Hód-Mező-Vásárhely, 1877. július-december (7. évfolyam, 26-52. szám)
1877-07-01 / 26. szám
Vll-ik évfolyam. 1897. 16-ik szám. Vasárnap, julius 1-én. Előfizetési díj: Vidékre postán és helyben: egész évre 4 ft, félévre 2 ft, negyedévre 1 ft. Megjelen: minden vasárnap reggel. Egyes szám ára 10 kr. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőhöz, I tized, 1176. sz. a. Barsy Gy.-féle ház, küldendők. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetési dijak: A háromhasábos petitsorért egyszeri beiktatásnál 6 kr, kétszerinél 5 kr, többszörinél 4 kr. Bélyegdij minden beiktatás után 30 kr. A nyilt térben a háromhasábos petitsor díja 20 kr. Az előfizetési pénzek, hirdetések és ezek dijai a szerkesztőhöz küldendők. Előfizetési fölhívás „HÓD-SZÓ -VÁSÁRHELY“ 1877-ik évi julius—decemberi féléves, vagy julius-szeptemberi negyedéves folyamára. Lapunk iránya jövőben is az eddigi marad. Célunk oly hetenként megjelenő közlönyt adni a közönségnek, amely annak érdekeit a köz- és társadalmi élet terén hűen szolgálja, városi közigazgatásunkat és a haladást célzó intézményeket éber szemmel kísérje, a nagyvilágban, úgy a hazánkban is történő fontosabb eseményekről terjedelméhez mért rövid, de kimerítő ismertetéseket közöljön; az olvasási vágyat felébreszsze népünknél és fokozza közönségünknél. Ily programra s az eddigi irány megtartása mellett fölhívjuk t. közönségünket az előfizetések megújítására és a lapnak továbbra is hathatós erkölcsi és anyagi támogatására. Az előfizetési dijak maradnak a régiek, u. m.: a Julius—decemberi félévre .... 12 frt. a julius—szeptemberi évnegyedre . 1 frt. Az előfizetési dijakat kérjük vagy egyenesen szerkesztőségünkhöz küldeni be (Tarján, Bajcsy Gfy.féle ház 1176. sz.), vagy nyugtatvány mellett lapkihordóinknak adni át, vagy végül Goldberger R. itteni könyvkereskedő urnát (főutca, Politzer-féle ház) teljesíteni. H.-M.-Vásárhely, 1877. junius 15-én. A Jól-Máterhely szerkesztősége és kiadóhivatala. A keleti kérdés az országgyűlésen. (A magyar képviselőház 1877. évi junius 26-iki ülése.) A képviselőház keddi ülésének legnevezetesebb s csaknem egyedüli tárgyát a keleti kérdés fölött kifejlődött vita képezte; az egész országot feszült izgatottságban tartó ezen nagy horderejű kérdés Somogyi megye közönségének e tárgyban a képviselőházhoz benyújtott s több törvényhatóság által pártolt kérvénye következtében került napirendre. A nemzetünk életérdekeire kiváló fontosságú és történelmi emlékű ülést a következőkben közöljük. A képviselők úgy a közönség részéről nagy számmal látogatott ülésben megkezdte a vitát Gróf Apponyi Albert. A keleti kérdés, úgymond, már ismételve előkerült e házban. De miután a kormány a hozzá e tárgyban intézett interpellációkra fontos érdekek komoly veszélyeztetése nélkül teljes fölvilágosítást és kellő tájékozást nem nyújthatott: szükségesnek látszik, hogy a törvényhozás részéről egyesek, akár maguk, akár illető pártjuk részéről tájékoztassák a kormányt aziránt, minő politika lenne az, mely e kérdésben a magyar közvélemény támogatására számíthatna? Annál szükségesebb e tájékozás most, midőn katonai akció, mozgósítás hire kering, s azt is hallani, hogy ennek célja török terület, nevezetesen Bosznia megszállása s a — nem a mi hibánkból — kényelmetlen helyzetbe keveredett Montenegro újra lábrasegítése volna. Monarchiánkat, valamint a nyugati államokat is ez ideig egy konzervatív elv vezette a keleti kérdésben, az, hogy a török birodalom integritása s az azt biztosító nemzetközi egyezmények sértetlenül fenntartandók. (Helyeslés.) Törökország monarchiánkra nézve a legjobb szomszéd, s nem is lesz többé expansív, terjeszkedő hatalom, a míg a helyén támadható egyéb alakulások talán állandó veszély magvát rejtik magukban. A mostani hadjáratnak bevallott célja a török uralom alatti keresztyének sorsának invitását eszközlő reform. De ezt Oroszországnak sikerült —ma fentebbi elvvel — Törökország integritásával — ellentétbe hozni. Szükséges volna tehát tudni, hogy külügyi politikánk e konzervatív elv alapján áll-e meg? Sok dolog arra mutat, hogy eziránt aggodalomra lehet okunk. Sőt monarchiánk magatartása oly természetű, hogy az orosz törekvésekben való aktív részesség vádja nincs kizárva, s kire jár, hogy bizonyos hódításokra nézve már egyezkedést is kötött volna. Pedig a magyar közvélemény, ritka egyértelműséggel, azt követeli, hogy ha a török birodalom integritásának és szuverainitásának fenntartása mellett akcióba nem lépünk, legalább ellene se tegyünk. Örvendene, ha a kormányelnök kinyilatkoztatná, hogy aggodalmai, melyek nemcsak az övéi, agyrémek s hogy ő csak szélmalmok ellen harcol. A több ízben zajos helyesléssel félbeszakított beszéd után felszólalt: Kállay Béni. Kétségbe vonja, hogy a magyar közvéleményben a keleti kérdés megítélése körül megvolna az a sokat emlegetett összhang. Egy rész ugyanis azt akarja, hogy maradjunk semlegesek, mások, hogy Oroszország hatalmi terjedésének szabjunk határt, ismét mások, hogy Törökország integritását tartsuk fenn. Szóval oly divergensek ez úgynevezett közvélemény nyilatkozatai, hogy egymást teljesen kizárják. Egyetértés itt csak abban nyilatkozik, hogy aggodalommal fogadnák az orosz befolyás alatt történhető alakulásokat a Balkán-félszigeten. De az aggodalom nem bír komoly alappal. Oroszország nem nyugat felé terjeszkedik. Muszkaország civilizációja igen lényegesen különbözik a nyugatitól és igen sokan vannak abban a meggyőződésben, hogy annak kell regenerálni az utóbbit. • Azonban a szláv népek egy tekintélyes része már a nyugati civilizáció vonzási körébe esett, azokat tehát Oroszországnak ép úgy meg kellene hódítani elébb, mintha egészen idegenek volnának, s a két civilizáció közötti különbség oly nagy, hogy azt még a faji összetartozandóság sem egyenlíti ki. Így is lehet az veszély, de korántsem olyan, mint lene egy egységes pánszlávizmus. Az egyesítés pedig csaknem lehetetlenség a fennálló divergenciák mellett. Oroszország ereje épúgy aggaszthat másokat, mint Törökország gyengesége. S ez irányt is szabhat rokonszenvünknek, de korántsem politikánknak. A történelem folyamát fenntartani nem lehet. Ezer éve annak, hogy az orosz sajkák Konstantinnápoly falai alatt először megjelentek. Ezt az áramlatot egy ideig halasztani lehet, de örökre föltartóztatni nem. (Zaj. Ellentmondás.) De ha már be kell következnie, jobb előbb, mint később. (Zaj.) Törökország, ez a beteg ember — szóló nem tagadja, — bizonyos körülmények között lehet haladásra képes. Ő éveken át tanulmányozta az ottani viszonyokat közelről. Ez adminisztracionális, birtokviszonyi, igazságszolgáltatási stb. bajok mind olyanok, amelyek még orvosolhatók. De a valódi baj sokkal mélyebb : az államszervezetben rejlik. Ez államszervezet olyan, mely kizár minden reformot, (Ohó! Nem áll!) mert Törökország teokratikus állam, és pedig nem a mi fogalmaink szerint, hanem olyan mely csak az uralkodó vallásúaknak biztosít befolyást a közügyekre. (Ellentmondás: „Hát az alkotmány?!“ Míg Törökország meg nem változtatja létalapját, addig az nem lesz civilizált ország. (Felkiáltások: Már megtette !) Ha pedig megváltoztatja, megszűnt Törökország lenni, mert a túlsúlyban levő egyéb lakosság elnyomja muzulmán jellegét. Törökország serege még győzhet. (Felkiáltások, Adja isten!) nyerhet néhány diadalmas csatát (Fog is), de elhanyatlását kikerülni nem fogja. (Zaj: Közbekiáltások: „hisz ez muszka agitator!“) Ilyeneknek ismervén a törökországi viszonyokat, szóló nem kívánhatja, hogy minden áron öszekössük sorsunkat a törökével. Törökország integritása nem lehet a mi politikánk alapdogmája, nem igyekezhetünk fenntartásán még akkor is, mikor az már lehetetlen. (Zaj. Ellentmondás.) Politikánkban egyedül csak a magunk érdeke lehet a döntő, másoké csak annyiban bírhat elhatározásunkra befolyással, amennyiben a magunk érdekének szolgál vagy árt. A politikában a főelv és legnagyobb erő a legridegebb önzés, akármily erkölcstelennek látszassák is az. Minden egyéb lehet nagylelkűség, de nem politika. Oroszország részéről nem fenyeget bennünket oly nagy veszély, mint aminőnek mondják és semmiesetre oly nagy, hogy az ellen magunkat megvédeni erőnk elégtelen legyen. Azért e rémmel magunkat ijesztgetni semmi szükség, sőt szóló azt hiszi, hogy még e mai vita fölidézése is felesleges volt. (Zaj. Közbeszólások: Hát még ez a beszéd!) Ghyczy Kálmán elnök: Kérem a t. képviselő urakat, méltóztassanak meghallgatni az eltérő nézetet is. Kállay Béni: Oroszország háborúja Törökország ellen ma is lokalizálva van még eddig. Nincs szükség rá, hogy izgassuk magunkat. Ha pedig olyan történnék, ami érdekeinkbe ütközik, elég időnk és erőnk lesz tenni ellene. Kedvező helyzetet teremteni magunknak, ha akcióba kényszeríttetünk: ez kell, hogy legyen a politikánk. És erre való az átkelés a Dunán s Bosznia megszállás. (Zaj.) De sztratégiai szempontból is az egyetlen helyes. Áldozat nélkül elfoglalni a legjobb pozíciókat s ott pihent és sértetlen erővel várni, míg az egymás ellen harcoló két hatalom gyengíti és emészti egymás erejét. (Zaj. Közbekiáltás: „Kilopni a zsebkendőjét, amelyik elesik!“) Egyébiránt nem tartaná helyesnek most előre kimondani, mit akarunk tenni. Hogy Boszniát meg akarjuk szállni, ennek kimondása politikailag ép oly helytelen volna, mint kimondása az ellenkezőnek. Legjobb várakozó állást foglalni. A néhány képviselő részéről itt-ott helyesléssel, de átalában zajjal és ellentmondással fogadott beszéd után a ház nagy érdeklődése mellett felállt : Tisza Kálmán miniszterelnök. Nem hiszi, hogy várná valaki, hogy polémiába fog bocsátkozni az előtte szólókkal, vagy hogy a konstellacionális politika mezejére téved, latolgatva a lehetséges és lehetetlen esélyeket. Azt se fejtegeti, mennyire helyes, ha azt egy képviselő teszi, de kimondja, hogy az a kormány részéről menthetetlen politikai hiba lenne. Szorítkozik csupán a tényállás megállapítására. A monarchia semlegességére vonatkozólag már megfelelt akkor, mikor Irányinak e tárgyban hozzá intézett interpellációjára válaszolt, s ismételheti, hogy a monarchia a hadviselő felek mindegyike irányában egyformán értelmezte a semlegességet. Tilalmat adott ki a hadiszerek kivitelére egyaránt mind a két hadviselő fél, sőt még a semleges hatalmak irányában is, nehogy abba a helyzetbe jusson a monarchia, hogy ne legyen hadiszere, ha majd neki magának talál szüksége lenni rá. Sokszor hallotta a szemrehányást, hogy a kormány a külügyi kérdésekben a közvéleménynyel ellenkező politikát követ. De gondoljuk meg, hogy minden ember már természeténél fogva a magával egyformán gondolkozókkal érintkezik leginkább, s így igen hajlandó arra, hogy a saját véleményét tartsa közvéleménynek. (Polit: Igaz!) De miután azok, akik valamely dologgal meg vannak elégedve, úgy is ritkán szoktak nyilatkozni, s inkább hallgatnak s többnyire csak azok beszélnek, akik elégedetlenek, s mindannyiszor, valahányszor az utóbbiak kisebbségben vannak: e kisebbség véleménye lenne a közvélemény. Egyébiránt egy föltétel mellett szívesen aláveti a kormány külügyi politikáját a közvélemény ítéletének. E föltétel az, hogy a politika eredménye mellett megbíráltassanak azok az eredmények is, melyek más politika mellett következtek volna be. Ha a kormány hallgatott volna a már egy év óta cselekvésre biztató politikusokra, az első eredmény lett volna az, hogy egy év óta 600.000 embert tartottunk volna fegyver alatt, másik az, hogy sok száz millió új teher súlyosodott volna ránk, harmadik az, hogy ki tudja, mennyi gyermekvesztett anya és férjvesztett nő siratná most a harcias politikát. Ezt a mostani politika mind elkerülte, s a közvélemény, ha erről kellőleg fölvilágosíttatik, lehetetlen, hogy ne helyeselje, hogy a kormány nem engedte magát elragadtatni. Vannak, akik azt hiszik, hogy a határunknál dűlő háború már érinti érdekünket annyira, hogy ezt fegyveres kézzel védelmezzük. Ez az ijedés politikája, olyan, mint aki megijedve attól, hogy a szomszéd háza kitalál gyűlni, saját födelére dobja a tüzet. Többen hangsúlyozták, hogy hadseregünk teljes, fölszerelt, kész. Igenis így van. Azok, akik a hadsereget ilyenné tették, a most harcias politikát sürgetőktől elég szemrehányásban részesültek, mikor a költséget megszavazták, hogy ilyenné tehessék. De épen, hogy e hadsereg megvan, éppen ezt teszi lehetővé, hogy nyugodtabban tekinthessünk az események elé, mint tehetnők akkor, ha ily hadsereg nem létében most kapkodnunk kellene. Mondják, hogy a hadsereg élén álló egynémely egyénekben nagyon is ki van fejlődve a nemzetiségi érzés, úgy helyes az. Nem is volnának emberek, ha másként lenne. De minden egyéb fölött ott van a kötelességérzet, s amit egyszer a hadúr parancsol, azt végre fogják hajtani. Külügyi politikánk céljaira nézve nem mondhat egyebet, mint amit már ismételve mondott. Célja