Hölgyfutár, 1935 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1935-02-01 / 1. szám
Édes Katim ! Leírom a rólam alkotott véleményedet, mintha csak a tollam alá diktálnád. Az én kedves Jozefina barátnőm kirúgott a hámból, farsangol, sőt talán táncolni is megtanult. Igazad van. Úgy megforgattak mostanában, hogy csuda ! Azaz, hogy az a csuda, hogy csontjaim és kedélyem épen maradtak. Halld hát a történteket! Kis húgom önállósítani akarta magát és tanácsot kért tőlem, mitévő legyen ? Hivatást a férjhezmenéshez érez, de éppen ez az eshetőség nincs kilátásban. Mit mondjak neki? Tudom, hogy csak két dologból lehet jól megélni: a férfiak érzékiségéből és a nők hiúságából■ Tehát vagy nyitunk neki egy kis kifőzőt, ahol minden férfi megkapja azt a szelet rostélyosát, amire otthon nem telik, vagy marad a divatüzlet. Ez utóbbi mellett döntöttünk. Átesve a hivatalos nehézségeken pályázatot hirdettünk egy kalaposcég nevére. 89 jeligés levél érkezett be, és ezek közül a Jóreménység-sok nevezetű nyerte el a díjat, mert ez, úgy a vevő, mint a tulajdonos fülében jól cseng. Azután egyhangúan, — már mint a kis húgom hangján —, engem „direktrisz**-nek választottak meg és mint ilyen indítottam meg a vállalkozást. Megrendeltem a legújabb „modelleket*. A „kreációk** ezidén a palacsinta és a tölcsér között lebegtek, mire az első megérkezett, már a második fajta volt divatban. A hölgyek csak legyintettek feléjük. „Szenzációt** kérünk ! Ezt hallottam folytonosan, amíg egy darócból aztán olyan sapkát „kreáltam**, amelyet egyszerű ráfuvás után illesztettek a fülre. „Edit'* párisi — ajánlottam. Jaj be „sikkes**, ujjongtak az áldozatok, igazán ez már „cuki**! Ezzel a ,,fazonnal** ment át a Jóreménység-sok cég a közönség tudatába. Hogy ezalatt meg mi minden mászott ki és be az én fejemen, arról egy pár esetet fogok neked elmondani, édes Katim ! Ha hiszed, ha nem lelkem, a nők azt kívánják egy 200 tejes kalaptól, hogy az újjászülje őket. Hiába állítom, hogy én csak kalapot tudok csinálni, de arcot nem, duzzognak és azt mondják: c Majd eljövök még az urammal. Ez azt teszi, hogy soha. Hej, mert nincs a „masamód”nak nagyobb ellensége a tükörnél. Ennek az átkozott szerszámnak az igazmondásait kellett aztán kivédenem diplomatikus ötletekkel. Először is minden kalaphoz fűztem egy legendát ilyenformán . Ez a la Garbó, mondottam a férfias kalapokra. Láttára szinte hallja az ember az isteni Greta dörgő hangját. A vevő elérzékenyült és nem hallott, hanem látni kezdett a kalap alatt egy vékony, ismert, bájos arcot, igen, mondják, hogy hasonlítok reá, nyögte, így tanultam én meg a híres „filmsztárok“ nevét, akikhez a vevőim szerették hasonlítani magukat. Nem kisebb ,,differenciáim** támadtak azon „kundsafijaim**-mal sem, akik átalakítást végeztettek. fel sem próbálva küldték vissza a kalapot, hogy nem elég elegáns. Esküszöm neked, hogy eleinte minden visszautasítást komolyan vettem, később azonban csak igy rendelkeztem a kisasszonynak: Tegye kérem a hűvösre a kalapot. X-néét cs tudra Y-néét Satmarra. Tudniillik így neveztük el azt a két szekrényt, ahova az ilyen ártatlanul elitéltek kerültek. Ott várták ők be míg Őnagysága dühe lecsillapult, mert az átalakítás költségei előkerültek. Ilyenkor kiengesztelődve fizettek. Persze, persze, tudnak maguk, ha akarnak ! Tudtunk bizony, de még mi mindent megtanultunk ! Azt pl. hogy, aki a legkevésbé sem tűr beleszólást az ízlésébe, az egy félóra múlva feldúlva jön vissza a vett portékával, amire mi állítólag rábeszéltük. Ilyenkor szoktam mondani: Sebaj kérem ! Visszavesszük. Fő a Nagysád nyugalma. Hogy pedig magam is lecsendesedjem, a kalapot kétszer-háromszor a földhöz vágom, úgy, hogy mindenféle ,,vipsz és klipsz** meginog rajta, egyet, még döfök is bele az öklömmel és visszahelyezem az ,,auszlág“-ba, hogy megfiatalodva hódítson meg ismét valakit. Mikor pedig Zabolainé azt szente, hogy a neki hozatott vacakot tépjem ízekre, mást gondoltam és a rombolás helyett a legjobb barátnéját kértem meg, hogy tegye fel az aznapi premierre, hadd próbáljuk ki, bevezethető-e ez az új elgondolás ebben a „szezon*"-ban. Találd ki, hogy másnap ki követelte vissza a lecsepült kalapot 50 lej felár dacára is? Zabolaíné ! Na így lelkem! így indultunk mi el a Jóreménységfoka felé. Döcögősen. De hál Istennek, már benne vagyunk a kerékvágásban, ha még nem is futunk versenyt a rapiddal. Én lemondhattam a cégnél viselt hivatalomról, miután meggyőztem a húgócskámat arról, hogy az üzlet „prosperálásához** nem elég egy pár hónapos tanfolyam, hanem szükséges az akadémiai szellem is, amit csakis az élet ad be egyes esetenként, tűröm olajba mártatott galuskák alakjában. Isten azonban ne adjon neked hasonló jókat az új esztendőben. Szeretettel ölel hű barátnéd Jozefinád. Sajtó alá rendezte Dóczyné, Berde Amál.