Hód-Mező-Vásárhely, 1878. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1878-07-07 / 27. szám

minden kötelességét. Nem törődik többé vele, teszi-e gyermeke tisztét, nem szerez róla még alkalmilag sem értesülést. E helyett míg a szorgalmas apát távol tartja a háztól életmódja, a jószívű édesanya szíve egyetlen szerelmét költőpénzzel látja el, ellep­lezi, ha éjjel kimaradoz, szorgalmának és erkölcsének elgondolható kárára. Valóban növendékeinknek egyik nagy hiányuk a munkátlanság, a hanyagság. Számos és számos tanítványunk van, kiknek egész munkás­ságuk az iskolai magyarázatokra és a tanóra előtti egy, két óranegyednyi olvasgatásra szorítkozik. Ezen segíteni legelső­sorban a szülei ház van hivatva. A társadalom szintén kevéssé dolgozik kezére az iskolának. Százszor elmondatott, hogy a mai tár­sadalomnak átaljában csekély érzéke van a magas­ értelemben vett morál iránt. Nem mást akarok ez­úttal értetni, mint azt a ma igen elhatalmazott kor­jelenséget, mely abból a fölfogásból sarjad, hogy a tisztesség és hivatal van értünk és nem megfordítva; ezért a tisztességet, a hivatal javadalmát nem ész és jellembeli érdem által, hanem néphegy vagy rokoni összeköttetés útján igyekezünk megnyerni. A társada­lom legvilágosabb önkorával gyakorta tisztességet, jövedelmet oszt érdemetlen kegyenceinek, ellenben sok­szor mellőzi érdemeseit. Ily viszonyok között az éles megfigyelésű ifjú bizony kevés ingert talál a mindent legyőző szorgalomra, a valódi készültségre, eltörpül kitartása, elhervad jellemének felfedező csírája. Mélyen tisztelt közönség!­íme csak egy-két és csak vázolt vonás amaz akadályokból, melyek miatt egész erejét megfeszítő föladattal áll szemben a lel­­kiismeretes tanár. Neki, midőn tanít, nevelnie és ne­velvén kell tanítnia. Mert nagyon tévedne az, aki a kettőt el akarná egymástól választani. Tudománynyal tömött fej, de üres szív átka a társadalomnak, ellen­ben a valódi tudományosság és a képzés megneme­sítette szív harmóniájából fakad úgy az egyén, mint a köztársaság boldogsága. Tapasztalatom után meg­nyugvással jelezhetem, hogy példánkkal és intésünk­kel a szorgalomra, vallásos nevelés által a tiszta erkölcsre, az erény magasztos példáinak fölmutatása által férfias jellemre, honszeretetre igyekeztünk nö­vendékeinket gyullasztani, tudván, hogy hazánknak és nemzetünknek ily férfi­karra van első szüksége. És hála Istennek! törekvésünk nem is maradt eredménytelen. Számadó könyvünk tanulsága szerint ifjaink erkölcse szelídült, kedély világa nemesedett, szívükben az engedelmesség, a törvények, a korosab­bak és érdemek iránti tisztelet erénye növekedett, a vétségek durvább nemei nyilvánosságra legalább nem kerültek, ellenben a rendszeretet, a szorgalom és munkásság megnyugtatóig fokozódott. S ha mégis a mintegy 230 bejegyzett, oly különböző hajlamú és neveltségű tanuló közt egy-két zajosabb erkölcsű ta­lálkozott, ha a pajkosság avagy vétség enyhébb jelen­ségei itt-ott föltünedeztek, a gyermeki és ifjúi vér forrongásában leli magyarázatát. Erősebb vétség egy­szer mégis fordult elő, amidőn egy III-ik osztályú, de koros tanulót a tanártestület csendes elutasításra ítélt. (Vége következik.) Hugó Viktor beszéde a Voltaire­­ünnepen.* (Tartatott 1878. május 30-án a párisi Gatté-szinházban.) Ma száz éve halt meg egy férfiú; úgy halt mint halhatatlan. Sirba szállt évei terhével, müvei terhével, azon magasztos, de egyszersmind rettenetes felelősség terhével, hogy fölrázta, világosságra vezette az emberi lelkiismeretet. — úgy hunyt el mint megátkozott és mint megáldott, megátkozva a múlt s megáldva a jövő által, és ez, uraim, a dicsőségnek kettős büszke nyilvánu­­lása. Ravatalának kortársai és az utóvilág üdvkiáltása váltakozott ama gyűlölködő gúny- és örömkacajjal, mely­ben az engesztelhetlen múlt kitör azok fölött, kik vele harcban álltak. Több volt ő, mint egy férfiú, ő század vala. Hivatalt viselt és küldetést töltött be. Ő nyilván fölkentje volt ama munkának, mit bevégzett legfőbb ren­delés­­szerint, mely a sors törvényeiben ép úgy, mint a természet rendjében láthatólag is jelentkezik. A nyolc­vannégy esztendő, melyet e férfiú leélt, betölti azt a kört, mely a monarchiától, amint tetőpontját elérte, a forradalom pirkadó hajnaláig terjedt. Midőn születék, még XIV. Lajos uralkodott; midőn meghalt, már XVI. Lajos ült a trónon ; igy bölcsőjére a fenséges királyság utolsó sugarai estek s koporsóját a nagy örvénynek első viharfénye világitá be. (Tetszés.) Értsük meg, uraim, mielőtt tovább mennénk, e szót: „örvény“ ; vannak örvények jó értelemben is, s ezek azok, melyekben a gonosz elsülyed. (Bravó !) Miután már fél­­beszakítom magamat, ki kell egészítnem gondolatomat. Ne essék e helyen egyetlen oktalan, egyetlen tarthatat­lan szó sem. Azért jövünk mi egybe, hogy a civilizátió­­ról tudomást vegyünk. Azért vagyunk itt, hogy haladás­ról tegyünk tanúságot, hogy elismervényt adjunk a böl­csészeknek jótéteményeik kézhezvételéről, hogy a tizen­nyolcadik századot a tizenkilencedikkel igazoljuk, hogy a fennkölt lelkű bajnokokat és derék munkálkodókat megtiszteljük, hogy­ szerencsét kivánjunk a népek nemes vállalkozásának és versenyének, az iparnak, a tudomány­A hét legfontosabb eseménye a magyar országgyű­lésnek múlt vasárnap, június 30-án, délben 12 órakor történt berekesztése. Az 1875—1878. évi országgyűlést ő felsége a koronás magyar király a budai királyi palo­tában trónbeszéddel zárta be.­­ A berekesztési ünne­pélyen a miniszterek, az ország zászlósai, a főpapság, a főrendek és az országgyűlési képviselők vettek részt. Három erdélyi szász képviselőn kívül a többiek mind­annyian díszmagyar öltözetben jelentek meg. A herceg­prímás és a zágrábi érsek bíborban. A főpapság majd­nem teljes számmal megjelent, a görögkeleti érsekek és püspökök is. Pontban 12 órakor délben ő felsége a ki­rály a trónterembe lépett s élénk éljenzések közt a tró­non elfoglalva helyét, átvette Tisza K. miniszterelnöktől a trónbeszédet és azt fölolvasta. A trónbeszéd főbb vo­násaiban kiterjeszkedett arra, hogy amik az országgyűlés ünnepélyes megnyitásakor 1875. augusztus 31-én, mint nagy fontosságú, országos érdekű tárgyak elintézésre előre kit fizettek, azok, ha nem mind is, jobbára elintézve let­tek. Az egyensúlynak az államháztartásban helyreállítása; a közigazgatás minden ágában és az igazságszolgáltatás körül mutatkozó hiányok orvoslása; a monarchia két állama közt némely fontos kérdésekre nézve szükségessé vált egyezkedések, melyek hosszasabb tárgyalásokat okoz­ván, nagyon igénybe vették az országgyűlés idejét, ezek voltak általánosságban a legfőbb pontok, melyek a most berekesztett országgyűlés elintézésére vártak, s ezek kö­zül ha nem is mind, de elintéztetett sok úgy az ország pénzügyeinek rendezése, mint a közigazgatás és az igaz­ságszolgáltatás tekintetében. A trónbeszéd kiemeli külö­nösen, hogy a takarékosság elvének szigorú alkalmazása és az országgyűlés megállapodásaiban nyilvánult áldozat­kézség a fennforgó súlyos viszonyok közt is lehetővé tette az államháztartás mérlegének határozott javulását és az ország hitelének emelkedését; hogy továbbá a pénzügyi közigazgatásnak nem egy hiánya a törvény ál­tal orvosoltatok; a közigazgatás terén számos hiányt pótló törvény alkottatott; az igazságszolgáltatásnak a nemzet által oly régen érzett legégetőbb hiánya a bün­tető-kódex megalkotása .Utat pótoltatott, az 1867-ben a monarchia két állama között 10 évre kötött egyezmé­nyek megnyittattak.­­ A trónbeszéd ezek kiemelése után így folytatja: „Jótékonyan fog ez hatni monarchiánk mindkét állam területének érdekeire, összes népének jólé­tére és az ezen célból mindkét részről tett engedmények­ért bő kárpótlást fog nyújtani az erő, melyet az érze­nek, a bátor előhaladásnak, a munkának, hogy össze­­forraszszuk és megszilárdítsuk az emberi egyetértést, hogy egy szóval magasztaljuk a békét, e közakaratot. A béke a civilizációnak erénye, a háború­­ bűne. (Tetszés.) E nagy pillanat, ez ünnepélyes óra azért gyűjtö­­tt egybe minket, hogy tiszteletteljesen meghajoljunk az erkölcsi törvény előtt, és hogy ezt mondjuk a világnak, mely Frankhonra tekint. Csak egy a hatalom: a lelkiismeret, a jogosság szolgálatában; csak egyben van dicsőség: ez a szellem, az igazság szolgálatában. (Mozgás.) Ezt előrebocsátva, folytatom: A forradalom előtt, uraim, igy állt a társadalom épülete: Alant a nép, a nép fölött a klérus által képviselt vallás; a vallás támaszául a bírák által képviselt igazság. De mi volt az emberi társadalom ama korszakában a nép ? Tudatlanság. Mi volt a vallás ? Indolentia. És mi volt az igazság ? Igazságtalanság. Vagy tán messze megyek szavaimban ? Ítéljék meg Önök. Én csak arra szorítkozom, hogy két tényt említ­sek, de ezek döntők. 1761. október 13-án Toulouse egyik házának há­lótermében egy ifjat találnak fölakasztva. A csőcselék összecsoportosul, a klérus dühöng, a törvényszék vizs­gálatot indít. * Ez eset: öngyilkosság, gyilkosságot csinálnak be­lőle. Minek érdekében ? A vallás érdekében ? És kit vá­dolnak ? Az atyát. Ez hugenotta, a fiát gátolni akará, hogy katholikussá legyen. Morális iszonyatosság és ma­teriális lehetetlenség ez, de az nem nyom a latban! Ez az atya fiát gyilkolta meg, ez az ősz fölakasztotta az ifjat. Az igazságszolgáltatás működik, a csomó szálait zilálják s megoldják. 1762. március 9-én egy fehér hajú férfit, Calas Jánost, nyilvános térre hurcolnak, levetkőz­tetik, kerékre kötik, fővel lefelé és összefont tagokkal. Három ember áll a vérpadon: egy táblabiró, neve Dá­vid, aki a kínzásokra fölügyel; egy lelkész, a­ki feszü­letet tart; és egy hóhér, vasruddal kezében. Az áldozat borzadva és iszonyodva a hóhérra tekint és nem a lel­készre. A hóhér fölfogja a vasrudat s egy karját eltöri. Az áldozat fölsir és ájulásba esik. A táblabiró szorgos­kodik, az elítéltnek sokat ad beszívni ; ez újra magá­hoz tér; újabb súlyos ütés következik a vasrúddal, újabb jaj és nyögés, Calas elveszti eszméletét, fölélesz­tik, a hóhér újra kezdi, és mert minden tagja, miután mindegyiknek két helyen kell törnie, két csapás hull, ez (Vége következik.) * E hatalmas beszédet, mely annyi fennkölt, nagy gondolatot tart. Cziglányi Béla csinos fordításában a „Szabadka és Vidéke“ laptársunk után közöljük. Szerk. * A franciaországi protestánsok gúnyneve. Hazai események, lem- és érdekkapcsolat ezen újabb nyilvánulása minde­nik félnek kölcsönözni fog.­­ Biztosítást nyújt ez egy­szersmind aziránt is, hogy a legközelebbi országgyűlések kellő idővel fognak rendelkezni arra, hogy azt, ami most elmaradt, pótolhassák, és általában mindazt, mit Ma­gyarország érdeke kívánni fog, megtehessék.“ A külügyi viszonyok jelen állásáról azt mondja a trónbeszéd, hogy a viszonyok mai állása reménylenünk engedi, hogy a monarchia érdekeivel együtt a béke áldásai is biztosít­tatni fognak. ” A király beszédét ismételt éljenrúgás­­sal fogadta a tróntermet betöltő főrendek és képviselők összesége. Az országgyűlés berekesztése nagyérdekű politikai beszédeket és kiáltványokat hozott létre, melyek közül a pártok kiáltványai és az országgyűlés elnökeinek zár­­beszédei magaslanak ki. A pártok kiáltványai felsorolják az ország választói előtt a főbb vezérelveket, melyek a pártokat vezették eddig s vezetni fogják a jövőben. Te­rünk szűk volta miatt e helyütt csupán a kormány vagy úgynevezett szabadelvű­ párt kiáltványáról emlékezhetünk meg rövid általánossággal. E párt kiáltványa június 29-iki kelettel Gorove István pártelnök nevének alájegy­­zésével jelent meg és főkép az országgyűlés lefolyt ese­ményeivel foglalkozik. Szólva a nehéz viszonyokról és a kiegyezési kérdésekben követett eljárásról, így folytatja: „Egyben és másban nyerünk mi, némelyekben a másik egyezkedő fél. Nincs, ki a mérleget apró össze­gekig pontosan felállíthassa ma sem — annál kevésbé a jövőre, — egy előre nem látott közgazdasági, sőt politikai fordulat a világon a mérleget javunkra, sőt talán elle­nünkre is billentheti. De ott, hol az ország anyagi vesz­tesége világosan kimutatható volt, —a vámvisszatérítés­nél — ott szilárdul ragaszkodtunk igazságunkhoz és si­kert mutatunk föl. A nemzetről a több millióra menő károkat elhárítottuk. Elismertük és elismertük, hogy nemzeti életünk egyik fő feltétele, az önálló hitelügy, az önálló nemzeti bank. Támogattuk kormányunk e célra intézett hazafias törek­vését. Saját közgazdasági hitel- és pénzviszonyaink állot­ták útját annak, hogy egyúttal célt érjünk, azonban nem vállalhattuk el a felelősséget, hogy e nehéz közgazdasági és politikai időben előállható zavaroknak tegyük ki az országot, vagy annak, hogy törekvésünk meghiúsulása célunktól még messzebbre ejtsen bennünket. De leoldot­tuk — habár áldozattal — ez ügyről azon ólomsulyt, mely ahhoz kötve volt, s felnyitottuk a tért, amelyen az a legközelebbi tíz év alatt a nemzeti akarat sulyba­­vetése által biztosabban készíthető elő. Kormányunk kez­deményezése és kitartása folytán milliókra menő megta­karításokat valósítottunk, és e megtakarításoknak a nem­zet áldozatkészségének nyomai nagy számokban mutat­koznak már is. Ha a nemzet és kormánya e takarékos­ságot vaskövetkezetességgel folytatja, ha az államháztar­tásban az egyensúly felé határozott lépésekkel halad, egyéb üdvös hatásokon kívül évről-évre közelebb jutunk az önálló hitelügyhöz. A meghiúsulás veszélyei el lesz­nek hárítva. Tudjuk, hogy e nemzetnek több óhajtásai, több reményei voltak az egyezkedések alatt, többek és nagyob­bak voltak a mi óhajtásaink és reményeink is. Küzdöt­tünk és küzdött kormányunk ezek mellett. Minden telje­n volt keserves kint okoz. A nyolcadik ájulás után a pap a feszületet csókra nyújtja, Calas elfordítja fejét, és a hóhér megadja a kegyelem-csapást, vagyis a vas­rúd súlyosabb végével mellét zúzza szét, így adá ki lel­két Calas. Ez két óra hosszat tartott. Halála után ki­derült az öngyilkosság ténye. De a gyilkosság végrehaj­tatott. Ki vitte végbe? A birák. (Élénk mozgás.) Íme a másik történet: aggastyán után egy ifjú. Három évvel később 1765-ben, Abbevilleben egy viha­ros, zivataros éjét követő reggelen a híd kövezetén egy keresztet találtak, fája szúrágja volt, három évszázad óta állt a híd párkányzatán. Ki dobta le a feszületet ? Ki követi el e szentségtörést? Nem tudni. Talán egy járókelő, talán a zivatar. Ki bűnös itt ? Az amensi ér­sek pásztorlevelet ad ki, vagyis rendeletet minden hí­­vehez, hogy a pokol kinainak terhe alatt vallják ki, a­mit tudnak vagy tudni vélnek ez eset felől; gyilkoló föl­hívása a fanatizmusnak a tudatlansághoz. Az amiensi érsek pásztorlevele működik és hat; a vénasszonypletyka növekszik s föladássá harapódzik el. Az igazságszolgál­tatás fölfedezte vagy fölfedezni vélte, hogy amaz éjsza­kán, melyen a feszület földre hullt, két ember, két ka­tonatiszt, névszerit Labarre és Etalloude, átmentek az abbevillei hídon, hogy ittasak voltak és hogy egy őr­­tanyadalt énekeltek.­­ Az igazságszolgáltatás Abbeville bíróságának kezében van. Abbeville bírói és Toulouse táblabirái egy agyagból gyurvák, ők sem kevésbé igaz­ságosak. Két elfogatási parancsot bocsájtanak ki. Etal­loude megszökik, Labarre börtönbe kerül. Átadják a vizsgáló bíróságnak. Tagadja, hogy átment a hídon , be­ismeri, hogy énekelte a dalt. Az abbevillei törvénykezés elitéli őt, ő fölebbez a párisi parlamenthez. Párisba vi­szik, az ítélet helybenhagyunk s megerősíttetik. Láncra verve szállítják vissza Abbenvillebe. Rövid leszek. A bor­zalmas óra elkövetkezik. Azzal kezdik, hogy Labarre lo­vagot kérdőre vonják: födözze föl bűntársait. Miféle bűnben társait? Hogy egy hídon ment keresztül s egy dalt énekelt? Egyik térdét roncsolják szét a kíspadon; gyóntatója elájul, a­mint a csontok ropogását hallja; másnap reggel, 1766. június 5-én Labarret Abbeville főterére hurcolják; itt egy máglya lángjai csapkodnak; Labarre előtt fölolvassák az ítéletet, aztán kezét vágják el, aztán tüzes fogóval kitépik nyelvét, aztán kegyelem­ből fejét ütik le s ezt a lángokba dobják, így halt meg Labarre lovag. Tizenkilenc éves volt. (Tartós, mély fölindultság.)

Next