Hölgyfutár, 1849. november-december (0. évfolyam, 1-39. szám)
1849-11-19 / 5. szám
1849. novemb. 19. HÖLGYFUTÁR (Megjelenik ünnep s vasárnapokat kivévén mindennap délután). Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő Hagy Ignác. Budapest 6. szám. (Szerkesztőségi szállás: hatvani utcai Horváthház , 3-ik emel.) He gúnyom a nőt............ Ne gúnyold a nőt, a ki bujdosik, S fátyollal elborítja arcait, Hogy a világ ne lássa rajtok a Megőrzött szív titkos fájdalmait, Ne gúnyold őt, hahogy tekinteten Az észzavarnak szörnyű képe ül, S mi csillagul tündöklött egykoron , Hahogy szemébe kín könyvre gyűl, Ne gúnyold őt, ha ollykor fölnevet, S hervadt virágot tűz keblére fel; Ha érthetlenül s szeszélyesen játszik szerelme szebb emlékivel; Ne gúnyold őt, ha jár magányosan , S a hűvös éjt nappalként tölti át; Ha jegygyűrű és nászfüzér helyett Gyilokkal ékesíti fel magát; Ha kékes ajkán átkok hangja zúg, Melly meggyalázott szívből szállá fel; Ha roskadoz , s mégis merészen a Fájó kebelre gyilkos tört emel. Oh , őt ítélni őrizkedjetek , Míg nem tudjátok keble sérveit. Minek vádolni, hogyha gyilkoló Titok borítja szívérzelmeit? .... Mik megszakaszták szíve húrait, Ki mérhetné meg a fájdalmakat ? Gyorsan csap a villám a fába le , De a fa hosszan ég a láng alatt. Könnyű a szenvedőt mosolygani, Ha elhagyatva áll fájdalmival, Ha érző szíve megraboltaték , S vigasztalan bolyg romladékival. Ha meggyalázott keble elszorúl, És mindenütt csak gúnymosolyt talál; Ha szégyenérzetét hurcolja csak , S előtte üdvtelen sors képe áll. Üdvös kárhozatnak kettős sorsa vár A női szívre , melly lángolni tud : Szerelme függő béres híd lehet, Vagy gyöngyvirággal hímzett völgyi út. Ne gúnyold hát a nőt, ha kárhozat Függő hídján haladt szerelme el, S most lenn a mélyben , percnyi kéj után , Csak szertezúzott romladékra lel. Ha szenvedéllyel fogta fel kevét A csalfa orvnak , oh , hát bűné ez ? ... Vagy gondolé a szív, ha lángban ég , S lángjából szédítő kéj gerjedez ? .... Oh , őt ítélni őrizkedjetek. Másé a bűn , övé csak kínja lett. Tévedt, igen, hogy emberek között Remélt találni hűséges szivet. Beöthy Zsigmond: Isivina Comoedia. (Naplómból, november 4-én 1849.) Épen vígjáték tárgyat kerestem. Lap nem volt, mellybe dolgoztam s már már díszlátogatást akartam tenni Thaliának — felbontandó Diogenessel — a sansculotte-ok védszentjéveli viszonyomat — midőn. . . . No , de mondjuk el a dolgot a mint volt. Tehát boszankodom, hogy vígjáték tárgyat nem találok. S tán ma is boszankodnám, ha valamellyik arkangyal vagy arkördög ferblizés közben nem könyörül rajtam. Egyre tizet teszek , hogy fejemre fogadtak. Mit ember talál, vígjáték tárgyat, szép lehet— de százszor szebb az, mit isten csinál az emberre. Magyar ízó lévén, úgy hiszem pirulás nélkül bevallhatom, hogy „pénzem nincs vagy nem is volt“ s azért kerestem a tervet, hogy pénzem „legyen vagy leendjen.“ Nálunk az írókra nézve legjövedelmezőbb forrás ez. Egy pár pengőt csak bekap az ember , mi mindig jobb, mint ha egy pár száz pengőt sem kapna be. Ennél több jövedelmet csak egy hajthat be, de ennek az a bibéje , hogy az a fatális „hat“ ott van, s hogy más ember fiával is közös. Ezt ugyan ha valaki lopásnak gondolná, fölötte aprehendálnám, mert magyar iró ha elmetermékeket néha igen is, de pénzt set, soha sem lop. Illyszerű gyanúsítások szempontjából jónak látom megmondani, hogy pénztalálást gondoltam. Ha a sors amúgy