Hód-Mező-Vásárhely, 1877. július-december (7. évfolyam, 26-52. szám)

1877-07-01 / 26. szám

volt: a béke, hogy ez nem sikerült: a háború lo­kalizálása, továbbá fentartása a jó viszonynak a többi hatalmakkal, és akcióink szabadsága. „A bizalmat érdekeink megóvása iránt — így szólt tovább a miniszterelnök — fektetjük először is a többi hatalmakkal fennálló jó baráti viszonyunkba, továbbá azon nyiltságba, melylyel megmondottuk szemben minden hatalommal nézeteinket úgy, hogy ezen hatalmak közt nincsen egyetlenegy sem, amely tisztában ne volna Ausztria-Magyarországnak az irány­­bani nézeteivel, és hogy ezen hatalmak egyike sem tartja Ausztria-Magyarországot felforgatási politika követésének gyanúja alatt. Megmondottam, hogy vet­jük bizalmunkat abban, hogy senkivel szemben és sem­mi irányban arra nézve, hogy mit fogunk tenni a magunk érdekeinek megóvására, sem szövetségünk, sem kötelezettségünk nincsen, hanem teljes mérvben bírjuk önelhatározásunk szabadságát. (Élénk helyes­lés és tetszés.) Bízunk továbbá hadseregünkben és bízunk azon meggyőződésnél fogva, melynek kifejezést adtam ab­ban, hogy ha a monarchia érdekei kívánnák, e mon­archia minden népei követni fogják az illetékes hely­ről jövő fölhívást. És én azért, mert az elhatározás szabadságát, a szabad kéz megtartását oly véghetetlenül fontos­nak tartom, a mostanában fölmerült és itt is han­goztatott hírekkel szemben nyilatkozhatom és fogok nyilatkozni határozottan a történteket illetőleg, de nem fogok kötelező nyilatkozatot tenni a jövőnek még ma ki sem számítható eseményeivel szemben. Felhozták, hogy Bécsben voltam és egy minisz­teri értekezletben is részt vettem és azon időben, midőn az érintett hírek Bécsből, távirati úton ide érkeztek. Tökéletesen igaz, Bécsben is voltam, mi­niszteri értekezleten is részt vettem, s biztosíthatom a t. házat, hogy azon minisztertanácsban nem hogy bármely tartomány megszállása, de még csak a rész­letes mozgósítás iránt is határozat nem hozatott, sőt azon minisztertanácsban ezekről szó sem volt. Hogy ily viszonyok közt a korona tanácsosai figyelembe vegyék a legközelebb bekövetkezhető ese­ményeket s megbeszéljék, hogy ez eseményekkel szem­ben mit kell talán tenni ? ez oly egyszerű és oly természetes dolog, hogy nem róható fel hibául, de a politikai könnyelműség bűnébe esnének, ha ezt nem tennék. Nem azt akarom tehát mondani, hogy a ko­rona tanácsosai nem szokták az ilyeket megbeszélni és hogy nem tették ezt , hanem csak azt akarom mondani, hogy határozatok ezen dologra nézve még a mai napig hozva nincsenek. Különben biztosíthatom a t. házat, szemben az annyiszor fölhozottakkal az iránt, hogy a monarchiá­nak a döntésre hivatott köreiben nincsen senki, aki külügyi politikánk feladatának azt tartaná, hogy szom­szédunkban a birtoklási és hatalmi viszonyok megvál­tozzanak. (Hosszan tartó élénk helyeslés), és ily po­litika érdekében határozatokat hozni a jövőt illető­leg senkinek sincs szándéka. Ismétlem, hogy sem a mozgósításra, sem arra nézve, hogy nem fejlődhetnek a viszonyok úgy, hogy hadseregünk egy vagy más ponton átlépi-e az állam határait, a jövőt illetőleg kötelező ígéretet nem tehetek. Nem teszek pedig nemcsak azért, mert ily ígé­retek által a monarchia esetleg bizonyos viszonyok közt megfoszthatná magát érdekei megvédésének leg­biztosabb módjától, hanem azért nem teszek, mert ilyen nyilatkozat — esetleg fordulhatnak a viszonyok úgy is — nem volna egyéb, mint bizonyítéknyújtás éppen azon törekvéseknek, melyeknek érvényesülése monarchiánk érdekébe ütközik. Összevonva, te­hát, a mondottakat, ismétlem, hogy lekötve semmi irányban nem vagyunk. Ismét­lem, hogy a külügyi politikának, melyet követünk, egyetlen irányadója az osztrák-magyar monarchiának érdeke, kizárásával minden ellen m­ás rokonszenvnek. Ismétlem, hogy ezentúl is feladatunknak fogjuk tartani, hogy ameddig és amikor csak lehet, e mon­archia népeinek vérét is, pénzét is kíméljük, és ha az események fejleménye most igényelné is, csak azon mérvig fogjuk ezt igénybe venni, amely mérvig ez magának a monarchiának érdeke által követel­­tetik. Törekvésünk lesz ezentúl is, hogy erre szükség vagy ne legyen, vagy a lehető legkisebb mérvben legyen. De éppen ezért, mert minden lehetőt megtet­tünk és megteszünk arra, hogy a monarchia érdekei népeinek megterheltetése nélkül vagy a lehető legki­sebb megterheltetésével megvédessenek , teljes bizalom­mal vagyunk aziránt, hogy ha az események fejle­ményei — melyeknek urai mi sem lehetünk, amint nem lehet egyetlenegy hatalom sem magában véve — mégis követelnék : e monarchia összes népei az ez iránt jövő fejedelmi szózatra a legpéldátlanabb odaadással és lelkesedéssel fognak felelni. Ismétlem, hogy nem helyes a veszélynek örö­kös emlegetése, mert ha a nyugalmából felkorbácsolt nép ismételten meggyőződik, hogy agyrémekkel és képzelődésekkel, — nem is akarok mást mondani, — ok nélkül lármáztatott fel, utoljára akkor sem hisz a veszélyben, mikor az elérkezett, és ez az, ami azután nagy csapás lehetne a monarchiára. (Hosszantartó élénk helyeslés a középen.) tömjénfüstöt; a tudományban nincs szerelem, de a szere­lemben meg nincsen tudomány ! — Reményiem — folytatá Kálmán — minden sze­relmi kalandozások mellett sem feledkeztél el magadról annyira, hogy a szigorlatokat mellőzd? Az idő nem messze van. Jenő nem felelt. Kálmán igen nemes vonásait e percben mély szomorúság lepé meg. Egy darabig hallga­tag föl­d alá kezdett járkálni a szobában. De majd Jenő közelébe lépve, fájó hangon így szólt : — Valóban, Jenő, nem lehet kimondani, mennyire súlyos csapás rádnézve az, hogy Vilmáékkal megismert kedtél. Hidd el, életem felét szívesen adnám érte, ha azon tudattól menekülhetnék, hogy Vilmának én mutat­talak be. Rendkívül fáj nekem az a gondolat , tán egész életemet meg fogja keseríteni, legédesebb perce­imben is üldözni fog, hogy e bemutatás által, bár ár­tatlanul eszközlője lettem egy oly nemes szív megsemmi­sítésének, mint a Hortense-é. — Kedves Kálmánom, — válaszolt Jenő, — én hiszem, hogy jó szived igy érez; de meglásd, szavaid nem fognak teljesülni soha, mert én tudom, hogy Hor­­tense engem rövid idő alatt teljesen feledni fog s nem fog utánam sokáig busongani. ő fog találni olyat, ki méltó lesz szerelmére azok között, kik nekem vetélytár­­saim voltak. Ezek pedig csak örülni fognak a közöttük történt válságnak. — Sajnállak, Jenő! Nem úgy szólsz többé, mint egykor. Én nem ilyennek akartalak még most sem is­­merni, s még most is hajlandó vagyok felőled azt feltéte­lezni, hogy e gondolatokkal akarod magadat, nyugtalan­kodó lelkiismeretedet és ijesztgetéseit, szóval benső zava­rodat kibékíteni, pedig hidd el, hasztalan lesz mindez. Benső jobb érzésed örökre teher lesz neked, mert ha ezzel bírsz, fájdalmad nem csillapulhat le soha, — érezd bármily boldognak magad a Vilma oldalán. Hortense nemesebb lélek, semhogy úgy tudna többé szeretni bár­kit , mint téged szeretett. Hiszen erre csak egyszer ké­pes az, aki úgy szeretett, mint ő, és csalódott. Ha jö­hetne is sok idő múlva szívébe hasonló érzelem, ez mindannyiszor mint gúny tűnnék föl neki, a gúnyja első szerelmének; mert képzelheted-e azt ő róla, ki oly hévvel, annyi bensőséggel szeretett téged, hallgathatna-e szerelmi vallomást anélkül, hogy a tiéid eszébe ne jus­sanak. Lehet, akad egyén, aki nagyobb bensőséggel, mélyebb érzelemmel fogja őt szeretni, mint te, de ő hitében meg lesz ingatva, ő nem hihet többé senkinek, mert te. Ezután öt percre fölfüggesztetik az ülés. Szóltak még: Helfy Ignác, aki Tisza és Kát­lay ellen polemizált, majd Csernátony Lajos, Zsedé­­nyi Ede és Éber Nándor a kormány politikáját he­lyeselve. Ezzel az ülés véget ért, a vita folytatása 27 ikére halasztatott. A 27-iki ülés első szónokaiul Ráth Károly és Ürményi Miksa lettek följegyezve. A vita folytatásáról jövő számunkban emlékezünk meg. VÁR4A. Hortens­e. — Beszély. — Irta: £3scig››‹. (Foly­tatás.) Nem időzünk sokat a Jenével történtek leírásánál, ő néhány nappal a Kálmánnál történt találkozás után látogatást tett Vilmáéknál. Azóta a látogatásokat napon­ként ismételte meg nagyobb szenvedélylyel, mert ezek egyikén mindjárt eleinte megvallottak egymásnak kölcsö­nösen szerelmüket. Jenő nyilatkozott s a hölgy hévvel fogadta és viszonozta azt. Kálmán minderről idején tudomást szerzett. Vilmá­nak roszul esett azon körülmény, hogy e fiatalember őket nem látogatja többé, mert Kálmán megtudva a Jenő esetét s azt, hogy Vilma kész volt az ifjú kérdé­sére igennel felelni, nem érzett többé kedvet ma­gában ahoz, hogy ott látogasson. Bántotta a Vilma magaviselete, de még inkább aggasztotta a szegény Hor­­tense sorsa. Két hét telt el így, anélkül hogy azóta Jenővel ta­lálkozott volna többször , mint mikor először megláto­gatta. Forró júliusi nap volt, Jenő szobájában ült diván­­ján. Alig ismernénk benne többé az előbbi beteges külsejű ifjúra, most egész arcszine más , szeme, vonásai folytonos örömet s önmagávali elégültséget tükröznek. A nap már hajlani kezdett, mikor édes ábránd­jából hirtelen kopogtatás riasztotta föl. Kálmán jön. — Hozott Isten, Kálmán, — szólt Jenő felugorva ülőhelyéből s szívélyesen ragadva meg barátja kezét — újságból se látlak! Jó napot, — szólt Kálmán közönyösen. — Hja! paj­tás bajos a corpus juris mellől menekülnöm egy idő óta legkivált, hogy szerelmi ábrándozásokat, ömlengé­seket hallgassak. Szórakozásból jó volna néha egy ke­vés ideig erre is rávetemülni, de attól tartok, hogy amannak nagy hátrányára lenne. Nem egyeznek meg egymással ketten a szerelem meg a tudomány. Egy jó­kedvű öregúrtól hallottam egyszer, hogy a szerelem és tudomány annyira kerülik egymást, mint az ördög . Egyletünk hat évi fennállása után a múlt 1876-ik évi május 7-ikén tartott tisztújító közgyűlésében egy­hangúlag kimondá a végleges megalakulást olyformán, hogy a lövész­társulat tagjai ezentúl a módosított, újabb alapszabályok 2. §-a értelmében — több helybeli egy­letek példájára — szabad tetszésük szerint évenként ki­léphetnek, természetesen a kilépéssel együtt járó, szintén alapszabályszerű kötelezettségeik teljesítése mellett. A megalakulás a mondott időben 49 taggal ment végbe, olyanokkal, akik az akkori fölhívásra aláírásaikkal biz­tosították egyletbelépésüket s az ezzel járó kötelmek teljesítését. Az uj megalakulás óta a gondviselés kegyel­méből egy év ismét letelt az egylet felett s ma, amidőn újabb közgyűlésre jövünk egybe: illő érdemleges vissza­pillantást vetnünk a lefolyt év eseményeire egyletünk életében. Sokkal szerényebb igényekkel, mérsékeltebb remé­nyek közt, mint történt ezelőtt tíz évvel 1867-ben, még inkább pedig 7 évvel, a­mikor 150-en, majd 200-on is felül számlált tagokat az egylet, ment végbe a ma egy évi megalakulás. A lelkesedés, mely valamikor a 60-as évek közepén egy kisded vadásztársulat kebeléből kiin­dulva, az újság ingerének hatása alatt oly vérmes re­mények közt hívta életre a lövész-egyletet, a reánk ne­hezülő annyi elemi csapások után, melyek között első helyen a már két évben rémessé vált tiszai árvízveszélyt kell említenünk, mint olyat, mely rég megsemmisítéssel fenyegeti vala első­sorban a helyet, hol lövölde­ épületünk áll, lelohadt annyira, hogy mondhatni csakis az egylet nemes hivatásának eszméjéért egyenesen érdeklődő, leg­nagyobb részben magát az egyletet a múltban buzgó lelkesedéssel megteremtő törzstagokat számlálja ma ke­belében társulatunk. Pedig említsük-e, hogy a ma egy­évi új alakulás és szervezkedés lehetőleg könnyűvé tette kinek-kinek a belépést, s könnyített a tagsággal járó kö­telezettségek teljesítésén. Csekélyre szabta ez évi tag­sági díjat (3 lrtra), csekélyre a lövés­díjat is (3 líra). — Mindez intézkedések, sajnos, nem hozták meg a várva-várt eredményt, a közönség nagyobb s minden­esetre megvárhatott érdeklődését. De hát utaljunk-e az időviszonyoknak főleg az egyleti társulások tekintetében ma annyira nyomasztó jellegére. Hiszen jól tudhatjuk, hogy e viszonyok ma hazaszerte oly mostohák, oly med­dők minden társulási mozgalomnál, hogy ezek közül a legtöbb kezdeményezés már bölcsőjében meghal. Mosto­hák pedig különösen nálunk, hol a többi nem csekély amit nem képzelhetett volna soha: megcsaltad őt, kigu­­nyoltad érzelmét. Megölted azt, akit boldoggá tenni er­kölcsi és becsületbeli kötelességed lett volna, mert nem ő téged, de te tanítod meg őt arra, hogy szeressen! — Elég, Kálmán, ne szólj tovább ! — esdeklett Jenő, de Kálmán még tovább is folytatá : — Ne gondold, hogy nem oly barátomnak tekint­­sek, mint azelőtt, bár csalódtam, véghetetlenül csalódtam benned s ez az, ami szivemet rendkívül elkeseríti. Te, ki annyi sokunknak zavartad meg holdságunkat, végig fogod hallgatni barátod beszédét, mely úgy is az utolsó lesz hozzád. Hortense-t megfosztod minden boldogságá­tól, hitétől és örömétől, amit még az életben élvezhetett volna. Ilonka, aki kívülem otthon csak Hortense-t sze­reti, most együtt fog ő vele szenvedni. Hát az jó fiú, az Ilon testvére, Győző, ő szegény, midőn már tanul­mányai végén volt s majdnem bevégzé pályáját, elment külföldre, csakhogy feledhesse Horteuse-t, akit forrón, hévvel szeretett, őt száműzte a te viszonyod, melyet most kényelmüleg szakítasz szét. Végül még azt is okoz­tad, hogy én oly igen megcsalódtam benned! Látod, ez nekem véghetlenül fáj, de bár egész életemre kihasson is e fájdalom, én megbocsátok neked, Jenő, de a világ, ismerőid, ad azok nem fognak megbocsátani soha. Való­ban nem tudom most e percben mily jövő vár reád , de lehetetlen, hogy lelkiismereteddel végkép szakítottál volna. Ez és a bűntudatod a sírig fognak üldözni té­­ged, s talán előbb meg fog az előtted nyílni, mint gon­doltad volna. Jenő egészen levert jön. E percben, úgy látszék, is­mét fölébredt benne lelkiismeretének korábbi benső há­­borja. Pilláin egy köny rezdült meg s igy szólt: — Kálmán, még mindig nem volt elég a szemre­hányás ! pedig hasztalan minden törekvésed, ezzel ugyan nem szórakoztatod, de busitod lelkemet. — Tudom, Jenő! — szólt Kálmán némileg kikelve. — Azután hevesen lépett egyet-ketött. Majd kis idő múlva megint így szólt: — Én távozom, Jenő, és te is menj Vilmához, úgy­is szükséged van, még pedig nagy, a szórakozásra s fáj­dalom, hogy ezt csak Vilma közelében tudsz találni, Isten veled! Ezt mondva, Kálmán távozott. Jenő egy darabig gyötrő helyzetben ült ott. Az ifjú szavai igen elszomo­­riták, de azután fölkelt s magát rendbeszedve szokott látogatását tette Vilmánál. (Folyt. köv.) A h.-m.-vásárhelyi lövészegylet. Jelentés az egylet 1876/7-ik évi műk­ödésér­ől.

Next