Hölgyfutár, 1935 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1935-02-01 / 1. szám

Édes Katim ! Leírom a rólam alkotott véleményedet, mintha csak a tollam alá diktálnád. Az én kedves Jozefina barátnőm kirúgott a hámból, farsangol, sőt talán táncolni is megtanult. Igazad van. Úgy megforgattak mostanában, hogy csuda ! Azaz, hogy az a csuda, hogy csontjaim és kedélyem épen maradtak. Halld hát a történteket! Kis húgom önállósítani akarta magát és tanácsot kért tőlem, mitévő legyen ? Hivatást a férjhezmenéshez érez, de éppen ez az eshe­tőség nincs kilátásban. Mit mondjak neki? Tudom, hogy csak két dologból lehet jól megélni: a férfiak érzékisé­géből és a nők hiúságából■ Tehát vagy nyitunk neki egy kis kifőzőt, ahol minden férfi megkapja azt a szelet ros­télyosát, amire otthon nem telik, vagy marad a divat­üzlet. Ez utóbbi mellett döntöttünk. Átesve a hivatalos nehézségeken pályázatot hirdet­tünk egy kalaposcég nevére. 89 jeligés levél érkezett be, és ezek közül a Jóremény­ség-sok nevezetű nyerte el a díjat, mert ez, úgy a vevő, mint a tulajdonos fülében jól cseng. Azután egyhangúan, — már mint a kis húgom hangján —, engem „direktrisz**-nek választottak meg és mint ilyen indítottam meg a vállalkozást. Megrendeltem a legújabb „modelleket*. A „kreá­ciók** ezidén a palacsinta és a tölcsér között lebegtek, mire az első megérkezett, már a második fajta volt di­vatban. A hölgyek csak legyintettek feléjük. „Szenzációt** kérünk ! Ezt hallottam folytonosan, amíg egy darócból aztán olyan sapkát „kreáltam**, ame­lyet egyszerű ráfuvás után illesztettek a fülre. „Edit'* párisi — ajánlottam. Jaj be „sikkes**, ujjongtak az áldoza­tok, igazán ez már „cuki**! Ezzel a ,,fazonnal** ment át a Jóreménység-sok cég a közönség tudatába. Hogy ezalatt meg mi minden mászott ki és be az én fejemen, arról egy pár esetet fogok neked elmondani, édes Katim ! Ha hiszed, ha nem lelkem, a nők azt kívánják egy 200 tejes kalaptól, hogy az újjászülje őket. Hiába állítom, hogy én csak kalapot tudok csinálni, de arcot nem, duz­zognak és azt mondják: c Majd eljövök még az urammal. Ez azt teszi, hogy soha. Hej, mert nincs a „masamód”­­­nak nagyobb ellensége a tükörnél. Ennek az átkozott szerszámnak az igazmondásait kellett aztán kivédenem diplomatikus ötletekkel. Először is minden kalaphoz fűz­tem egy legendát ilyenformán . Ez a la Garbó, mondottam a férfias kalapokra. Láttára szinte hallja az ember az isteni Greta dörgő hangját. A vevő elérzékenyült és nem hallott, hanem látni kezdett a kalap alatt egy vékony, ismert, bájos arcot, igen, mondják, hogy hasonlítok reá, nyögte, így tanul­tam én meg a híres „filmsztárok“ nevét, akikhez a ve­vőim szerették hasonlítani magukat. Nem kisebb ,,differenciáim** támadtak azon „kund­­safijaim**-mal sem, akik átalakítást végeztettek. fel sem próbálva küldték vissza a kalapot, hogy nem elég ele­gáns. Esküszöm neked, hogy eleinte minden visszautasí­tást komolyan vettem, később azonban csak igy rendel­keztem a kisasszonynak: Tegye kérem a hűvösre a ka­lapot. X-néét cs tu­dr­a Y-néét Satmarra. Tud­niillik így neveztük el azt a két szekrényt, ahova az ilyen ártatlanul elitéltek kerültek. Ott várták ők be míg Őnagysága dühe lecsillapult, mert az átalakítás költsé­gei előkerültek. Ilyenkor kiengesztelődve fizettek. Persze, persze, tudnak maguk, ha akarnak ! Tudtunk bizony, de még mi mindent megtanultunk ! Azt pl. hogy, aki a leg­kevésbé sem tűr beleszólást az ízlésébe, az egy félóra múlva feldúlva jön vissza a vett portékával, amire mi állítólag rábeszéltük. Ilyenkor szoktam mondani: Sebaj kérem ! Visszavesszük. Fő a Nagysád nyugalma. Hogy pedig magam is lecsendesedjem, a kalapot kétszer-három­­szor a földhöz vágom, úgy, hogy mindenféle ,,vipsz és klipsz** meginog rajta, egyet, még döfök is bele az ök­lömmel és visszahelyezem az ,,auszlág“-ba, hogy meg­fiatalodva hódítson meg ismét valakit. Mikor pedig Zabolainé azt szente, hogy a neki ho­zatott vacakot tépjem ízekre, mást gondoltam és a rom­bolás helyett a legjobb barátnéját kértem meg, hogy te­gye fel az aznapi premierre, hadd próbáljuk ki, beve­zethető-e ez az új elgondolás ebben a „szezon*"-ban. Találd ki, hogy másnap ki követelte vissza a lecsepült kalapot 50 lej felár dacára is? Zabolaíné ! Na így lelkem! így indultunk mi el a Jóreménység­­foka felé. Döcögősen. De hál Istennek, már benne va­gyunk a kerékvágásban, ha még nem is futunk versenyt a rapiddal. Én lemondhattam a cégnél viselt hivatalom­ról, miután meggyőztem a húg­ócskámat arról, hogy az üzlet „prosperálásához** nem elég egy pár hónapos tan­folyam, hanem szükséges az akadémiai szellem is, amit csakis az élet ad be egyes esetenként, tűröm olajba már­­tatott galuskák alakjában. Isten azonban ne adjon neked hasonló jókat az új esztendőben. Szeretettel ölel hű barátnéd Jozefinád. Sajtó alá rendezte Dóczyné, Berde Amál.

Next