Hód-Mező-Vásárhely, 1883. január-június (13. évfolyam, 1-25. szám)

1883-01-14 / 2. szám

S-ik szám. Xlll-ik évfolyam 1883. Vasárnap, január 14-én. Előfizetési di­j. Vidékre postán és helyben egész évre 4 frt, félévre 2 frt, negyedévre 4 frt. Megjelen: minden vasárnap reggel Egyes szám­ára 10 kr. A lap szellemét illető közlemé­nyek valamint az előfizetési pén­zek, hirdetések és ezek dijai a szerkesztőhöz, III. tized 828. sz. a. küldendők. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetési dijak: 4 hasábos petit sor, vagy annak helye egyszeri beigtatásnál 5 kr. kétszerinél 4 kr., többszörinél 3 kr. Bélyegdij minden beigtatás után 30 kr. A nyílttérien a 4 hasábos petit­sor dija 15 kr. A lapot illető ügyekben naponként csak déli 12 órától délutáni 2 óráig és este 5 órától 6 és fél óráig fogadhat el látogatásokat a szerkesztő. Előfizetési felhívás a ..HÓD-ME20-VAE AHHELT tizenharmadik évfolyamára. Lapunk az 1883-ik évvel 13-ik évfolyamát kezdi meg. Ezen alkalommal törekvéseink hossza­sabb ismertetése nélkül, — mert hiszen azok elégé ismeretesek, — röviden újra felhívjuk a t. közönséget e lap támogatására. C­élunk: e város közjólétének előmozdítása, eszközünk : a felvilágosítás, a nevezetesebb köz­ügyi kérdések elfogulatlan megbeszélése, a szük­séges ismeretek terjesztése. Magán­érdekek e lapot sohasem vezetik, magán egyénekkel nem foglalkozik, csakis közügyekkel és közdolgok inté­zésével. Helyzetünk nem könnyű. E városnak sok baja van, sok akadály gátolja jóléte emelkedését, közügyei gyors felvirágzását. De­ ha városunk közön­ségében fokozódik a lelkesedés legfontosabb érde­keinek munkálásában, ha egy ily eszközét az egyetértésnek, a közvélemény felvilágosításának kellő figyelemben és anyagi támogatásban része­síti, czélunkat elérhetjük s előmozdíthatjuk a leg­nevezetesebb közügyek: a gazdaság és ipar, a közoktatás, rendl­egesség stb. ügyét. Lapunk a jövő évben is eddigi alakjában, időnként mellékletekkel s eddigi berendezésével jelenik meg, azonban több tért és gondot fogunk fordítani az i­smeretterjesztő csikkekre s általában minél változatosabbá igyekszünk tenni e lapot, melynek további pártolására a t. közönséget tisz­telettel kérjük. Az előfizetési feltételek az eddigiek: egész évre, január—deczemberre ... 4 frt félévre, január—júniusra...........................2 „ negyedévre, január—márcziusra . . . 1 „ A ki most a szerkesztőnél az egész évre előfizet, annak egy naptárral kedveskedünk. Előfizethetni a szerkesztőnél (III. tized, 828. sz. a.), továbbá a lapkihordóknál nyugtatvány mellett, s végül Goldberger E. és Jäger N. könyv­­kereskedő uraknál. Hód-Mező-Vásárhelyen, 1882. decz 23-án. Fodor Lajos, A szerkesztő bizottság felelős szerkesztő, mint kiadó-tulajdonos. A pusztai vadviz-ügy. Korábban közöltük olvasóinkkal, hogy Horváth Gyula kormánybiztos ur a m­. de­­czember hó 15-én sürgönyt intézett a bel­­vízügyi­ bizottsághoz, melyben értesítette azt, hogy addig is, míg a pusztai vadvizek rendezésére alakult társulat a felsőbb jóvá­hagyás megnyerésével működését megkezd­heti, a netalán előállott vagy előállható belvízbajokon segíteni óhajt. Ugyanezen sürgönyében fölkérte a bizottságot, hogy a szükséges intézkedések megtétele iránt mi­előbb javaslatot tegyen. Ezen sürgönyre a belvízügyi­ bizottság értesítette a kormánybiztos urat, hogy a vízbajok megelőzése tekintetéből a legczél­­ravezetőbb intézkedés a skatulyázás életbe­léptetése volna s hogy ha ez bár­mi oknál fogva ez idő szerint akadályba ütköznék, akkor nincs más ideiglenesen kisegítő mód, mint azon ereket, melyeken a felsőbb vizek lefutnak, minél sűrűbben és minden kése­delem nélkül állami műszaki közegek veze­tése és felügyelete mellett keresztül tölteni. Ezen munkálatot sürgősnek jelezte a bizottság azért, mert már a föld telve lé­vén vízzel, az ismert vízbajok rohamosan következhetnek be egyfelől akkor, ha erős fagy után esőzéssel együttes hóolvadás áll elő, a­mikor az eső és hóvíz a fagyos föl­dön rohamosan fut le a belső tanyai föl­dekre s a város alá, és sürgősnek jelezte azért, mivel később az esőzések beálltával és a vizek szaporodásával a munkálat ne­hézségekbe ütköznék. Végül azon javaslatot tette a bizott­ság, hogy ha a vizek rohamosan szaporod­nának és a viz eresztgetések ismét meg­kezdődnének : kormánybiztosi­lag alkalma­zandó őrök lennének felállítandók, kik az önkényü vizereszgetéseket meggátolnák s a tetteseket azonnal bejelentenék. A bizottság ezen javaslatára folyó hó 8-án válaszolt kormánybiztos úr, minek következtében a bizottság múlt csütörtökön Reform, két, egyházunk nagy napja. Ez a nap melyet az úr rendelt örvendjünk és vigadjunk ezen!“ — A zsoltárkra ezen lélek­emelő szavaival kiálthatott fel a mi hód­mező-vá­­sárhelyi reform, kerületi gyülekezetünk is e­g. január hó 7-ik napján a múlt vasárnap. Ekkor ment végbe ugyanis, az új egyházi törvények alapján választott egyháztanács (presbyterium) föl­­esketése és megalakulása. A fölesketés színhelye az ó-templom volt, mely ezen nem mindennapi alkalomra minden részében megtelt. Az alkalmi prédikátiót Karancsi Dániel lelkipásztor tartotta Pál apostolnak II. Kor XII, 20, 21. olvasható azon igéi alapján: „Fé­lek, hogy valami módon nem olyanoknak talállak titeket a mineműeknek akarnálak, és én is olyan­nak találtatom tőletek, mineműnek lenni engem ti nem akarátok. ... Ne alázzon meg az én Istenem ti köztetek engem!“ . . A fölesketést pedig nt. Miklovicz Bálint elnök-lelkész végezte, előtte és utána a reform, tanítók énekkara egy­­egy éneket zengvén el. Az isteni tisztelet végezte után a presbyte­rium ünnepélyes menetben az egyházi tanácste­rembe vonult a­hová egy rövid negyed óra múlva ül. Miklovicz Bálint elnök-lelkész úr is megér­kezvén, az ülést körülbelül a következő szívhez szóló beszéddel nyitotta meg: Tisztelt Presbyterium! A­midőn ma az újon­nan alakult presbyteriumot együtt láthatni szeren­csém van: fogadja szíves üdvözletemet és őszinte jókívánatomat. a­ reánk váró munka kezdetén vagyunk ugyan még, de azért nem mulaszthatom el, hogy Isten áldását ne kérjem már előre mun­kálkodásainkra ! A presbyterim ez idő szerint más után, az új zsinati törvények értelmében alakult meg. Hogy ez a törvény helyes-e , azt a jövő mutatja meg, mert mint minden emberi intéz­mény ez is az idő próbaköve alá kerül, s az fogja bebizonyítani czélszerűségét és üdvös voltát. A­mit a Krisztus mondott, hogy mindeneket megpróbáljatok, s a mi jó azt megtartsátok!“ szükséges, hogy kövessük most is, és minden idő­ben, annyival inkább, mert számra második ref. kér, gyülekezet vagyunk, s a magyar haza vég­­határán állva, erőssége és védbástyája kell hogy legyünk a magyar műveltségnek és kálvinizmus­­nak! Legyen az uj zsinati törvénynyel uj élet egyházunkban. De hogy valóban az legyen, ma­gunkon áll! Az utóbbi időkben nagyon kezdik összetéveszteni az egyházi életet a világival, de mi ne feledjük el, hogy nekünk mindenben az evangélom szerint kell élni és munkálkodni. Él­jünk azért úgy, hogy támadjon az evangélion szerinti új élet közöttünk, s vele előmenetel és fölvirágzás anyaszentegyházunkra! — Legyen uj áldás ez uj évben: az uj presbyteriumon, s az egész gyülekezeten! Ezen jó hatást keltő beszéd után ugyan­csak az elnök-lelkész a jelenlevő főgondnok Szabó Mihály urat az eskü letételére kérvén föl, az az esküt letette; s mielőtt az elnöki széket mint föl­­hiva volt, elfoglalta volna, szokott meggyőző elő­adásával egy meleghangú beköszönő-beszédet tar­tott, melyet szerencsések vagyunk a következők­ben egész terjedelmében közzé tenni: Nagy tiszteletű Presbyterium! Nagy népes­ségű egyházunknak azon aránylag csekély számú hívei, kik a presbyterium és közgyűlés tagjaira szavazatukat beadták, nem mindnyájan adtak sza­vazatot a főgondnoki állásra. Talán azért mert addig a főgondnok megválasztása a presbyterium­­joga volt, s nem vették észre, hogy ezen jog most attól elvétetvén, reájok ruháztatott; talán azért mert nem ismervén minő kellékek kiván­­tatnak meg, egy ily nagy egyház főgondnokában, vagy nem ismervén közelebbről az egyéneket, kikben a megkivántató kellékek legnagyobb része feltalálható; az egyszerű magyar népnél nem hiányzó tapintatnál fogva, óvakodtak, hogy a reá­jok ruházott jog gyakorlásával, a nagy és szent czólnak, az egyház java előmozdításának kárára ne legyenek. A főgondnoki állásra beadott nem nagy számú szavazatok közül, igénytelen személyre esett legtöbb. Midőn a lelépet presbyterium, e fe­lől küldötsége által értesített, a meg nem érdem­lett megtiszteltetés csak csekélységem érzetét kel­tette fel, s a nagy költőnek egy pár sorát juttatta eszembe, melyet egy kis változtatással így alkal­maztam magamra: „Szeretnek az emberek engem, rémitő módra szeretnek!“ . . Igen, rémítő módra! Mert méltán elrémül az ember, ha olyan állás elfoglalására hívják föl, melyen már megkisérlette volt erejét, s tapasz­talnia kellett, hogy valójában nem volt az ele­gendő. És­pedig még akkor sem volt elegendő, midőn éveinek száma még nem súlyosodott úgy fejére mint ma már, s midőn ezen egyház anyagi viszonyai, — legalább a mint én megítélhetem — sokkal kedvezőbbek voltak a mainál; midőn ha az akkori és mostani adóhátralékot összehason­lítjuk, és még azon két körülményt is számba vesszük, hogy az 1882-ik év az előbbieknél sok­kal gazdagabb volt, s hogy tíz­­egyházi adó egész egy nyolc­ada részszel alább szállíttatott, önként felmerül a kérdés: Vajon nem gyengül-e e nép­ben egyháza irányában a kötelesség­érzet? Ha nemmel felelhetnénk is e kérdésre, bizonyos az, hogy minden napnak elég a maga terhe, s ha az év terhéhez még az előző évé, vagy az éveké is hozzá­járul, nagyobb erőfeszítés kívántatik az egyes mulasztótól, s kevesebb reménye lehet az intézménynek, melynek önfentartása eszközeit, majd nem egyedül az egyesek adója szolgáltatja, még annyival inkább ha bevételét nem fordít­hatja folyó szükségletei fedezésére, hanem azok­nak szép részét adósságai kamataira s törleszté­sére kénytelen áldozni. Ha e mellett számba veszem az egyházkor­mányzatban az újabb időben történt változtatást, midőn a presbyteri rendszer, mely viszontagsá­gos idők próbáit kiáltotta, a presbytérium hatás­körének megszorításával módosítást szenvedett, igénytelen nézetem szerint nem előnyére, külö­nösen a nagyobb egyházak jövőjének és nyugo­dalmának, hanem megnehezítésére azok kormány­zására ; ha számba veszem, hogy korunkban min­den téren a külső formaságok szaporításába, s a­z-ok gyártásában fáradoznak az adoz értők, s azoknak sokaságában keresik és vélik feltalálhatni az üdvösséget, s nem is annyira az eredményt nézik, mint azt, hogy ütemre végezik-e a mun­kát, s be vannak-e töltve a rovatok. Valóban meg kell döbbennem annak el­gondolásától, hogy életemnek estvéjén újabb újabb §-ok betanulásával foglalkozzam, s midőn anyagi helyzetem megköveteli, hogy saját házamért is dolgozzam , töprenkedve kérdezem magamtól vajon fogyatkozott erőmmel megbízom-e a kettős terhet? És ha számba veszem még a teljesíthető és teljesíthetetlen igények, a kivihető és kivihetetlen tervek sokaságát, melyekkel időnként az egyházi téren is föl föl lépnek, gyötrő aggodalom ejt ha­talmába, midőn ezen nagy egyház világi elnöké­nek székét elfoglalom. És mégis elfoglalom azt, — de nem azon reményben, hogy jó szándékomhoz méltó sikert fogok felmutathatni, mert a­mint a német költő mondja: „szeretjük bár az erényt, igyekszünk bár megtenni kötelességünket; nem tehetünk többet, mint a mennyi tőlünk kitellik.“ Hanem elfogadom egyedül azért, hogy egy­házunknak tagjai ne tétessenek ki ismét a vá­lasztásokkal együtt jár­ó izgalmaknak. És elfoglalom egyházunk tisztelt lelki­pász­toraihoz s presbyter társaimhoz intézett azon ké­réssel : Igyekezzünk minden erőnk megfeszítésé­vel, s ha kell önfeláldozással is, hogy a viszony ezen egyház lelkipásztorai és népe között, napról napra szívélyesebb, a szeretet és ragaszkodás nap­ról napra erősebb és bensőbb legyen, mert csak egyedül ezen feltétel alatt reménytem szép és biz­tos jövőjét egyházunknak. Magam számára is kérem fogadjanak oly szíves indulattal a minővel közzéjök jöttem, le­gyenek elnézők egyéni vagy korommal együt járó gyalogságaim iránt s támogassák erejükkel erőte­­lenségemet! E beszédet lelkes éljenzés követte, s a lel­kipásztori kar és presbyterium tagjai oda sereget­tek a főgondnok közé, kezet fogni vele, üdvözölni őt, s biztositani bizalmuk, ragaszkodásuk, és tá­mogatásuk felől. (Folyt. köv.) „Mit igyunk?“ Irta és felolvasta a h.-m­.--vásárhelyi gazdasági egyletben, 1883. január 6-án I­r. Imre József. Ha az ember vendéglőben ebédel, alig ren­deli meg levelét, előtte áll az italhordó pinczér s rögtön ezt a kérdést kell fontolóra vennie: „mit igyunk ?“ Ha nyári melegben egy kirándulást tesz a városi ember, minden lépten-nyomon egy oly helyre akad, hol ha meg akar pihenni, innia kell valamit. A bálban, táncz közben felhevült gaval­lér sokféle okból forró belsejét valamely itallal enyhíti meg. Mi nálunk is az a szokás, hogy lá­togatóiról előre is felteszi a házi­gazda, hogy szom­jasok s megitatja őket; sőt — valamint a régi költő szerint „éjjel mint nappal nyitva áll a pokol fekete kapuja“ — azonképen nálunk is éjjel mint nappal nyitva áll minden utczán egy csomó ital­­mérés ajtaja. Oda pedig bizonyosan be kell menni valakinek, a­minthogy mennek is elegen. Látni való tehát, hogy ilyen korban, mikor oly sokszor oly sokfélét és oly sokat iszunk, mindig és min­denütt nevezetes kérdés az, hogy: mit igyunk? Mivel hogy igen kevés ember van, a­ki erre a kérdésre azt merné felelni hogy: semmit. Tudom, hogy erre a kérdésre általánosság­ban azt lehet felelni, a­mi van. (Hiszen egy ne­vezetes emberünk mondta, hogy a bor mindig jó, csak akkor nem jó, mikor­­ nincsen.) Minden nép ezzel a felelettel elégedett meg s azt iszsza, a mi van. Az olasz épen oly élvezettel issza „pas­calját (az eczetes vizet) mint a spanyol a mézből valamely fűszerből, és vízből készült „alojá“-t; a török „serbet“-re főtt gyümölcsök levéből készül jéggel vagy hőrével, tudnivaló, hogy az igazhitű muzulmán nem issza a bort, mert Mohamed meg­­tiltá, de annál bővebben issza aztán a pálinkát, mivel ezt a próféta még nem ismeri s meg nem tiltá), a muszka „kvasz”-t rozslisztből készítik, kovászszal, kenyérhajjal és vízzel erjesztve sava­nyúra, a tatár savanyú lótejből csinálja a hires „kumuszt“; a német és franczia paraszt lelkesítője az almabor; mindezeket épen oly szívesen, oly gyakran és oly bőven isszák, mint a belgiumi fla­­mand munkás a maga „fáró“ sörét, mely sava­nyúságra az eczettel, színére az áradt Tisza vizé­vel s hatására nézve a budai keserűvízzel veteke­dik ; mindez épen oly csábító mosolylyal néz a mellé ülő emberfiára, mint egykor egy nagy köl­tőnkre ama bizonyos körösi „bicska-nyitó új bor, a vászon kehelyben“. Elsorolhatnék még sok furcsa italt, de csak azt bizonyítanám vele, hogy az ember, bármerre lakjék e föld kerekségén, mindig szükségét érezte valamely olyan italnak, mely megromlott kedélyét megjavítsa s jó egészségét megrontsa. Ezeket ne­vezzük „élvezetül szolgáló italoknak.“ És igen he­lyes igy kifejezni a különbséget a szükséges és felesleges italok közt. Mert szükséges ital csak egyetlen egy van : és ez a viz. Csakhogy ezt nem tekintik italnak a korcsmárosok s ott a­hol az a kérdés, hogy „mit igyunk“ ez nem vétetik tekin­tetbe; mivel az emberi természet sajátsága, hogy nem becses előtte a mit könnyen megkaphat, a mi nem ingerli s a mit a szükség is parancsol. Pedig — mellesleg megjegyezve — az én néze­tem szerint legnemesebb ital a viz. Mert a viz nem tűr semmi hamisítást, mint a nemes ember a lelki foltot; e mellett teljesíti azt a mit igéz, nem úgy mint más ital s végre — mert jót tesz a hálát­lanokkal is. Azonban én jól tudom, hogy az egyszeri pap is vizet prédikált és maga bort ivott; tehát nem merek — bár­mennyire szeretnék is — sokat be­szélni a vízről nehogy magam is hasonlónak gya­nújába essem. Áttérek tehát tárgyamra, azon ita­lokra, melyekből mi válogathatunk, ha a fentebbi kérdésre felelni akarunk. És előre is bevallom, hogy semmi reményem sincs arra, miszerint valaki épen tőlem kérjen tanácsot, ha italban kell választania, vagy hogy az én mostani fejtegetéseim adjanak irányt a különböző italok fogyasztásában, sőt nem is ez volt a szándékom. Komolyan fejezve ki a tárgyat, melylyel foglalkozni kívánok: azon hatás ez, melyet a szeszes italok az emberre és a tár­sadalomra gyakorolnak. Nekünk csak szeszes ita­laink vannak, s fájdalom, a mi népünk ezek közül is főképen a leggonoszabbat fogyasztja, a pálinkát. Az almabor, csak hasfájást okoz ha rész, a sör tápláló s csak roppant mennyiségben tesz kárt, a bor maga sem számítható a nép megrontói közzé, b­eát, kávét, keveset, vagy épen nem fogyaszt a mi népünk, azon szesz-hatást tehát, melyet az emberi társaság az utóbbi századokban mindig job­ban s mindig fájdalmasabban érez, az nem másnak, mint a pálinkának a hatása. Mert a szeszes italok hatása nem akkor volt borzasztó, mikor az erdélyi fejedelem vederrel itta a bort (különben is gyenge uj bor volt az, mert akkor még az ó bort a cse­lédekkel itatták meg) s nem akkor, mikor a de- d. e. 9 órakor ülést tartott. Kormánybiztos úr ugyanis azt válaszolta, hogy egy pilla­natra sem szenved kétséget, hogy a leg­helyesebb és leghasznosabb intézkedés a skatulyázás volna, az évszak azonban any­­nyira előre van haladva, hogy 22000 hol­dat tevő területen egy rendszeres munkát teljes lehetetlenség elkezdeni, s hogy ezen munka a kívánt siker biztos kilátásával csakis a tavasz kinyíltával lesz megkezd­hető; azon nézetét fejezte ki tehát, hogy a fenyegető bajok addig is megelőzésére ez idő szerint egyedül alkalmasnak azt találja, hogy az eddig víztartóul szolgált régi gátak kijavíttassanak, hogy úgy a vizek szabad szétterjedése meggátolva legyen, mire nézve a bizottság véleményét kéri, mielőtt ez irányban intézkedést tenne. Ezen újabb felhívásra a bizottság ér­­tesíti kormánybiztos urat, hogy a pusztai töltések a városi mérnökség által megvizs­gáltatván, miután azok több helyen való­ban roszaknak és veszélyeseknek találtat­tak, a v. tanács a szükséges védelmi anya­goknak (50 kocsi szalma és kellő mennyi­ségű karó) beszerzését és a helyszínére ki­szállítását rendelte el azon indoknál fogva, mivel a status­ quo fentartása egy kormány­­biztosi rendelet szerint a törvényhatóság tiszte és feladata, továbbá megújította a bizottság az őröknek szükség esetén való alkalmazása iránti javaslatát is.

Next