Hód-Mező-Vásárhely, 1883. január-június (13. évfolyam, 1-25. szám)
1883-01-14 / 2. szám
S-ik szám. Xlll-ik évfolyam 1883. Vasárnap, január 14-én. Előfizetési dij. Vidékre postán és helyben egész évre 4 frt, félévre 2 frt, negyedévre 4 frt. Megjelen: minden vasárnap reggel Egyes számára 10 kr. A lap szellemét illető közlemények valamint az előfizetési pénzek, hirdetések és ezek dijai a szerkesztőhöz, III. tized 828. sz. a. küldendők. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetési dijak: 4 hasábos petit sor, vagy annak helye egyszeri beigtatásnál 5 kr. kétszerinél 4 kr., többszörinél 3 kr. Bélyegdij minden beigtatás után 30 kr. A nyílttérien a 4 hasábos petitsor dija 15 kr. A lapot illető ügyekben naponként csak déli 12 órától délutáni 2 óráig és este 5 órától 6 és fél óráig fogadhat el látogatásokat a szerkesztő. Előfizetési felhívás a ..HÓD-ME20-VAE AHHELT tizenharmadik évfolyamára. Lapunk az 1883-ik évvel 13-ik évfolyamát kezdi meg. Ezen alkalommal törekvéseink hosszasabb ismertetése nélkül, — mert hiszen azok elégé ismeretesek, — röviden újra felhívjuk a t. közönséget e lap támogatására. Célunk: e város közjólétének előmozdítása, eszközünk : a felvilágosítás, a nevezetesebb közügyi kérdések elfogulatlan megbeszélése, a szükséges ismeretek terjesztése. Magánérdekek e lapot sohasem vezetik, magán egyénekkel nem foglalkozik, csakis közügyekkel és közdolgok intézésével. Helyzetünk nem könnyű. E városnak sok baja van, sok akadály gátolja jóléte emelkedését, közügyei gyors felvirágzását. De ha városunk közönségében fokozódik a lelkesedés legfontosabb érdekeinek munkálásában, ha egy ily eszközét az egyetértésnek, a közvélemény felvilágosításának kellő figyelemben és anyagi támogatásban részesíti, czélunkat elérhetjük s előmozdíthatjuk a legnevezetesebb közügyek: a gazdaság és ipar, a közoktatás, rendlegesség stb. ügyét. Lapunk a jövő évben is eddigi alakjában, időnként mellékletekkel s eddigi berendezésével jelenik meg, azonban több tért és gondot fogunk fordítani az ismeretterjesztő csikkekre s általában minél változatosabbá igyekszünk tenni e lapot, melynek további pártolására a t. közönséget tisztelettel kérjük. Az előfizetési feltételek az eddigiek: egész évre, január—deczemberre ... 4 frt félévre, január—júniusra...........................2 „ negyedévre, január—márcziusra . . . 1 „ A ki most a szerkesztőnél az egész évre előfizet, annak egy naptárral kedveskedünk. Előfizethetni a szerkesztőnél (III. tized, 828. sz. a.), továbbá a lapkihordóknál nyugtatvány mellett, s végül Goldberger E. és Jäger N. könyvkereskedő uraknál. Hód-Mező-Vásárhelyen, 1882. decz 23-án. Fodor Lajos, A szerkesztő bizottság felelős szerkesztő, mint kiadó-tulajdonos. A pusztai vadviz-ügy. Korábban közöltük olvasóinkkal, hogy Horváth Gyula kormánybiztos ur a m. deczember hó 15-én sürgönyt intézett a belvízügyi bizottsághoz, melyben értesítette azt, hogy addig is, míg a pusztai vadvizek rendezésére alakult társulat a felsőbb jóváhagyás megnyerésével működését megkezdheti, a netalán előállott vagy előállható belvízbajokon segíteni óhajt. Ugyanezen sürgönyében fölkérte a bizottságot, hogy a szükséges intézkedések megtétele iránt mielőbb javaslatot tegyen. Ezen sürgönyre a belvízügyi bizottság értesítette a kormánybiztos urat, hogy a vízbajok megelőzése tekintetéből a legczélravezetőbb intézkedés a skatulyázás életbeléptetése volna s hogy ha ez bármi oknál fogva ez idő szerint akadályba ütköznék, akkor nincs más ideiglenesen kisegítő mód, mint azon ereket, melyeken a felsőbb vizek lefutnak, minél sűrűbben és minden késedelem nélkül állami műszaki közegek vezetése és felügyelete mellett keresztül tölteni. Ezen munkálatot sürgősnek jelezte a bizottság azért, mert már a föld telve lévén vízzel, az ismert vízbajok rohamosan következhetnek be egyfelől akkor, ha erős fagy után esőzéssel együttes hóolvadás áll elő, amikor az eső és hóvíz a fagyos földön rohamosan fut le a belső tanyai földekre s a város alá, és sürgősnek jelezte azért, mivel később az esőzések beálltával és a vizek szaporodásával a munkálat nehézségekbe ütköznék. Végül azon javaslatot tette a bizottság, hogy ha a vizek rohamosan szaporodnának és a viz eresztgetések ismét megkezdődnének : kormánybiztosilag alkalmazandó őrök lennének felállítandók, kik az önkényü vizereszgetéseket meggátolnák s a tetteseket azonnal bejelentenék. A bizottság ezen javaslatára folyó hó 8-án válaszolt kormánybiztos úr, minek következtében a bizottság múlt csütörtökön Reform, két, egyházunk nagy napja. Ez a nap melyet az úr rendelt örvendjünk és vigadjunk ezen!“ — A zsoltárkra ezen lélekemelő szavaival kiálthatott fel a mi hódmező-vásárhelyi reform, kerületi gyülekezetünk is eg. január hó 7-ik napján a múlt vasárnap. Ekkor ment végbe ugyanis, az új egyházi törvények alapján választott egyháztanács (presbyterium) fölesketése és megalakulása. A fölesketés színhelye az ó-templom volt, mely ezen nem mindennapi alkalomra minden részében megtelt. Az alkalmi prédikátiót Karancsi Dániel lelkipásztor tartotta Pál apostolnak II. Kor XII, 20, 21. olvasható azon igéi alapján: „Félek, hogy valami módon nem olyanoknak talállak titeket a mineműeknek akarnálak, és én is olyannak találtatom tőletek, mineműnek lenni engem ti nem akarátok. ... Ne alázzon meg az én Istenem ti köztetek engem!“ . . A fölesketést pedig nt. Miklovicz Bálint elnök-lelkész végezte, előtte és utána a reform, tanítók énekkara egyegy éneket zengvén el. Az isteni tisztelet végezte után a presbyterium ünnepélyes menetben az egyházi tanácsterembe vonult ahová egy rövid negyed óra múlva ül. Miklovicz Bálint elnök-lelkész úr is megérkezvén, az ülést körülbelül a következő szívhez szóló beszéddel nyitotta meg: Tisztelt Presbyterium! Amidőn ma az újonnan alakult presbyteriumot együtt láthatni szerencsém van: fogadja szíves üdvözletemet és őszinte jókívánatomat. a reánk váró munka kezdetén vagyunk ugyan még, de azért nem mulaszthatom el, hogy Isten áldását ne kérjem már előre munkálkodásainkra ! A presbyterim ez idő szerint más után, az új zsinati törvények értelmében alakult meg. Hogy ez a törvény helyes-e , azt a jövő mutatja meg, mert mint minden emberi intézmény ez is az idő próbaköve alá kerül, s az fogja bebizonyítani czélszerűségét és üdvös voltát. Amit a Krisztus mondott, hogy mindeneket megpróbáljatok, s a mi jó azt megtartsátok!“ szükséges, hogy kövessük most is, és minden időben, annyival inkább, mert számra második ref. kér, gyülekezet vagyunk, s a magyar haza véghatárán állva, erőssége és védbástyája kell hogy legyünk a magyar műveltségnek és kálvinizmusnak! Legyen az uj zsinati törvénynyel uj élet egyházunkban. De hogy valóban az legyen, magunkon áll! Az utóbbi időkben nagyon kezdik összetéveszteni az egyházi életet a világival, de mi ne feledjük el, hogy nekünk mindenben az evangélom szerint kell élni és munkálkodni. Éljünk azért úgy, hogy támadjon az evangélion szerinti új élet közöttünk, s vele előmenetel és fölvirágzás anyaszentegyházunkra! — Legyen uj áldás ez uj évben: az uj presbyteriumon, s az egész gyülekezeten! Ezen jó hatást keltő beszéd után ugyancsak az elnök-lelkész a jelenlevő főgondnok Szabó Mihály urat az eskü letételére kérvén föl, az az esküt letette; s mielőtt az elnöki széket mint fölhiva volt, elfoglalta volna, szokott meggyőző előadásával egy meleghangú beköszönő-beszédet tartott, melyet szerencsések vagyunk a következőkben egész terjedelmében közzé tenni: Nagy tiszteletű Presbyterium! Nagy népességű egyházunknak azon aránylag csekély számú hívei, kik a presbyterium és közgyűlés tagjaira szavazatukat beadták, nem mindnyájan adtak szavazatot a főgondnoki állásra. Talán azért mert addig a főgondnok megválasztása a presbyteriumjoga volt, s nem vették észre, hogy ezen jog most attól elvétetvén, reájok ruháztatott; talán azért mert nem ismervén minő kellékek kivántatnak meg, egy ily nagy egyház főgondnokában, vagy nem ismervén közelebbről az egyéneket, kikben a megkivántató kellékek legnagyobb része feltalálható; az egyszerű magyar népnél nem hiányzó tapintatnál fogva, óvakodtak, hogy a reájok ruházott jog gyakorlásával, a nagy és szent czólnak, az egyház java előmozdításának kárára ne legyenek. A főgondnoki állásra beadott nem nagy számú szavazatok közül, igénytelen személyre esett legtöbb. Midőn a lelépet presbyterium, e felől küldötsége által értesített, a meg nem érdemlett megtiszteltetés csak csekélységem érzetét keltette fel, s a nagy költőnek egy pár sorát juttatta eszembe, melyet egy kis változtatással így alkalmaztam magamra: „Szeretnek az emberek engem, rémitő módra szeretnek!“ . . Igen, rémítő módra! Mert méltán elrémül az ember, ha olyan állás elfoglalására hívják föl, melyen már megkisérlette volt erejét, s tapasztalnia kellett, hogy valójában nem volt az elegendő. Éspedig még akkor sem volt elegendő, midőn éveinek száma még nem súlyosodott úgy fejére mint ma már, s midőn ezen egyház anyagi viszonyai, — legalább a mint én megítélhetem — sokkal kedvezőbbek voltak a mainál; midőn ha az akkori és mostani adóhátralékot összehasonlítjuk, és még azon két körülményt is számba vesszük, hogy az 1882-ik év az előbbieknél sokkal gazdagabb volt, s hogy tízegyházi adó egész egy nyolcada részszel alább szállíttatott, önként felmerül a kérdés: Vajon nem gyengül-e e népben egyháza irányában a kötelességérzet? Ha nemmel felelhetnénk is e kérdésre, bizonyos az, hogy minden napnak elég a maga terhe, s ha az év terhéhez még az előző évé, vagy az éveké is hozzájárul, nagyobb erőfeszítés kívántatik az egyes mulasztótól, s kevesebb reménye lehet az intézménynek, melynek önfentartása eszközeit, majd nem egyedül az egyesek adója szolgáltatja, még annyival inkább ha bevételét nem fordíthatja folyó szükségletei fedezésére, hanem azoknak szép részét adósságai kamataira s törlesztésére kénytelen áldozni. Ha e mellett számba veszem az egyházkormányzatban az újabb időben történt változtatást, midőn a presbyteri rendszer, mely viszontagságos idők próbáit kiáltotta, a presbytérium hatáskörének megszorításával módosítást szenvedett, igénytelen nézetem szerint nem előnyére, különösen a nagyobb egyházak jövőjének és nyugodalmának, hanem megnehezítésére azok kormányzására ; ha számba veszem, hogy korunkban minden téren a külső formaságok szaporításába, s az-ok gyártásában fáradoznak az adoz értők, s azoknak sokaságában keresik és vélik feltalálhatni az üdvösséget, s nem is annyira az eredményt nézik, mint azt, hogy ütemre végezik-e a munkát, s be vannak-e töltve a rovatok. Valóban meg kell döbbennem annak elgondolásától, hogy életemnek estvéjén újabb újabb §-ok betanulásával foglalkozzam, s midőn anyagi helyzetem megköveteli, hogy saját házamért is dolgozzam , töprenkedve kérdezem magamtól vajon fogyatkozott erőmmel megbízom-e a kettős terhet? És ha számba veszem még a teljesíthető és teljesíthetetlen igények, a kivihető és kivihetetlen tervek sokaságát, melyekkel időnként az egyházi téren is föl föl lépnek, gyötrő aggodalom ejt hatalmába, midőn ezen nagy egyház világi elnökének székét elfoglalom. És mégis elfoglalom azt, — de nem azon reményben, hogy jó szándékomhoz méltó sikert fogok felmutathatni, mert amint a német költő mondja: „szeretjük bár az erényt, igyekszünk bár megtenni kötelességünket; nem tehetünk többet, mint a mennyi tőlünk kitellik.“ Hanem elfogadom egyedül azért, hogy egyházunknak tagjai ne tétessenek ki ismét a választásokkal együtt járó izgalmaknak. És elfoglalom egyházunk tisztelt lelkipásztoraihoz s presbyter társaimhoz intézett azon kéréssel : Igyekezzünk minden erőnk megfeszítésével, s ha kell önfeláldozással is, hogy a viszony ezen egyház lelkipásztorai és népe között, napról napra szívélyesebb, a szeretet és ragaszkodás napról napra erősebb és bensőbb legyen, mert csak egyedül ezen feltétel alatt reménytem szép és biztos jövőjét egyházunknak. Magam számára is kérem fogadjanak oly szíves indulattal a minővel közzéjök jöttem, legyenek elnézők egyéni vagy korommal együt járó gyalogságaim iránt s támogassák erejükkel erőtelenségemet! E beszédet lelkes éljenzés követte, s a lelkipásztori kar és presbyterium tagjai oda seregettek a főgondnok közé, kezet fogni vele, üdvözölni őt, s biztositani bizalmuk, ragaszkodásuk, és támogatásuk felől. (Folyt. köv.) „Mit igyunk?“ Irta és felolvasta a h.-m.--vásárhelyi gazdasági egyletben, 1883. január 6-án Ir. Imre József. Ha az ember vendéglőben ebédel, alig rendeli meg levelét, előtte áll az italhordó pinczér s rögtön ezt a kérdést kell fontolóra vennie: „mit igyunk ?“ Ha nyári melegben egy kirándulást tesz a városi ember, minden lépten-nyomon egy oly helyre akad, hol ha meg akar pihenni, innia kell valamit. A bálban, táncz közben felhevült gavallér sokféle okból forró belsejét valamely itallal enyhíti meg. Mi nálunk is az a szokás, hogy látogatóiról előre is felteszi a házigazda, hogy szomjasok s megitatja őket; sőt — valamint a régi költő szerint „éjjel mint nappal nyitva áll a pokol fekete kapuja“ — azonképen nálunk is éjjel mint nappal nyitva áll minden utczán egy csomó italmérés ajtaja. Oda pedig bizonyosan be kell menni valakinek, aminthogy mennek is elegen. Látni való tehát, hogy ilyen korban, mikor oly sokszor oly sokfélét és oly sokat iszunk, mindig és mindenütt nevezetes kérdés az, hogy: mit igyunk? Mivel hogy igen kevés ember van, aki erre a kérdésre azt merné felelni hogy: semmit. Tudom, hogy erre a kérdésre általánosságban azt lehet felelni, ami van. (Hiszen egy nevezetes emberünk mondta, hogy a bor mindig jó, csak akkor nem jó, mikor nincsen.) Minden nép ezzel a felelettel elégedett meg s azt iszsza, a mi van. Az olasz épen oly élvezettel issza „pascalját (az eczetes vizet) mint a spanyol a mézből valamely fűszerből, és vízből készült „alojá“-t; a török „serbet“-re főtt gyümölcsök levéből készül jéggel vagy hőrével, tudnivaló, hogy az igazhitű muzulmán nem issza a bort, mert Mohamed megtiltá, de annál bővebben issza aztán a pálinkát, mivel ezt a próféta még nem ismeri s meg nem tiltá), a muszka „kvasz”-t rozslisztből készítik, kovászszal, kenyérhajjal és vízzel erjesztve savanyúra, a tatár savanyú lótejből csinálja a hires „kumuszt“; a német és franczia paraszt lelkesítője az almabor; mindezeket épen oly szívesen, oly gyakran és oly bőven isszák, mint a belgiumi flamand munkás a maga „fáró“ sörét, mely savanyúságra az eczettel, színére az áradt Tisza vizével s hatására nézve a budai keserűvízzel vetekedik ; mindez épen oly csábító mosolylyal néz a mellé ülő emberfiára, mint egykor egy nagy költőnkre ama bizonyos körösi „bicska-nyitó új bor, a vászon kehelyben“. Elsorolhatnék még sok furcsa italt, de csak azt bizonyítanám vele, hogy az ember, bármerre lakjék e föld kerekségén, mindig szükségét érezte valamely olyan italnak, mely megromlott kedélyét megjavítsa s jó egészségét megrontsa. Ezeket nevezzük „élvezetül szolgáló italoknak.“ És igen helyes igy kifejezni a különbséget a szükséges és felesleges italok közt. Mert szükséges ital csak egyetlen egy van : és ez a viz. Csakhogy ezt nem tekintik italnak a korcsmárosok s ott ahol az a kérdés, hogy „mit igyunk“ ez nem vétetik tekintetbe; mivel az emberi természet sajátsága, hogy nem becses előtte a mit könnyen megkaphat, a mi nem ingerli s a mit a szükség is parancsol. Pedig — mellesleg megjegyezve — az én nézetem szerint legnemesebb ital a viz. Mert a viz nem tűr semmi hamisítást, mint a nemes ember a lelki foltot; e mellett teljesíti azt a mit igéz, nem úgy mint más ital s végre — mert jót tesz a hálátlanokkal is. Azonban én jól tudom, hogy az egyszeri pap is vizet prédikált és maga bort ivott; tehát nem merek — bármennyire szeretnék is — sokat beszélni a vízről nehogy magam is hasonlónak gyanújába essem. Áttérek tehát tárgyamra, azon italokra, melyekből mi válogathatunk, ha a fentebbi kérdésre felelni akarunk. És előre is bevallom, hogy semmi reményem sincs arra, miszerint valaki épen tőlem kérjen tanácsot, ha italban kell választania, vagy hogy az én mostani fejtegetéseim adjanak irányt a különböző italok fogyasztásában, sőt nem is ez volt a szándékom. Komolyan fejezve ki a tárgyat, melylyel foglalkozni kívánok: azon hatás ez, melyet a szeszes italok az emberre és a társadalomra gyakorolnak. Nekünk csak szeszes italaink vannak, s fájdalom, a mi népünk ezek közül is főképen a leggonoszabbat fogyasztja, a pálinkát. Az almabor, csak hasfájást okoz ha rész, a sör tápláló s csak roppant mennyiségben tesz kárt, a bor maga sem számítható a nép megrontói közzé, beát, kávét, keveset, vagy épen nem fogyaszt a mi népünk, azon szesz-hatást tehát, melyet az emberi társaság az utóbbi századokban mindig jobban s mindig fájdalmasabban érez, az nem másnak, mint a pálinkának a hatása. Mert a szeszes italok hatása nem akkor volt borzasztó, mikor az erdélyi fejedelem vederrel itta a bort (különben is gyenge uj bor volt az, mert akkor még az ó bort a cselédekkel itatták meg) s nem akkor, mikor a de- d. e. 9 órakor ülést tartott. Kormánybiztos úr ugyanis azt válaszolta, hogy egy pillanatra sem szenved kétséget, hogy a leghelyesebb és leghasznosabb intézkedés a skatulyázás volna, az évszak azonban anynyira előre van haladva, hogy 22000 holdat tevő területen egy rendszeres munkát teljes lehetetlenség elkezdeni, s hogy ezen munka a kívánt siker biztos kilátásával csakis a tavasz kinyíltával lesz megkezdhető; azon nézetét fejezte ki tehát, hogy a fenyegető bajok addig is megelőzésére ez idő szerint egyedül alkalmasnak azt találja, hogy az eddig víztartóul szolgált régi gátak kijavíttassanak, hogy úgy a vizek szabad szétterjedése meggátolva legyen, mire nézve a bizottság véleményét kéri, mielőtt ez irányban intézkedést tenne. Ezen újabb felhívásra a bizottság értesíti kormánybiztos urat, hogy a pusztai töltések a városi mérnökség által megvizsgáltatván, miután azok több helyen valóban roszaknak és veszélyeseknek találtattak, a v. tanács a szükséges védelmi anyagoknak (50 kocsi szalma és kellő mennyiségű karó) beszerzését és a helyszínére kiszállítását rendelte el azon indoknál fogva, mivel a status quo fentartása egy kormánybiztosi rendelet szerint a törvényhatóság tiszte és feladata, továbbá megújította a bizottság az őröknek szükség esetén való alkalmazása iránti javaslatát is.