Hölgyfutár, 1849. november-december (0. évfolyam, 1-39. szám)

1849-12-03 / 17. szám

1849. decem­b. 3. 17. ■■ HÖLGYFUTÁR Budapest, hétfőn. (Megjelenik ünnep-s Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből (Szerkesztőségi szál­vasárnapokat kivéven r­­ás. hatvani utcai Hoz­mindennap délután). Tulajdonos szerkesztő Hagy Ignác.­váth-ház, 3-ik emel.) A tél. Eljött a tél, eljött a büszke kényur, Hogy leigázza a természetet. A tomboló szélvész volt paripája , Mellyen megjött, mellyen megérkezett. És szólt haraggal: erdők fája , bokra ! Mélyen hajolj meg és nyomban levedd, Mit olly rátartó gőggel, kérkedéssel Hordasz­d a lombot, tollas süveged. Födetlen fővel állj meg énelőttem , Ki ur vagyok, a ki parancsolok. Meglásd különben kiütöm fejedből Amna fölbokrétázott kalapot. S te völgy patakja , tévelygő kalandor ! Kinek gyors nyelve szüntelen pereg, Kinek gonoszról suttogó beszédét kíváncsian hallgatja völgy, s kerek. E perc... de nem... e pillanattól fogva Titokban sugdosódnod nem szabad , S hogy lassúbb legyen lépteid futása , Reád teszem e súlyos láncokat. S ti dalnokok ! te csattogány , pacsirta , Kik annyi roszat énekeltetek , Egyetlen szót, avagy hangot se halljak . Különben majd kitépem nyelvetek. S te felhő , a lég fekete vitéze ! Ki háborogván gyakran fölvered A természetnek békességét, csendét, Jer, add által villámló fegyvered. Én bátorságban vagyok itten élni És bátorságban addig nem vagyok , A­mig alatta fekete ruhádnak Tündöklő pallos — a villám — ragyog. E képen szólt és síri némaság jön... Fedetlen fővel áll künn a bokor, A völgy patakja súlyos láncokat hord , És néma mint a lelketlen szobor. Elhallgatott a csattogány , pacsirta Nem nyitja dalra többé szíverét, A felhő, a jég fekete vitéze Nem mutogatja fényes fegyverét. Csupán a szél, a kenyur paripája Tombol , üvölt... s a­mint végig szalad A messze puszták sivatag határin . Magasan égbe rúgja a havat. M e n t o v i c h F e r e n c: Elefánt. (Fővárosi beszélyke.) (Vége.) Ugrásomnak nem volt más következése, mint hogy tetőtől talpig be voltam sározva, arcomat sem kivéve, mi­nek ismét azon jó oldala volt, hogy ha lát is valaki illy dej­angirozott állapotban, nem ösmer rám, mert arcom olly gyönyörűen ki volt sárral petyegetve, mintha épen az­nap keltem volna fel himlőből. Minden más ember hasonló körülmények közt kissé restelte volna helyzetét, de nekem mint elefántnak édes magamról el kellett felejtkeznem s a fiatal emberek után rugtatnom. Ezek ez alatt már jó előre haladtak , és hogy a bolondulásig lehettek egymásba szerelmesek , ennek abban találtam újabb bizonyságát, hogy olly közelükben történt balesetemet észre sem vették, pedig mernék fogadni, hogy a locsoltatásban őket is némileg részesítettem. Utóértem tehát őket, miután több hasonnemű pocsolyát részint át­gázoltam, részint átugrottam , de alig vagyok ismét mögöt­tük, s hallok néhány halk szót, egész figyelmemet beszé­dükre fordítva, ne­­ veszem észre , hogy ők rögtön kike­rülnek egy tárgyat, mellybe én már nem megbotolva, ha­nem egész hosszúságomban leesve találom magamat. Mi okozta ez újabb bajt! fogják önök kérdezni; hát nem egyéb mint a bálvány utcának kikövezése , mellynél a bevett szo­kás szerint nem állítottak oda lámpát, hogy az ember lát­hatná az útnak akadályait; s igy még szerencséről szólha­tok , hogy nem estem a mellette levő kő- hanem csak a■­ homokdombra. Felkelve mosolyodnom kelle , mert elefánt­­ságomban úgy jártam mint a rántott csirke , azt is először valami folyadékba — ha nem csalódom tojásfehérbe — mártják, hogy annál jobban ragadjon rá a zsemlyemorzsa. Én rám is a pocsolyázás után úgy ragadt a homok, hogy

Next