Hölgyfutár, 1876 (1. évfolyam, 1-14. szám)

1876-09-28 / 1. szám

lességeit biven teljesítette, s azon reménynyel, — melynek, hiszem, utóbi, kedves unokái, meg is fognak felelni — hogy ezeknek az ő nemes tettei emléke, nem fölmentő okai, de arra szolgálandnak, hogy hazafiai kötelességüket ők is biven teljesítsék; buzditásúl a nagy példa követésére, az általa ültetett s már szép virulásnak indult csemeték további ápolásaára s nagyra nevelésére. Csak is igy lesznek érdemesek a szerencsére, ily nemes törzs sarjainak lehetni. E remény az, mely az elhunyó hazafit remény sem megszabadítá a még fájdalmát annyira nehezíthető, kínos kérdéstől: „ Teremt-e Isten több magyart, ha mi is elhalunk?“ Sorakozzunk mindnyájan a czél, a szent haza fölvirágoztatásának létesítésére, mire ő szentelte híven, s miért ő rövidítette meg nemes életét, emeljünk művei mellé örök emléket hona, nemzete java, dicső jövője, s műveltségének kifejlesztése által, ama férfiúnak, kinek temetkezése felett egy nemzet könyben áll. Nyugodjanak porai csendesen a hazai szent földben. Béke, áldás tiszta ege fényeskedjék sirhalma fölött; nagy lelke pedig éljen a közjóra tevékenyen minden magyarban a jövő nemzedékek végtelen során át. nyílt levél Jókai mórhoz. Kolozsvárit, szept. 27-én 1876. Jókai Mórnak életet szerencse és áldással! Épen most olvastam az „Életképekben“, hogy oltalmad alá vetted a balatonfüredi „Kisfaludy“szobrot. Hogy áldott jó szívű ember vagy, azt tudom ; de hogy jószívűséged odáig terjedjen, hogy egy bronz-monstrumot akarsz megmenteni, — ez barátom már gyengeség. Azt írod, hogy ehez a szoborhoz hozzá van kötve a Deák Ferencz neve is; ő is tagja volt annak a bizottságnak, mely ezt a szobrot létrehozta. Ez igaz, de az is igaz, hogy midőn egyszer dr. Eötvös József Deákkal Balaton- Füreden az előtt a bronz-monstrum előtt megállott, az öreg úr így szólott: „Te Józsi, mégis csak jobb lett volna, ha ebből a sok bronzból mind mozsarat öntöttek volna. Olyan kurta a nyaka szegény Sándornak, hogy kezdem félteni a gutaütéstől.“ Ebből az látszik, hogy az öreg úr sem volt olyan nagyon belebolondulva a te keresztfiad „vasfejű bácsi“-jába. Hogy épen összetöretni nem engeded , az szép tőled, — de az már hiba , ha a parkod számára akarod megszerezni. Miért akarod te megbotránkoztatni azokat, akik tégedet néhanéha fel akarnak keresni balatonfüredi fogságodban ? Sem neked, sem a nemzetnek nem lesz abban semmi haszna, ha költőinek emlékét ilyen szobrokban örökítik meg. Mit mondanál ahoz, ha valaki a te tiszteleted és neved dicsőségére egy ilyen szobrot állítana fel ? Összefér-e az a kegyelettel, hogy a ki reá néz, megbotránkozva forduljon el tőle? Ha nincsen módunkban művészi emlékkel megörö- I kíteni jeleseink nevét, ez még nem nagy hiba. ■ szegények vagyunk, jobb időkben helyrehozhatjuk ! a mulasztást, — de azt nem érdemlik meg a magyar irodalom előhajszosai , hogy kikaczagtassuk" i őket az ilyen monumen urunkban. Add oda te is !s nyugodtan beleegyezésedet abba, hogy Ecsy József I ur dugja el minél hamarább azt a szobrot a badacsonyi szőlők közé, — de oda is úgy, hogy minél nehezebben lehessen reá akadni. A te igaz , kész hived Jónás. Ámde Paris jelenleg nemcsak a téli évszak kezdődő élvezeteire, hanem egy kis áldozatkészségre is várta ismeretes előkelőit. Az egykori kellemes író , Théophile Gautier, kinek fordított munkáit a magyar olvasóközönség is élvezhette, egy darabig emlékjel nélkül pihent a földben; de a franczia társadalom ezt nem tűrhette tovább, s az elhunyt néhány barátja, mint ifj. Dumas, és az „Institut“ más tagjai kezdeményezésére emlékszobrot rendeltek a kitűnő író részére, e felirattal: „Théophile Gautiernek, barátai.“ A költségek fedezése végett e hóban nyitottak aláírásokat a lapokban, melyeknél máris igen szép öszszeg gyűlt be. Tehát e kis áldozat után inkább megérdemlik a színházak örömeit. Párisban egész esemény a színházak újranyitása. Ilyenkor esnek változás alá a társulatok, igazgatók, s jó kérdésbe hozzávetőleg az egész játékrend. Mind oly fontos tárgy, melyek mind a társadalomban, mind a hírlapirodalomban egész mozgalmat keltenek, pártokat szülnek. Már csak az előadások kezdete is nagy eszmecserét idézett elő a lapokban, mert azok többnyire öszszeestek a párisi ebédek idejével. Márpedig ha a gyomor hátrányt szenvedne élvezetében az elme, szem- és fül élvezetéért, és e miatt újra lázadásra kelne, bizony nem tudom, melyik vallaná kárát: a gyomoré, vagy a színházak és közönségé. Na, de már ez egy forradalomtól tán meg lesz kímérve Európa, mert a dolog szépen ki lesz egyenlítve — mégpedig a hatalmak közbejötte nélkül. Eddig a következő színházak nyíltak meg: Louiscy-Parisiens, Eolies-Dramatiques, Operatrousse, Lyrique, Folies-Bergère, Gymnase-Dramatique, Vaudeville. Utóbbi három megnyitása az általam felölelt utolsó hét történetébe esik. . A Folies-Bergére oly zaj- és részvét mellett nyílt meg, hogy már Idiencz órakor nem — , s észre sem vette, hogy a kis hamis neki is oda nyujtá göndör fejecskéjét. Üdvözölték egymást s elváltak. Ez a esemény — bármily egyszerű volt is — a két nő vonásaira észrevehető ellentétes hatást gyakorolt: vígat Morin asszonynál, szomorút barátnőjénél. — Ő nagyon boldog — szólt ez percznyi hallgatás után, s modora, melylyel oly szembeszökővé teszi ezt, nekem igen roszul esik. Nem az ő hibája, de én irigy vagyok boldogságára. — Látod, én nem vagyok — felelt élénken Morin asszony. — e boldogságot én már... nem irigylem többé ! —Ah! — Nem én, de annál jobbat teszek ... (suttogva)... én remélek. — Minden remény nélkül, szegény barátnőm. — Morin az ellenkezőt állítja. — Mert vágyait valóságnak veszi. — Épen nem, de azt mondja, hogy valahára a valósághoz jutottunk. — De ... hát te ? — Én kezdem hinni, hogy férjemnek igaza van. Leblond asszony barátnője nyakába ugrott, s részint a váratlan hit feletti örömében, részint fájdalmában, hogy ő nem mondhatja el ezt, néhány könycseppet ejtett. A férjek nagyon kiváncsiak lettek a nyilvános helyen tanúsított ezen ömlengés okára, s oda közeledtek, így aztán hamar eligazodtak. A Morin asszony titka képezte az egész est beszélgetésének tárgyát, s megállapodtak abban, hogy a keresztszülők Leblondék lesznek. Novemberben, reggel három órakor az orvos, nem törődve a szomszédok nyugalmával, koczogtatott a gyógyszerész ablakán, s csengő hangon bekiálta: „Egy nagyszerű fiú, siessetek, nézzétek meg!“ Tíz perc múlva, míg a gyógyszerész általa külön ez alkalomra készített szíverősítőjét dicsérgette, neje barátnője szobájában egy kis gyermeket simogatott, kit már is „keresztfiának“ nevezett. Mindenki képzelheti, hogy a keresztelő zajos és ünnepélyes vola, s a vidék cukrászainak készítményei alig voltak elégségesek az ünnepélyre. Albert — bár kissé gyönge volt — a két anya gondozása alatt igen szépen fejlett. Mert Leblond asszony ideje felét valóban barátnőjénél tette; s midőn férje panaszkodott ezért, hetykén felelé: „Újra akarom tanulni a dajkálkodást, ki tudja még mi történhetik.I Ilova tovább mind jobban ragaszkodott Alberthoz, s a hangból, melylyel a „mi gyermekünket“ kiejté, igazi anyjának tarthatták volna. Kevéssel két év után a Morin fia napközben nem egyszer ment már „Rimin mamától“ „Boulon mamához“ át. Egy szép reggelen ez utóbbi térdeire vette s még gyöngédebben elsimogatta, mint eddig. — Mond csak, Albert, akarnád-e, hogy egy kis öcséd legyen? — Oh, igen ! — Hagyd el csak, ha jó leszel, veszek én neked egyet nemsokára. S meghatva szokta keblére a gyermek szőke fejét. Ám nem kis öcs, de „kis húga“ volt az, kit Leblond asszony neki vett... csaknem életének árán. Az orvos és neje voltak jogszerű keresztszülői. — Fiam anyjának szóliz téged; én is második anyja akarok lenni leányodnak — mondd a jó Morin asszony, midőn a keresztelőről eltávozott;— Így a mi két családunk egymásból egészíti ki magát. — S egy napon egymásnak adjuk e két gyermeket, ugye kedves barátnőm? — felelt elragadtatással az Anna édesanyja. E perezben Albert, ki már három éves volt, egy székre hágott, elmerengett a fehér bölcsőben szendergő kis leányon, s gyermekes hangján fölkiáltott: — Oh, de szép fiz én kicsi húgom! Egész este nem vette le róla szemeit, s mikor a távozás órája ütött, a kérés és könyek megragadó jelenete fejlett ki, mielőtt rávehették, hogy az égtől kapott társát elhagyja. Mikor aztán megígérték, hogy másnap reggel visszaviszik, végre belenyugodott távozásába, de csak miután megengedték, hogy megcsókolja. Szép csöndesen érinté ajkaival az Anna homlokát. Egy, még kék szeme egyik szögletében feledt köny szépen lesikamlott az alvó arczán, s fölébreszté azt. Először mosolygott, majd elfakadt sírva, s a két gyermek könyei már az első csóknál egybevegyültek. Előjel volt-e ez? Talán, de mégis olyan vala, melyben a jó Isten meg tudja kímélni az anyák szívét az igen keserű előérzettől. Anna folytonos gondozásban részesült, nemcsak édesanyja- és Morin asszony-, de még az Albert részéről is. Egész napját mellette töltő el, szórakoztatta, a mint csak tudta, mosolygott, ha ő is ezt tévesírt, ha őt sírni látta s csöndesen őrködött felette, mikor aludt. „Kis húga“ születése óta a mi elkényeztetett, akaratos, lármás gyermekünk csöndes, szelid, engedelmes lett. Az egyetlen fenyegetéssel, hogy megfosztják Anna mindennapi láthatásától, mindenre rávehettek. A leányka nemsokára viszonozta ifjú barátja rokonszenvét. Az ő neve volt az elsők egyike, melyeknek kimondását megtanulta, s alig volt tizenöt hónapos, mikor, a „Róbert“ jelenléte reá nézve szükséggé vált. Az ő kezét fogta meg először, mikor járni tanult, s a gond, melylyel Albert felügyelői szerepét betölté, oly megható vala, hogy a szülőket egész örömmel s reménynyel tölte el. Anna három éves korában a legkedvesebb leányka volt, milyent egy anya csak kívánhatott, s Albertet, ki alig várta, hogy hetedik évét, „a komoly kort“ elérje, mindenki szerette. A város női egymás kezéből vették el, beszéltették, énekeltették, s ő mindezt kedves modorral teljesíti. Soha egy gyermek sem kapott annyi czukrot, gyümölcsöt, játékot. Igaz, hogy olykor jobban megkívántatták vele mindezt, mint a hogy ő akarta volna; mert mihelyt átvett s fehér kötényébe tehetett valamit, nem tarthatók többé vissza; sietett kis húgához, hogy a napi ajándékokat neki adja. Ilyenkor, tartós gyermeki csevegések- senyelgések után, Albert és Anna ebédecskét rendeztek; de édességeik nagy részét mindig félre tették ama szegény nő két gyermeke számára, kit a Leblond-család jószívűségből, gazdasszony gyanánt, házánál tartott. (Folytatása következik.) PÁRISI LEVÉL. Szept. 20 án 1876. A tél fecskéi jobbára viszsza szállingóztak már. A párisi társadalom magasabb rétegeit értem, melyek tagjai a nyár kellemeit bel- és külföldi fürdők gyönyöreiben élvezik. De mikor azok vonzereje múlóban van, csak visszatér mindenki e jó városba, mely kifogyhatlan az élvezetben. On révient toujours á ses prémiers amours!