Hölgyfutár, 1849. november-december (0. évfolyam, 1-39. szám)
1849-11-21 / 7. szám
26 Geld. Azért is ritka vezéri tapintattal, nehogy a gyanús vendég tőle ügyesen elillanjon , a szerény áljegyzetkével egyenesen Gézára nyitott. A szerelmes ifjú még könnyű házi pongyolában, úgy, mint az ágyból kikelt, ábrándos elragadtatásban jegyző naplójába az elválás kínos keserveit, — midőn oldalról Strassenhauser úr ijesztő alakja eléje nyomná a 80 forintot tartalmazó még ijesztőbb árjegyzéket. — Uram, ön, mint hallom, menni akar, szóla a forrongó vendéglős , azért is behoztam a tartozási jegyzetet. Több mint két hét óta van itt ön — pontos, jó szolgálat mellett, — a pénzt kérem uram. Mindenkinek magáét. Géza megrettent, mert még eddig az ő talentuma nem tudá a mesterséget föltalálni, miként lehessen pénz nélkül fizetni. — Kérem , — rebegett Géza , mert kiváltképen szégyelte a dolgot — kérem — néhány szót — s elbeszélvén állapotát; egy-két napi várakozásért csengett, melly alatt, ha elbocsátatik, a tartozást megküldendi, — másként pedig itt marad, — s valahonnan pénzt szerezve mindenért eleget teend. A vendéglős gyanitása valósulván, haragja iszonyú volt. — Nem, egy napot sem tovább. Ön takarodni fog, lármázott durva modorával, de holmijét letartóztatom , — aztán menjen ön pokolba ! Ezt mondva előkereste Géza ruháit, s az épen nélkülözhetleneket megvetőleg oda hányva neki, a többit, s ezenkívül irományait és könyveit hóna alá csapta. Géza vére fölforrott e méltatlanságra; azonban részint érezve , hogy a durva gazdának némileg igaza van, részint nem akarván, hogy legalább még ittlétében, a dolog Juliska tudomására jusson , hallgatott, mint megbukott tisztviselő. Strassenhauser polgár , e hallgatás által még bátrabbá tétetve , nem kímélte a német nyelv finom gyalázó szavait a szegény ifjú fejére szórni. Aztán menni akart, de ismét egy eszme villanván föl agyában, Gézát egy irat készítésére kényszerité, mellyben ennek el kelle ismernie, hogy a lefoglalt holmik tulajdonosi joggal Strassenhauser ur rendelkezése alá adatnak. Az előrelátó és körültekintő polgár ugyanis hallva, hogy Géza író, reményié, miszerint az exequált irományok közöl akadni fog egy kettő, mellyért valamelly desperált szerkesztő kifizeti az otthagyott néhány ruhadarabból bizonyosan ki nem kerülendő pénzsummát. E rövid pörfolyam és végrehajtás után , Géza, ingó javait a vendéglősnél, szivét pedig Juliskánál hagyva, kétszeresen sötét kedélylyel ült szekerébe. Juliska szemében egy pár könynyel, atyja pedig szájában több pár szitokkal, kiséré távozását. (Folytatása kört Levelek egy pesti hölgyhez VI. Nov. 20-án. Isten, magyarok istene, áldassék szent neved, ki megérnünk engedéd a napot, mellyre 10 év óta várunk, 10 évi ernyedetlen szorgalom gyümölcsének élvezhetését! Ma déli 12 órakor megnyittatott a lánchíd. Elsők Haynau és Gehringer valának, kik rajta átmenőnek — fényes kísérettel. Az öröm véghetetlen percét a bánat egy sugára homályositá el. E kíséretben, az emberek közt, kik rajt átmenőnek, egy férfit kerestek szemeim. Hasztalan! Ő nem volt azok közt. Ö, ki 10 év előtt indítványozó, ernyedetlen szorgalommal dolgozott rajta, s leste e percet, az öröm e percét. Ki előre örvendett — de nem önmagáért, nemzetéért, azért, hogy Europa legnagyobbszerü müve e nemben a hazáé, mellyért ő annyit áldozott! Ki látta Károly félig által letetetni alapkövét s nézte, mint tetettek azóta kő köre s mikép emelkednek az oszlopok. Ki látta az óriási láncokat fölhuzatni s a vész percében, midőn a lánc ketté metszé az ősz Dunát, ott vala s ott vala, midőn a lánc fölhuzatott s a Duna szivéről elenyészett az óriási seb. Értem gr. Széchenyi Istvánt. Midőn megálltam a híd közepén — s az agg folyón végig tekintek a végetlenségbe, az ezredéves múlt, melly háborítlanul folyt,apadt,vagy nőtt a kínban és szerencsében, mint egymást követték e mederben a hullámok — lelkemet e gondolat szaggatta. Láttam arcokat — koszoruzva az öröm derűjétől, láttam az építőmestert büszke öntudattal, de angolos hidegséggel, láttam a fényes urakat a fényes kísérettel s a percnyi elégültség még sem vola teljes ! Szegény , szegény Széchenyi! Láttam gőzöst átröpülni a híd alatt, leeresztetni a kéményoszlopot s viszont fölemelkedni, láttam a hajóban embereket s embereket a híd fölött___eszembe jutott, hogy ez is, az is az ő műve. Láttam a büszke oroszlánokat, az óriási láncokat, a művészies szobrokat külön és együtt véve, ez olly szép panorámát. .. Szegény , szegény Széchenyi! Hozzád fohászkodám kegyelem istene, hogy öt is hozd minél hamarább körünkbe ... velünk örülni, velünk élvezni! A lánchidat illetőleg egyet majd elfeledtem tudatni veled. E nap emlékéül Barabás Clarknak remekül talált arcképét lerajzold s kiadta. Valóban méltó emléke! Szilágyi S.