Hölgyfutár, 1849. november-december (0. évfolyam, 1-39. szám)
1849-12-03 / 17. szám
1849. decemb. 3. 17. ■■ HÖLGYFUTÁR Budapest, hétfőn. (Megjelenik ünnep-s Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből (Szerkesztőségi szálvasárnapokat kivéven rás. hatvani utcai Hozmindennap délután). Tulajdonos szerkesztő Hagy Ignác.váth-ház, 3-ik emel.) A tél. Eljött a tél, eljött a büszke kényur, Hogy leigázza a természetet. A tomboló szélvész volt paripája , Mellyen megjött, mellyen megérkezett. És szólt haraggal: erdők fája , bokra ! Mélyen hajolj meg és nyomban levedd, Mit olly rátartó gőggel, kérkedéssel Hordaszd a lombot, tollas süveged. Födetlen fővel állj meg énelőttem , Ki ur vagyok, a ki parancsolok. Meglásd különben kiütöm fejedből Amna fölbokrétázott kalapot. S te völgy patakja , tévelygő kalandor ! Kinek gyors nyelve szüntelen pereg, Kinek gonoszról suttogó beszédét kíváncsian hallgatja völgy, s kerek. E perc... de nem... e pillanattól fogva Titokban sugdosódnod nem szabad , S hogy lassúbb legyen lépteid futása , Reád teszem e súlyos láncokat. S ti dalnokok ! te csattogány , pacsirta , Kik annyi roszat énekeltetek , Egyetlen szót, avagy hangot se halljak . Különben majd kitépem nyelvetek. S te felhő , a lég fekete vitéze ! Ki háborogván gyakran fölvered A természetnek békességét, csendét, Jer, add által villámló fegyvered. Én bátorságban vagyok itten élni És bátorságban addig nem vagyok , Amig alatta fekete ruhádnak Tündöklő pallos — a villám — ragyog. E képen szólt és síri némaság jön... Fedetlen fővel áll künn a bokor, A völgy patakja súlyos láncokat hord , És néma mint a lelketlen szobor. Elhallgatott a csattogány , pacsirta Nem nyitja dalra többé szíverét, A felhő, a jég fekete vitéze Nem mutogatja fényes fegyverét. Csupán a szél, a kenyur paripája Tombol , üvölt... s amint végig szalad A messze puszták sivatag határin . Magasan égbe rúgja a havat. M e n t o v i c h F e r e n c: Elefánt. (Fővárosi beszélyke.) (Vége.) Ugrásomnak nem volt más következése, mint hogy tetőtől talpig be voltam sározva, arcomat sem kivéve, minek ismét azon jó oldala volt, hogy ha lát is valaki illy dejangirozott állapotban, nem ösmer rám, mert arcom olly gyönyörűen ki volt sárral petyegetve, mintha épen aznap keltem volna fel himlőből. Minden más ember hasonló körülmények közt kissé restelte volna helyzetét, de nekem mint elefántnak édes magamról el kellett felejtkeznem s a fiatal emberek után rugtatnom. Ezek ez alatt már jó előre haladtak , és hogy a bolondulásig lehettek egymásba szerelmesek , ennek abban találtam újabb bizonyságát, hogy olly közelükben történt balesetemet észre sem vették, pedig mernék fogadni, hogy a locsoltatásban őket is némileg részesítettem. Utóértem tehát őket, miután több hasonnemű pocsolyát részint átgázoltam, részint átugrottam , de alig vagyok ismét mögöttük, s hallok néhány halk szót, egész figyelmemet beszédükre fordítva, ne veszem észre , hogy ők rögtön kikerülnek egy tárgyat, mellybe én már nem megbotolva, hanem egész hosszúságomban leesve találom magamat. Mi okozta ez újabb bajt! fogják önök kérdezni; hát nem egyéb mint a bálvány utcának kikövezése , mellynél a bevett szokás szerint nem állítottak oda lámpát, hogy az ember láthatná az útnak akadályait; s igy még szerencséről szólhatok , hogy nem estem a mellette levő kő- hanem csak a■ homokdombra. Felkelve mosolyodnom kelle , mert elefántságomban úgy jártam mint a rántott csirke , azt is először valami folyadékba — ha nem csalódom tojásfehérbe — mártják, hogy annál jobban ragadjon rá a zsemlyemorzsa. Én rám is a pocsolyázás után úgy ragadt a homok, hogy