Hölgyfutár, 1849. november-december (0. évfolyam, 1-39. szám)

1849-11-21 / 7. szám

26 Geld. Azért is ritka vezéri tapintattal, nehogy a gyanús vendég tőle ügyesen elillanjon , a szerény áljegyzetkével egyenesen Gézára nyitott. A szerelmes ifjú még könnyű házi pongyolában, úgy, mint az ágyból kikelt, ábrándos elragadtatásban jegyző naplójába az elválás kínos keserveit, — midőn oldalról Strassenhauser úr ijesztő alakja eléje nyomná a 80 forintot tartalmazó még ijesztőbb árjegyzéket. — Uram, ön, mint hallom, menni akar, szóla a forrongó vendéglős , azért is behoztam a tartozási jegyze­tet. Több mint két hét óta van itt ön — pontos, jó szol­gálat mellett, — a pénzt kérem uram. Mindenkinek magáét. Géza megrettent, mert még eddig az ő talentuma nem tudá a mesterséget föltalálni, miként lehessen pénz nélkül fizetni. — Kérem , — rebegett Géza , mert kiváltképen szé­­gyelte a dolgot — kérem — néhány szót — s elbeszél­vén állapotát; egy-két napi várakozásért csengett, melly alatt, ha elbocsátatik, a tartozást megküldendi, — más­ként pedig itt marad, — s valahonnan pénzt szerezve mindenért eleget teend. A vendéglős gyanitása valósulván, haragja iszonyú volt. — Nem, egy napot sem tovább. Ön takarodni fog, lármázott durva modorával, de holmijét letartóztatom , — aztán menjen ön pokolba ! Ezt mondva előkereste Géza ruháit, s az épen nél­­külözhetleneket megvetőleg oda hányva neki, a többit, s ezenkívül irományait és könyveit hóna alá csapta. Géza vére fölforrott e méltatlanságra; azonban ré­szint érezve , hogy a durva gazdának némileg igaza van, részint nem akarván, hogy legalább még ittlétében, a do­log Juliska tudomására jusson , hallgatott, mint megbukott tisztviselő. Strassenhauser polgár , e hallgatás által még bátrab­bá tétetve , nem kímélte a német nyelv finom gyalázó sza­vait a szegény ifjú fejére szórni. Aztán menni akart, de ismét egy eszme villanván föl agyában, Gézát egy irat ké­szítésére kényszerité, mellyben ennek el kelle ismernie, hogy a lefoglalt holmik tulajdonosi joggal Strassenhauser ur rendelkezése alá adatnak. Az előrelátó és körültekintő polgár ugyanis hallva, hogy Géza író, reményié, miszerint az exequált iromá­nyok közöl akadni fog egy kettő, mellyért valamelly des­­perált szerkesztő kifizeti az otthagyott néhány ruhadarab­ból bizonyosan ki nem kerülendő pénzsummát. E rövid pörfolyam és végrehajtás után , Géza, ingó javait a vendéglősnél, szivét pedig Juliskánál hagyva, két­szeresen sötét kedélylyel ült szekerébe. Juliska szemében egy pár könynyel, atyja pedig szájában több pár szitokkal, kiséré távozását. (Folytatása kört Levelek egy pesti hölgyhez VI. Nov. 20-án. Isten, magyarok istene, áldassék szent neved, ki megérnünk engedéd a napot, mellyre 10 év óta várunk, 10 évi ernyedetlen szorgalom gyümölcsének élvezhetését! Ma déli 12 órakor megnyittatott a lánchíd. Elsők Haynau és Gehringer valának, kik rajta át­menőnek — fényes kísérettel. Az öröm véghetetlen percét a bánat egy sugára ho­­mályositá el. E kíséretben, az emberek közt, kik rajt átmenőnek, egy férfit kerestek szemeim. Hasztalan! Ő nem volt azok közt. Ö, ki 10 év előtt indítványo­­zó, ernyedetlen szorgalommal dolgozott rajta, s leste e percet, az öröm e percét. Ki előre örvendett — de nem önmagáért, nemzeté­ért, azért, hogy Europa legnagyobbszerü müve e nemben a hazáé, mellyért ő annyit áldozott! Ki látta Károly félig által letetetni alapkövét s nézte, mint tetettek azóta kő köre s mikép emelkednek az oszlopok. Ki látta az óriási láncokat fölhuzatni s a vész percé­ben, midőn a lánc ketté m­etszé az ősz Dunát, ott vala s ott vala, midőn a lánc fölhuzatott s a Duna szivéről elenyészett az óriási seb. Értem gr. Széchenyi Istvánt. Midőn megálltam a híd közepén — s az agg folyón végig tekintek a végetlenségbe, az ezredéves múlt, melly háborítlanul folyt,apadt,vagy nőtt a kínban és szerencsében, mint egymást követték e mederben a hullámok — lelkemet e gondolat szaggatta. Láttam arcokat — koszoruzva az öröm derűjétől, láttam az építőmestert büszke öntudattal, de angolos hideg­séggel, láttam a fényes urakat a fényes kísérettel s a perc­nyi elégültség még sem vola teljes ! Szegény , szegény Széchenyi! Láttam gőzöst átröpülni a híd alatt, leeresztetni a kéményoszlopot s viszont fölemelkedni, láttam a hajóban embereket s embereket a híd fölött___eszembe jutott, hogy ez is, az is az ő műve. Láttam a büszke oroszlánokat, az óriási láncokat, a művészies szobrokat külön és együtt véve, ez olly szép pa­norámát. .. Szegény , szegény Széchenyi! Hozzád fohászkodám kegyelem istene, hogy öt is hozd minél hamarább körünkbe ... velünk örülni, velünk élvezni! A lánchidat illetőleg egyet majd elfeledtem tudatni veled. E nap emlékéül Barabás Clarknak remekül talált arc­képét lerajzold s kiadta. Valóban méltó emléke! Szilágyi S.

Next