Hölgyfutár, 1878 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1878-01-03 / 1. szám

ságot árasztottak mindenfelé. Az orgiák ka­vargó szele volt. A régens mindent megtanult madártáv­latból, de mély tekintettel. Föllebbentette a titkos tudományok fátyolát. Akart aranyat készítni, akart ördögöt látni. Arcza néha a sátán álarcza volt a ré­­gensség farsangjában. (Folytatása következik.) SZENT-PÉTERVÁR TITKAIBÓL. (Egy angol államférfi emlékirataiból.) I. Az áprilisi nap arany sugarai megérin­tették éjszakát, s a bűvész tavasz Oroszor­szág felét száműzte. A Neva végre lerázta jégbilincseit, s annak darabjai roppant nagy­ságú tutajokhoz hasonlólag úsztak le Kron­stadt felé. Alig szakadozott össze a jégbur­kolat, midőn az erőd ágyúi dörögni kezdet­­tek, mire annak parancsnoka aranyozott bár­káján átevezett a Neván, hogy a czárnak, mint ezt évről-évre szokta tenni, egy nagy serleg Neva vizet nyújthasson át. S ismét dörögtek az ágyuk, midőn a czár ajkaihoz emelvén a serleget, ivott Szent-Pétervár pol­gárainak egészségére. Ezen serleg vízért a parancsnok most 200 drb. aranyat nyer ju­talmul. Azelőtti időkben a czár aranynyal szokta volt megtölteni a serleget, mielőtt visszaadta azt a várparancsnoknak, de az edény évről-évre nagyobbá lett, úgy hogy a czár jónak látta határozott egyezkedésre lépni a várparancsnokkal, mivel különben egy szép tavaszi reggel a parancsnok a Neva-vízzel töltött heidelbergi hordót nyújtotta volna át a czárnak kiürítés végett. A Balti tengerről az első hajó megér­kezésére vártak a kikötőben, a szánok eresz alá tolattak, a jeget nagy tömegekben hal­mozták fel a jégvermekben, s a nagy város­­­ban az ipar minden ágai új és erőteljes életre ébredtek. Csak egy hét óta voltam Szent-Péter­­várott, s még legalább is három hónapot kellett falai között töltenem, ha ugyanis ez idő alatt megbízatásomat befejezhetem. Mi­dőn az Izsák-templomból kilépve a Tenge­­részeti-téren körültekintettem, önkéntelenül is vissza kellett gondolnom Angolhon tava­szára, hol a bokrok ilyenkor már élénk zöld színbe vannak burkolva, a gyümölcsfák hó­fehérek az illatozó virágoktól, s a gyep hul­­­­lámzó smaragdzöld tengerhez hasonlít. Az orosz fővárosban alig ismertem más valakit, mint Tscherkaskyt, ki ép akkor Moskvában volt, s így nagyon is elhagyottnak éreztem magamat. Ha oly ezer meg ezer ember kö­zött bolyongunk, kik nem a mi nyelvünket beszélik, kiket nem értünk, csaknem úgy érezzük magunkat, mint a­hogy érezheti ma­gát a siketnéma a színházban. Elmentem a bankhelyiségbe, hogy 2000 font sterlinget vegyek fel, ebédeltem, s azután egy ideig alá s fel­sétáltam az ivezetes csarnokok egyike alatt, melyek Szent-Pétervár legna­­gyobbszerübb utczájába, a Newski­ Prospectbe nyílnak, s az operai előadás bekövetkezéséig azzal éltem el időmet, hogy a kirakatokban a franczia és német torzképeket, s a chinai és cserkesz életből merített jelenetek fény­képeit tanulmányoztam. Midőn egy ily kirakat előtt sarkon for­dultam, egyszerre egy fiatal katonatiszttel állottam szemben, ki átmenőleg élesen vett engem szemügyre. Arcza határozott angol jelleggel birt, mely azonban mély bánat ár­nyába látszott burkolva. Midőn másodszor is elhaladt mellettem, visszafordulván, franczia nyelven udvariasan kért engedelmet, hogy szivarját az enyémnél meggyújthassa. „Ön kétségtelenül honfitársam,“ mon­dám neki. „Az vagyok,“ viszonzá ő. „S én is el­ső látásra meg voltam győződve, hogy ön angol, de az idegenek itt nem nagy feltű­nést okoznak, miután mi annyira kosmopo­­liták vagyunk.“ Ép egy kávéház előtt haladtunk el, miért is beléptünk, hogy kissé cseveghessünk egymással. „Ha egy idegen meghívását hajlandó volna elfogadni,“ mondá ő, „úgy felkérném, hogy a Fontankán levő klubunkba megláto­gasson bennünket. Ott inkább otthonosan érezzük magunkat, s miután itt újoncz, talán nem is lenne kellemetlen önre nézve, ha it­teni klubi életünkkel megismerkedhetik.“ Meghívását köszönettel fogadtam el, útnak indultunk. Megállapodott az első bérkocsi-állomá­son, s a szokott kiállítást hallatta: „Darzai- Ischwoscitschik!“ Egy tuc­at ember sietett felénk. A vetélkedve ajánlkozók közül ki­választotta emberét, és tovahajtattunk. „Valami kölönös és regényes lehet az itteni tél,“ kezdem a társalgást. A fiatal tiszt felsóhajtott. Különös, az igaz! Hanem azért nem kérek belőle. Már töltöttem itt egy telet, — és minő telet! Először is minden gőzös kimarad, s igy a tengertől s ez oldalon minden reményétől el van vágva az ember; ezután jőnek a mun­kások s rendbe hozzák a nagy fehér kály­­hákat, felrakják a kettős ablakokat és ajtó­kat. 20 fok hidegnél mindenkit nyugtalanság lep meg. 23 fok hidegben a tiszteknek éjjel­nappal kell káborogniok, hogy meggyőződje­nek, nem aludtak-e el az őrök és rendőrök, miután az álom ilyenkor egyértelmű a ha­lállal. — 25 fok beálltával minden színház bezáratik, miután attól tartanak, hogy a szí­nész a színpadon, s a kívül várakozó kocsis a bakkon megfagyhatnának. 28 foknál, brrr! Ekkor minden erre bundát húznak, s ilyen­kor senki sem jár az utczákon csak a tisz­tek és üzletemberek. “ „Borzasztó!" kiáltok. „Így elképzelve­most is él,­ körirata érmet veretett, ezután egy Schiller-museum megállapíttatását hatá­rozta el, mely szerint a költő minden erek­lyét egykori házában fognának összegyűjteni. A nagy ember tisztelői rögtön segédkezet nyújtottak ez eszme életbeléptetéséhez. Az udvari színház a Schiller-museum javára Piccolomini előadatását határozta el; több tudományos férfi felolvasások tartatására szövetkezett, melyeknek jövedelme Händel művészi keze által alkotott márvány Schiller­­szobornak megvásárlására lön fordítva. A wei­­mari nők és leányok egy rendkívül diszes szőnyeget hímeztek a múzeum részére; az eisanachi, jenai, apoldai, allstedti, weidai és dornburgi nők az ezen városok czímereivel diszített hat hímezett széket küldöttek; a gymnasiumi tanulók a látogatók neveinek beírására szánt disz­könyv ajándékozása ál­tal tanúsították hódolatukat. A költő roko­nai, barátai és tisztelői egykori bútorait, házi eszközeit és más ereklyéit szolgáltatták be, hogy egy dolgozó- és halottas­ szobája hajdani egyszerüségekhez hiven rendezgesse­nek be, s hogy az egész Németországnak. S­chiller lángesze iránti szellemi hódolata is külalakot nyerjen, a Voigt-féle könyvkeres­kedés a Schiller-albumot tette le a Schiller­­házban, mely mű két kötetében az­­ egész Németországban megtartott Schiller-ünnep emlékére alkotott legkitűnőbb emlékmonda­esett rajta, hogy szembenjövő ismerőseinek köszöntését nem vette észre, de ha meghal­lotta az üdvözlést, rögtön kalapjához kapott, s azt szívélyesen „jó napot“-tal viszonozta, így szokott ő délelőttönként a weimari mu­lató kertnek főleg szép középső útján kissé hanyag magatartással járkálni, s hosszasab­ban meg-megállapodott azon bájos ponton, mely most a Sch­iller-paddal van jelölve. Ily alakban él ő még most is a weimariak em­lékezetében. Schiller nemcsak költői műkö­dése, hanem külső megjelenése által maga iránti tiszteletre kényszerítette kortársait. Goethe bizalmas embere, Riemer, erre vo­natkozólag egyszer azon megjegyzést tevén, hogy Schiller testalkata, az utczán járása, minden mozdulata büszke, s csak szemei sze­lídek, „igaza van,“ hagyá helyben Goethe, „ő rajta minden büszke és nagyszerű, de szemei szelídek, s a milyen teste, ugyan­olyan tehetsége is.­ A sors azonban, mint már említettük, csak három évet adott a költőnek, hogy e tehetségét új házában érvényesítse. Özvegye azután még évek hosszú során át élt ama házban, melyet később Weise igazgató vásá­rolt meg, s örökségképen özvegyére hagyo­mányozott, ki azután az egész házat bérház­zá alakította. A költő második emeleten levő társalgó-, dolgozó- és halottas-szobájában több éven át egyik nőrokonom, Keil Sarolta asszony lakott. Még ma is élénken emléke­zem, mily mély benyomást gyakorolt reám jó nagynéném ama nyilatkozata, hogy a szoba, melyben gyermekkorunkban játszadoztunk, egykor Siller lakszobája volt, a mily bá­mulattal nézegettem a sajátságos nagy fali szekrényt, melyben egykor a költő iromá­nyait tartotta! Midőn azonban Weise özve­gye is elhalt, s az örökösök osztozkodása folytán a ház is árverezés alá bocsáttatott, attól lehetett tartani, hogy az a szomszéd söröde tulajdonosának kezei közé kerül, s így megszentségteleníttetik. Hogy ez nem tör­tént meg, azt Keil Sarolta asszonynak lehet köszönni, ki Lobe Eduard nevű fivérét, wei­mari műárust rábírta, hogy a költő házának a város általi megvételét szorgalmazza. Weimar városa tehát 1847-ben a házat minden pénzzavarai daczára megvásárolta, „hogy“ — az okmány szavai szerint—„né­met hazánk számára legnagyobb költői egyi­kének, kit Weimar saját polgárának nevez­hetett, maradandó emlékét az enyészettől megőrizze.“ A városi tanács tehát az 1847 junius 29-ki nyilvános árverezés alkalmával a házat 5025 talléron megvásárolta, azt azon­nal kiigazittatta, s miután Schiller weimari lakásának emlékére Facius Angelica által művészien készített s „Ist der Leib in Staub zerfallen, lebt der grosze Name noch.“ (Ha­bár a test porrá omlott, a nagy név még — 3 —

Next