Hölgyfutár, 1878 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1878-01-03 / 1. szám
ságot árasztottak mindenfelé. Az orgiák kavargó szele volt. A régens mindent megtanult madártávlatból, de mély tekintettel. Föllebbentette a titkos tudományok fátyolát. Akart aranyat készítni, akart ördögöt látni. Arcza néha a sátán álarcza volt a régensség farsangjában. (Folytatása következik.) SZENT-PÉTERVÁR TITKAIBÓL. (Egy angol államférfi emlékirataiból.) I. Az áprilisi nap arany sugarai megérintették éjszakát, s a bűvész tavasz Oroszország felét száműzte. A Neva végre lerázta jégbilincseit, s annak darabjai roppant nagyságú tutajokhoz hasonlólag úsztak le Kronstadt felé. Alig szakadozott össze a jégburkolat, midőn az erőd ágyúi dörögni kezdettek, mire annak parancsnoka aranyozott bárkáján átevezett a Neván, hogy a czárnak, mint ezt évről-évre szokta tenni, egy nagy serleg Neva vizet nyújthasson át. S ismét dörögtek az ágyuk, midőn a czár ajkaihoz emelvén a serleget, ivott Szent-Pétervár polgárainak egészségére. Ezen serleg vízért a parancsnok most 200 drb. aranyat nyer jutalmul. Azelőtti időkben a czár aranynyal szokta volt megtölteni a serleget, mielőtt visszaadta azt a várparancsnoknak, de az edény évről-évre nagyobbá lett, úgy hogy a czár jónak látta határozott egyezkedésre lépni a várparancsnokkal, mivel különben egy szép tavaszi reggel a parancsnok a Neva-vízzel töltött heidelbergi hordót nyújtotta volna át a czárnak kiürítés végett. A Balti tengerről az első hajó megérkezésére vártak a kikötőben, a szánok eresz alá tolattak, a jeget nagy tömegekben halmozták fel a jégvermekben, s a nagy városban az ipar minden ágai új és erőteljes életre ébredtek. Csak egy hét óta voltam Szent-Pétervárott, s még legalább is három hónapot kellett falai között töltenem, ha ugyanis ez idő alatt megbízatásomat befejezhetem. Midőn az Izsák-templomból kilépve a Tengerészeti-téren körültekintettem, önkéntelenül is vissza kellett gondolnom Angolhon tavaszára, hol a bokrok ilyenkor már élénk zöld színbe vannak burkolva, a gyümölcsfák hófehérek az illatozó virágoktól, s a gyep hullámzó smaragdzöld tengerhez hasonlít. Az orosz fővárosban alig ismertem más valakit, mint Tscherkaskyt, ki ép akkor Moskvában volt, s így nagyon is elhagyottnak éreztem magamat. Ha oly ezer meg ezer ember között bolyongunk, kik nem a mi nyelvünket beszélik, kiket nem értünk, csaknem úgy érezzük magunkat, mint ahogy érezheti magát a siketnéma a színházban. Elmentem a bankhelyiségbe, hogy 2000 font sterlinget vegyek fel, ebédeltem, s azután egy ideig alá s felsétáltam az ivezetes csarnokok egyike alatt, melyek Szent-Pétervár legnagyobbszerübb utczájába, a Newski Prospectbe nyílnak, s az operai előadás bekövetkezéséig azzal éltem el időmet, hogy a kirakatokban a franczia és német torzképeket, s a chinai és cserkesz életből merített jelenetek fényképeit tanulmányoztam. Midőn egy ily kirakat előtt sarkon fordultam, egyszerre egy fiatal katonatiszttel állottam szemben, ki átmenőleg élesen vett engem szemügyre. Arcza határozott angol jelleggel birt, mely azonban mély bánat árnyába látszott burkolva. Midőn másodszor is elhaladt mellettem, visszafordulván, franczia nyelven udvariasan kért engedelmet, hogy szivarját az enyémnél meggyújthassa. „Ön kétségtelenül honfitársam,“ mondám neki. „Az vagyok,“ viszonzá ő. „S én is első látásra meg voltam győződve, hogy ön angol, de az idegenek itt nem nagy feltűnést okoznak, miután mi annyira kosmopoliták vagyunk.“ Ép egy kávéház előtt haladtunk el, miért is beléptünk, hogy kissé cseveghessünk egymással. „Ha egy idegen meghívását hajlandó volna elfogadni,“ mondá ő, „úgy felkérném, hogy a Fontankán levő klubunkba meglátogasson bennünket. Ott inkább otthonosan érezzük magunkat, s miután itt újoncz, talán nem is lenne kellemetlen önre nézve, ha itteni klubi életünkkel megismerkedhetik.“ Meghívását köszönettel fogadtam el, útnak indultunk. Megállapodott az első bérkocsi-állomáson, s a szokott kiállítást hallatta: „Darzai- Ischwoscitschik!“ Egy tucat ember sietett felénk. A vetélkedve ajánlkozók közül kiválasztotta emberét, és tovahajtattunk. „Valami kölönös és regényes lehet az itteni tél,“ kezdem a társalgást. A fiatal tiszt felsóhajtott. Különös, az igaz! Hanem azért nem kérek belőle. Már töltöttem itt egy telet, — és minő telet! Először is minden gőzös kimarad, s igy a tengertől s ez oldalon minden reményétől el van vágva az ember; ezután jőnek a munkások s rendbe hozzák a nagy fehér kályhákat, felrakják a kettős ablakokat és ajtókat. 20 fok hidegnél mindenkit nyugtalanság lep meg. 23 fok hidegben a tiszteknek éjjelnappal kell káborogniok, hogy meggyőződjenek, nem aludtak-e el az őrök és rendőrök, miután az álom ilyenkor egyértelmű a halállal. — 25 fok beálltával minden színház bezáratik, miután attól tartanak, hogy a színész a színpadon, s a kívül várakozó kocsis a bakkon megfagyhatnának. 28 foknál, brrr! Ekkor minden erre bundát húznak, s ilyenkor senki sem jár az utczákon csak a tisztek és üzletemberek. “ „Borzasztó!" kiáltok. „Így elképzelvemost is él, körirata érmet veretett, ezután egy Schiller-museum megállapíttatását határozta el, mely szerint a költő minden ereklyét egykori házában fognának összegyűjteni. A nagy ember tisztelői rögtön segédkezet nyújtottak ez eszme életbeléptetéséhez. Az udvari színház a Schiller-museum javára Piccolomini előadatását határozta el; több tudományos férfi felolvasások tartatására szövetkezett, melyeknek jövedelme Händel művészi keze által alkotott márvány Schillerszobornak megvásárlására lön fordítva. A weimari nők és leányok egy rendkívül diszes szőnyeget hímeztek a múzeum részére; az eisanachi, jenai, apoldai, allstedti, weidai és dornburgi nők az ezen városok czímereivel diszített hat hímezett széket küldöttek; a gymnasiumi tanulók a látogatók neveinek beírására szánt diszkönyv ajándékozása által tanúsították hódolatukat. A költő rokonai, barátai és tisztelői egykori bútorait, házi eszközeit és más ereklyéit szolgáltatták be, hogy egy dolgozó- és halottas szobája hajdani egyszerüségekhez hiven rendezgessenek be, s hogy az egész Németországnak. Schiller lángesze iránti szellemi hódolata is külalakot nyerjen, a Voigt-féle könyvkereskedés a Schiller-albumot tette le a Schillerházban, mely mű két kötetében az egész Németországban megtartott Schiller-ünnep emlékére alkotott legkitűnőbb emlékmondaesett rajta, hogy szembenjövő ismerőseinek köszöntését nem vette észre, de ha meghallotta az üdvözlést, rögtön kalapjához kapott, s azt szívélyesen „jó napot“-tal viszonozta, így szokott ő délelőttönként a weimari mulató kertnek főleg szép középső útján kissé hanyag magatartással járkálni, s hosszasabban meg-megállapodott azon bájos ponton, mely most a Schiller-paddal van jelölve. Ily alakban él ő még most is a weimariak emlékezetében. Schiller nemcsak költői működése, hanem külső megjelenése által maga iránti tiszteletre kényszerítette kortársait. Goethe bizalmas embere, Riemer, erre vonatkozólag egyszer azon megjegyzést tevén, hogy Schiller testalkata, az utczán járása, minden mozdulata büszke, s csak szemei szelídek, „igaza van,“ hagyá helyben Goethe, „ő rajta minden büszke és nagyszerű, de szemei szelídek, s a milyen teste, ugyanolyan tehetsége is. A sors azonban, mint már említettük, csak három évet adott a költőnek, hogy e tehetségét új házában érvényesítse. Özvegye azután még évek hosszú során át élt ama házban, melyet később Weise igazgató vásárolt meg, s örökségképen özvegyére hagyományozott, ki azután az egész házat bérházzá alakította. A költő második emeleten levő társalgó-, dolgozó- és halottas-szobájában több éven át egyik nőrokonom, Keil Sarolta asszony lakott. Még ma is élénken emlékezem, mily mély benyomást gyakorolt reám jó nagynéném ama nyilatkozata, hogy a szoba, melyben gyermekkorunkban játszadoztunk, egykor Siller lakszobája volt, a mily bámulattal nézegettem a sajátságos nagy fali szekrényt, melyben egykor a költő irományait tartotta! Midőn azonban Weise özvegye is elhalt, s az örökösök osztozkodása folytán a ház is árverezés alá bocsáttatott, attól lehetett tartani, hogy az a szomszéd söröde tulajdonosának kezei közé kerül, s így megszentségteleníttetik. Hogy ez nem történt meg, azt Keil Sarolta asszonynak lehet köszönni, ki Lobe Eduard nevű fivérét, weimari műárust rábírta, hogy a költő házának a város általi megvételét szorgalmazza. Weimar városa tehát 1847-ben a házat minden pénzzavarai daczára megvásárolta, „hogy“ — az okmány szavai szerint—„német hazánk számára legnagyobb költői egyikének, kit Weimar saját polgárának nevezhetett, maradandó emlékét az enyészettől megőrizze.“ A városi tanács tehát az 1847 junius 29-ki nyilvános árverezés alkalmával a házat 5025 talléron megvásárolta, azt azonnal kiigazittatta, s miután Schiller weimari lakásának emlékére Facius Angelica által művészien készített s „Ist der Leib in Staub zerfallen, lebt der grosze Name noch.“ (Habár a test porrá omlott, a nagy név még — 3 —