Hód-Mező-Vásárhely, 1877. július-december (7. évfolyam, 26-52. szám)
1877-07-01 / 26. szám
volt: a béke, hogy ez nem sikerült: a háború lokalizálása, továbbá fentartása a jó viszonynak a többi hatalmakkal, és akcióink szabadsága. „A bizalmat érdekeink megóvása iránt — így szólt tovább a miniszterelnök — fektetjük először is a többi hatalmakkal fennálló jó baráti viszonyunkba, továbbá azon nyiltságba, melylyel megmondottuk szemben minden hatalommal nézeteinket úgy, hogy ezen hatalmak közt nincsen egyetlenegy sem, amely tisztában ne volna Ausztria-Magyarországnak az iránybani nézeteivel, és hogy ezen hatalmak egyike sem tartja Ausztria-Magyarországot felforgatási politika követésének gyanúja alatt. Megmondottam, hogy vetjük bizalmunkat abban, hogy senkivel szemben és semmi irányban arra nézve, hogy mit fogunk tenni a magunk érdekeinek megóvására, sem szövetségünk, sem kötelezettségünk nincsen, hanem teljes mérvben bírjuk önelhatározásunk szabadságát. (Élénk helyeslés és tetszés.) Bízunk továbbá hadseregünkben és bízunk azon meggyőződésnél fogva, melynek kifejezést adtam abban, hogy ha a monarchia érdekei kívánnák, e monarchia minden népei követni fogják az illetékes helyről jövő fölhívást. És én azért, mert az elhatározás szabadságát, a szabad kéz megtartását oly véghetetlenül fontosnak tartom, a mostanában fölmerült és itt is hangoztatott hírekkel szemben nyilatkozhatom és fogok nyilatkozni határozottan a történteket illetőleg, de nem fogok kötelező nyilatkozatot tenni a jövőnek még ma ki sem számítható eseményeivel szemben. Felhozták, hogy Bécsben voltam és egy miniszteri értekezletben is részt vettem és azon időben, midőn az érintett hírek Bécsből, távirati úton ide érkeztek. Tökéletesen igaz, Bécsben is voltam, miniszteri értekezleten is részt vettem, s biztosíthatom a t. házat, hogy azon minisztertanácsban nem hogy bármely tartomány megszállása, de még csak a részletes mozgósítás iránt is határozat nem hozatott, sőt azon minisztertanácsban ezekről szó sem volt. Hogy ily viszonyok közt a korona tanácsosai figyelembe vegyék a legközelebb bekövetkezhető eseményeket s megbeszéljék, hogy ez eseményekkel szemben mit kell talán tenni ? ez oly egyszerű és oly természetes dolog, hogy nem róható fel hibául, de a politikai könnyelműség bűnébe esnének, ha ezt nem tennék. Nem azt akarom tehát mondani, hogy a korona tanácsosai nem szokták az ilyeket megbeszélni és hogy nem tették ezt , hanem csak azt akarom mondani, hogy határozatok ezen dologra nézve még a mai napig hozva nincsenek. Különben biztosíthatom a t. házat, szemben az annyiszor fölhozottakkal az iránt, hogy a monarchiának a döntésre hivatott köreiben nincsen senki, aki külügyi politikánk feladatának azt tartaná, hogy szomszédunkban a birtoklási és hatalmi viszonyok megváltozzanak. (Hosszan tartó élénk helyeslés), és ily politika érdekében határozatokat hozni a jövőt illetőleg senkinek sincs szándéka. Ismétlem, hogy sem a mozgósításra, sem arra nézve, hogy nem fejlődhetnek a viszonyok úgy, hogy hadseregünk egy vagy más ponton átlépi-e az állam határait, a jövőt illetőleg kötelező ígéretet nem tehetek. Nem teszek pedig nemcsak azért, mert ily ígéretek által a monarchia esetleg bizonyos viszonyok közt megfoszthatná magát érdekei megvédésének legbiztosabb módjától, hanem azért nem teszek, mert ilyen nyilatkozat — esetleg fordulhatnak a viszonyok úgy is — nem volna egyéb, mint bizonyítéknyújtás éppen azon törekvéseknek, melyeknek érvényesülése monarchiánk érdekébe ütközik. Összevonva, tehát, a mondottakat, ismétlem, hogy lekötve semmi irányban nem vagyunk. Ismétlem, hogy a külügyi politikának, melyet követünk, egyetlen irányadója az osztrák-magyar monarchiának érdeke, kizárásával minden ellen más rokonszenvnek. Ismétlem, hogy ezentúl is feladatunknak fogjuk tartani, hogy ameddig és amikor csak lehet, e monarchia népeinek vérét is, pénzét is kíméljük, és ha az események fejleménye most igényelné is, csak azon mérvig fogjuk ezt igénybe venni, amely mérvig ez magának a monarchiának érdeke által követeltetik. Törekvésünk lesz ezentúl is, hogy erre szükség vagy ne legyen, vagy a lehető legkisebb mérvben legyen. De éppen ezért, mert minden lehetőt megtettünk és megteszünk arra, hogy a monarchia érdekei népeinek megterheltetése nélkül vagy a lehető legkisebb megterheltetésével megvédessenek , teljes bizalommal vagyunk aziránt, hogy ha az események fejleményei — melyeknek urai mi sem lehetünk, amint nem lehet egyetlenegy hatalom sem magában véve — mégis követelnék : e monarchia összes népei az ez iránt jövő fejedelmi szózatra a legpéldátlanabb odaadással és lelkesedéssel fognak felelni. Ismétlem, hogy nem helyes a veszélynek örökös emlegetése, mert ha a nyugalmából felkorbácsolt nép ismételten meggyőződik, hogy agyrémekkel és képzelődésekkel, — nem is akarok mást mondani, — ok nélkül lármáztatott fel, utoljára akkor sem hisz a veszélyben, mikor az elérkezett, és ez az, ami azután nagy csapás lehetne a monarchiára. (Hosszantartó élénk helyeslés a középen.) tömjénfüstöt; a tudományban nincs szerelem, de a szerelemben meg nincsen tudomány ! — Reményiem — folytatá Kálmán — minden szerelmi kalandozások mellett sem feledkeztél el magadról annyira, hogy a szigorlatokat mellőzd? Az idő nem messze van. Jenő nem felelt. Kálmán igen nemes vonásait e percben mély szomorúság lepé meg. Egy darabig hallgatag föld alá kezdett járkálni a szobában. De majd Jenő közelébe lépve, fájó hangon így szólt : — Valóban, Jenő, nem lehet kimondani, mennyire súlyos csapás rádnézve az, hogy Vilmáékkal megismert kedtél. Hidd el, életem felét szívesen adnám érte, ha azon tudattól menekülhetnék, hogy Vilmának én mutattalak be. Rendkívül fáj nekem az a gondolat , tán egész életemet meg fogja keseríteni, legédesebb perceimben is üldözni fog, hogy e bemutatás által, bár ártatlanul eszközlője lettem egy oly nemes szív megsemmisítésének, mint a Hortense-é. — Kedves Kálmánom, — válaszolt Jenő, — én hiszem, hogy jó szived igy érez; de meglásd, szavaid nem fognak teljesülni soha, mert én tudom, hogy Hortense engem rövid idő alatt teljesen feledni fog s nem fog utánam sokáig busongani. ő fog találni olyat, ki méltó lesz szerelmére azok között, kik nekem vetélytársaim voltak. Ezek pedig csak örülni fognak a közöttük történt válságnak. — Sajnállak, Jenő! Nem úgy szólsz többé, mint egykor. Én nem ilyennek akartalak még most sem ismerni, s még most is hajlandó vagyok felőled azt feltételezni, hogy e gondolatokkal akarod magadat, nyugtalankodó lelkiismeretedet és ijesztgetéseit, szóval benső zavarodat kibékíteni, pedig hidd el, hasztalan lesz mindez. Benső jobb érzésed örökre teher lesz neked, mert ha ezzel bírsz, fájdalmad nem csillapulhat le soha, — érezd bármily boldognak magad a Vilma oldalán. Hortense nemesebb lélek, semhogy úgy tudna többé szeretni bárkit , mint téged szeretett. Hiszen erre csak egyszer képes az, aki úgy szeretett, mint ő, és csalódott. Ha jöhetne is sok idő múlva szívébe hasonló érzelem, ez mindannyiszor mint gúny tűnnék föl neki, a gúnyja első szerelmének; mert képzelheted-e azt ő róla, ki oly hévvel, annyi bensőséggel szeretett téged, hallgathatna-e szerelmi vallomást anélkül, hogy a tiéid eszébe ne jussanak. Lehet, akad egyén, aki nagyobb bensőséggel, mélyebb érzelemmel fogja őt szeretni, mint te, de ő hitében meg lesz ingatva, ő nem hihet többé senkinek, mert te. Ezután öt percre fölfüggesztetik az ülés. Szóltak még: Helfy Ignác, aki Tisza és Kátlay ellen polemizált, majd Csernátony Lajos, Zsedényi Ede és Éber Nándor a kormány politikáját helyeselve. Ezzel az ülés véget ért, a vita folytatása 27 ikére halasztatott. A 27-iki ülés első szónokaiul Ráth Károly és Ürményi Miksa lettek följegyezve. A vita folytatásáról jövő számunkban emlékezünk meg. VÁR4A. Hortense. — Beszély. — Irta: £3scig››‹. (Folytatás.) Nem időzünk sokat a Jenével történtek leírásánál, ő néhány nappal a Kálmánnál történt találkozás után látogatást tett Vilmáéknál. Azóta a látogatásokat naponként ismételte meg nagyobb szenvedélylyel, mert ezek egyikén mindjárt eleinte megvallottak egymásnak kölcsönösen szerelmüket. Jenő nyilatkozott s a hölgy hévvel fogadta és viszonozta azt. Kálmán minderről idején tudomást szerzett. Vilmának roszul esett azon körülmény, hogy e fiatalember őket nem látogatja többé, mert Kálmán megtudva a Jenő esetét s azt, hogy Vilma kész volt az ifjú kérdésére igennel felelni, nem érzett többé kedvet magában ahoz, hogy ott látogasson. Bántotta a Vilma magaviselete, de még inkább aggasztotta a szegény Hortense sorsa. Két hét telt el így, anélkül hogy azóta Jenővel találkozott volna többször , mint mikor először meglátogatta. Forró júliusi nap volt, Jenő szobájában ült divánján. Alig ismernénk benne többé az előbbi beteges külsejű ifjúra, most egész arcszine más , szeme, vonásai folytonos örömet s önmagávali elégültséget tükröznek. A nap már hajlani kezdett, mikor édes ábrándjából hirtelen kopogtatás riasztotta föl. Kálmán jön. — Hozott Isten, Kálmán, — szólt Jenő felugorva ülőhelyéből s szívélyesen ragadva meg barátja kezét — újságból se látlak! Jó napot, — szólt Kálmán közönyösen. — Hja! pajtás bajos a corpus juris mellől menekülnöm egy idő óta legkivált, hogy szerelmi ábrándozásokat, ömlengéseket hallgassak. Szórakozásból jó volna néha egy kevés ideig erre is rávetemülni, de attól tartok, hogy amannak nagy hátrányára lenne. Nem egyeznek meg egymással ketten a szerelem meg a tudomány. Egy jókedvű öregúrtól hallottam egyszer, hogy a szerelem és tudomány annyira kerülik egymást, mint az ördög . Egyletünk hat évi fennállása után a múlt 1876-ik évi május 7-ikén tartott tisztújító közgyűlésében egyhangúlag kimondá a végleges megalakulást olyformán, hogy a lövésztársulat tagjai ezentúl a módosított, újabb alapszabályok 2. §-a értelmében — több helybeli egyletek példájára — szabad tetszésük szerint évenként kiléphetnek, természetesen a kilépéssel együtt járó, szintén alapszabályszerű kötelezettségeik teljesítése mellett. A megalakulás a mondott időben 49 taggal ment végbe, olyanokkal, akik az akkori fölhívásra aláírásaikkal biztosították egyletbelépésüket s az ezzel járó kötelmek teljesítését. Az uj megalakulás óta a gondviselés kegyelméből egy év ismét letelt az egylet felett s ma, amidőn újabb közgyűlésre jövünk egybe: illő érdemleges visszapillantást vetnünk a lefolyt év eseményeire egyletünk életében. Sokkal szerényebb igényekkel, mérsékeltebb remények közt, mint történt ezelőtt tíz évvel 1867-ben, még inkább pedig 7 évvel, amikor 150-en, majd 200-on is felül számlált tagokat az egylet, ment végbe a ma egy évi megalakulás. A lelkesedés, mely valamikor a 60-as évek közepén egy kisded vadásztársulat kebeléből kiindulva, az újság ingerének hatása alatt oly vérmes remények közt hívta életre a lövész-egyletet, a reánk nehezülő annyi elemi csapások után, melyek között első helyen a már két évben rémessé vált tiszai árvízveszélyt kell említenünk, mint olyat, mely rég megsemmisítéssel fenyegeti vala elsősorban a helyet, hol lövölde épületünk áll, lelohadt annyira, hogy mondhatni csakis az egylet nemes hivatásának eszméjéért egyenesen érdeklődő, legnagyobb részben magát az egyletet a múltban buzgó lelkesedéssel megteremtő törzstagokat számlálja ma kebelében társulatunk. Pedig említsük-e, hogy a ma egyévi új alakulás és szervezkedés lehetőleg könnyűvé tette kinek-kinek a belépést, s könnyített a tagsággal járó kötelezettségek teljesítésén. Csekélyre szabta ez évi tagsági díjat (3 lrtra), csekélyre a lövésdíjat is (3 líra). — Mindez intézkedések, sajnos, nem hozták meg a várva-várt eredményt, a közönség nagyobb s mindenesetre megvárhatott érdeklődését. De hát utaljunk-e az időviszonyoknak főleg az egyleti társulások tekintetében ma annyira nyomasztó jellegére. Hiszen jól tudhatjuk, hogy e viszonyok ma hazaszerte oly mostohák, oly meddők minden társulási mozgalomnál, hogy ezek közül a legtöbb kezdeményezés már bölcsőjében meghal. Mostohák pedig különösen nálunk, hol a többi nem csekély amit nem képzelhetett volna soha: megcsaltad őt, kigunyoltad érzelmét. Megölted azt, akit boldoggá tenni erkölcsi és becsületbeli kötelességed lett volna, mert nem ő téged, de te tanítod meg őt arra, hogy szeressen! — Elég, Kálmán, ne szólj tovább ! — esdeklett Jenő, de Kálmán még tovább is folytatá : — Ne gondold, hogy nem oly barátomnak tekintsek, mint azelőtt, bár csalódtam, véghetetlenül csalódtam benned s ez az, ami szivemet rendkívül elkeseríti. Te, ki annyi sokunknak zavartad meg holdságunkat, végig fogod hallgatni barátod beszédét, mely úgy is az utolsó lesz hozzád. Hortense-t megfosztod minden boldogságától, hitétől és örömétől, amit még az életben élvezhetett volna. Ilonka, aki kívülem otthon csak Hortense-t szereti, most együtt fog ő vele szenvedni. Hát az jó fiú, az Ilon testvére, Győző, ő szegény, midőn már tanulmányai végén volt s majdnem bevégzé pályáját, elment külföldre, csakhogy feledhesse Horteuse-t, akit forrón, hévvel szeretett, őt száműzte a te viszonyod, melyet most kényelmüleg szakítasz szét. Végül még azt is okoztad, hogy én oly igen megcsalódtam benned! Látod, ez nekem véghetlenül fáj, de bár egész életemre kihasson is e fájdalom, én megbocsátok neked, Jenő, de a világ, ismerőid, ad azok nem fognak megbocsátani soha. Valóban nem tudom most e percben mily jövő vár reád , de lehetetlen, hogy lelkiismereteddel végkép szakítottál volna. Ez és a bűntudatod a sírig fognak üldözni téged, s talán előbb meg fog az előtted nyílni, mint gondoltad volna. Jenő egészen levert jön. E percben, úgy látszék, ismét fölébredt benne lelkiismeretének korábbi benső háborja. Pilláin egy köny rezdült meg s igy szólt: — Kálmán, még mindig nem volt elég a szemrehányás ! pedig hasztalan minden törekvésed, ezzel ugyan nem szórakoztatod, de busitod lelkemet. — Tudom, Jenő! — szólt Kálmán némileg kikelve. — Azután hevesen lépett egyet-ketött. Majd kis idő múlva megint így szólt: — Én távozom, Jenő, és te is menj Vilmához, úgyis szükséged van, még pedig nagy, a szórakozásra s fájdalom, hogy ezt csak Vilma közelében tudsz találni, Isten veled! Ezt mondva, Kálmán távozott. Jenő egy darabig gyötrő helyzetben ült ott. Az ifjú szavai igen elszomoriták, de azután fölkelt s magát rendbeszedve szokott látogatását tette Vilmánál. (Folyt. köv.) A h.-m.-vásárhelyi lövészegylet. Jelentés az egylet 1876/7-ik évi működéséről.