenni. Becsmérel, rágalmaz valakit rendesen, hogy a maga érdemeit (?) annál föltűnőbben ragyogtassa ; ez ellentétekben, ezek ravasz, legtöbbször immorális és erőszakos előrángatásában rejlik az ő öszszes journalisztikai ügyessége. Ez ellentétek szerint aztán amíg ő „aranytiszta szándékkal, ragyogó styllel rendelkezik, a legegyszerűbb utat, a nyílt őszinteséget (?) választja rendesen, addig más journaliszta, mert véletlenül neki útjában van, zugbtó, orthodox, bigott, önző, szándéka nemtelen, mert magánérdekek legyezgetésével avagy mások oknélküli bántalmazásával akarja életét fönntartani.“ (így írja ezeket legközelebb is „Év- és pályazáró “-jában.) Ábráinál, csak a vak nem láthatja a törekvést, hogy lapunkat minden áron képtelenné, ennek működését és hatását a közönségre nézve lehetetlenné tenni akarja. Oka van rá, s ez az ok régi keletű. Az ódium, mely lelkét elfogja, azon időből datálódik, amikor először, mert megismertük színről színre az embert, kétségbe vontuk írói talentumát, kétségbe ama nagy tehetséget, amelyet még ma is folytonosan affektál. Ez a legborzasztóbb sérelem, amelyet valaha ember szenvedhetett a másiktól, méltó egy emberöltő gyűlöletre. De ma ez ódiumon kívül egyéb oka is van arra, hogy ismét lapunk és szerkesztőségünk ellen támadjon, nem csupán új állása, de árván hagyott lapjának jövő élete aggodalommal töltik el szívét. Mindkettőt veszedelemmel fenyegeti lapunk-------— természetesen az ő agyában, az ő képzelmében. Előfizetési fölhívásunknak azon tétele, melyben a közigazgatási tényezők ezentúli működését szigorúbb kritikai szemekkel kísérni ígérjük, alkalmat ad neki arra, hogy szerkesztői hattyúdalában a fekete irigység egy nyilát röpítse újra felénk. Nem mond különben semmi újat, még csak az az alternatíva sem új, amelyet fölállít, hogy előfizetési felhívásunk vagy „reklám“ vagy komoly ígéret. Boldog Isten! Nyolc év óta hányszor volt már alkalma olvasni és hallani ilyeneket Vásárhely közönségének. Hogy mondhatna tehát ő újat ? Megjegyzéseire azonban erkölcsi lehetetlenség föl nem szólalnunk. Nem kerestük e felszólalásra az alkalmat, mint nem máskor sem a múltban. A közönség emlékezhetik reá, hogy mindannyiszor mi voltunk a megtámadott fél. Harmadik évre kelve vállalkoztunk e lap . És képesnek tartja ön azt, a bosszuló szerepét vinni ? — Nem. Nem is gondolok arra, hogy a nők eltiprott szerencséjének megboszulója legyek A nők — őszintén megvallva önnek — általában távolról sem ébresztenek bennem annyi rokonszenvet maguk iránt, hogy magamat miattuk megerőltessem. — Természetes , ismerjük már a nők versenyzési irigységét. — Ó, az már nem udvariasság, Ödön, mondhatja ön azt, hogy nekem okom van félni a versenytől ? — Fájdalom, nem; bizonyára senki sem érzi azt inkább mint én, hogy arra önnek nincs oka, és, fájdalom, senki sem érez oly mélységes mély kétségbeesést az ön kegyetlen önzése, a kegyed fagyos hidegszivüsége, daemoni gonoszsága, acélkemény kérlelhetlensége s határtalan lelki fásultsága miatt egy emésztő szenvedéllyel szemben. — Mily ékesszólóvá nem teszi e „szenvedély“ önt, — kacagott föl Izabella. — Miért nem lelkesíti az önt ép úgy nagy tettekre is, mint nagy szavakra? — Tettek? Már ismét visszatér ön amaz ostoba tettekre. Micsoda tetteket kivan ön ? — Hiszen már mondtam. Én azt akarom, hogy a férfit ne csak kérkedni halljam, hanem lássam nagy tetteket végrehajtani is, érezni akarom az ő felsőbbségét. Tegye meg ön azt, hogy én öntől sokkal inkább féljek, hogysem önnel kacérkodni merjek. Valódi férfi nem hagy magával kacérkodni, azt olvastam egyszer. Midőn tehát ön kacérságom ellen panaszkodik, elárulja ön, hogy nem valódi férfiú. Ödön hallgatott egy ideig, azután így szólt: — Megvallom kegyednek, hogy e kifejezés engem valóban talált. Valódi férfi nem hagy magával kacérkodni? De hát mit tehet akkor? Megszakíthatja a viszonyt ! És férfias-e az ? Az nem igaz! Valódi férfi nem hagy föl a viszonynyal, azaz nem hátrál meg , hanem győz, hódít, akaratát érvényesíti, célját keresztülviszi. — No igen, hiszen épen azt teszi az. — És ahhoz erősebbnek kell neki lennie, mint a kacér nő, hogy azt kényszeríthesse becsületesnek lenni. De, istenem, hogyan kényszerítheti ez ember kegyedet ? Hogy foghatja meg az ember a lidércfényt? Izabella kacagott s igy válaszolt: — Ne kívánja ön tőlem, hogy én ezen tételt még meg is magyarázzam önnek. Azt hiszem, az már elég önmegtagadás részemről, akit pedig ön végtelen kacérnak tart, hogy önnek e tételt föladtam. — Igaz, köszönetemet fejezem ki ezért önnek, Izabella s egyszersmind ígérem, hogy afölött komolyan fogok gondolkozni. Bízvást számot tarthat ön reá ! (Folyt. köv.)