Hölgyfutár, 1850. január-június (1. évfolyam, 1-147. szám)
1850-02-14 / 37. szám
158 senatorok közöl öleltek meg a capitoliumban és utcákon, szintolly számosan a patríciusok és lovagok rendjéből. Mindaz, a ki valaha Mariusnak személyes ellensége volt, vagy a nyilvános életben mint elveinek gáncsolója lépett föl, elvérzett megmenthetlenül, ha titkos szökés által nem sikerült biztosítni életét. Úgy látszott, hogy az egykor kékebbi népbarátból most az emberiség fekete lelkű gyűlölője s vérengző gyilkosa lett. Már több nap óta tartott a nem szűnő vérengzés Rómában; rettegés ült az arcokon a legrejtettebb lakhelyeken is . Mariust saját tisztei is csak félve közelíték meg. Egy félreeső magányos ház rejtett pincéjében, hová Marius zsákmányló csatárai nem hatottak el, homályosan pislogó lámpa fényénél együtt ülve találjuk a három carthagoi nőt: Deciát, Virgiliát és Cassiát. Elaggott arcukon rémes öröm jelei mutatkoztak; szájuk vigyorgott, nedves szemeik kedvsugarakat löveltek, s borzasztó helyesléssel és örömmel beszélgettek a cél és határnélküli vérontás felöl, melly fejek felett folyvást tartott; azon tudat, hogy nekik, a figyelembe nem vett, az alig és csak kevesek által ismert, nőknek mind azon vérengzésben, mellyek Rómát számos évek lefolyása óta, külháborukban , belvillongásokban , az istenek engesztelhetlen átkakint meglátogaták , olly nagy részök van , örömüket a vérben kéjelgő lelkesedés magas fokára emelte. Egykor e nők szépek voltak, mint ritka nő e világon, s arcuk és testük minden bájait boszu tüzelésére szentelék, mig szépségük egészen elfogyott, s arcuk, mint dühöngő fúriáké, rútsággal telt el. Gazdagok voltak, mint korukban senki, s minden kíncsökön boszut vásároltak a gyűlölt Róma ellen, mig kifogyhatlannak látszó kincs halmazuk utolsó fillére elenyészett, s ők maguk nyomor és ínség koldusaivá lettek. Ajkaikról egykor édes méz gyanánt folytak a csábitó hangok; most e kiszáradt vékony ajkak csak tompa s rekedt hanggal s fülsértő gunykacajjal bírták megrezgetni a levegőt. Kezükben egykor fényes éles tör villogott, mellynek használatátul, hol boszucéljok kívánta, ők maguk sem vonakodtak ; most e tör tompa volt és fénytelen ; fényét vér homályositá el, élét gyakori használat rongálta meg ... Minden elmúlt, a mit egykor szépet, nagyot, érdekest bírtak, csak egy maradt meg elmulhatlanul: keblök kiengesztelhetlen boszuszolnia. Számításukban csalatkoztak; azt hivék ők, hogy ha Marius visszatérend Rómába, új polgárháború fog kezdődni Marius és Sulla párthívei közt, melly számos évekig elhúzódva, vérrel fogja elönteni a római köztársaságot, míg elvérzendik s bizonyos megbukása eljövend; azonban Marius szigorú s irgalmat nem ismerő fellépése élvévé e kilátásukat. Azon rettegés közt, mellyel Marius Róma polgárait eltöltötte, pártviszályra nem mert többé gondolni senki. Sullát, ha seregével visszatérne , legyőzni könnyű lett volna , melly véggyőzelem után Mariusnak, ki bizonyosan felhagyand a jelenben a jövőért szükségesnek tartott vérengzéssel, könnyű lesz újra megnyerni a hozzá ragaszkodó nép kegyét és pártolását s így elérni végcélját: a népuralomnak a köztársaságban hoszszú, örök időkre megalapítását. Ekkor Róma nagysága s boldogsága új és biztos alapot nyerendő , s ennek nem lehet, nem szabad így lenni! ,,Ha Cinna és Sulla küzdenének egymással,“ szóltak a boszúforraló nők , ,,az erő egyike sem lenne a másikon túláradó s a belvillongások eltarthatnak beláthatlan évekig; de Marius hatalma túlnyomó, általa üdvözítő egység jó a gyűlölt köztársaságba . — Mariusnak halnia kell!“ ,,S ha halni fog ,“ szólt a nők egyike , rémes lelkesedéssel jósolván a jövendő történeteit, „előre látom a vég nélküli polgárháború iszonyait pusztítni a köztársaság minden tartományaiban; előre látom a Caesarokat, kik a birodalom elnyomóiul s az emberiség gyilkosaiul fognak Rómában hatalomra jutni; előre látom, mint fog végre a hatalmas Róma e folytonos villongások közt önsúlya s a külerök rombolásai által összedülni, mint összedült Carthago , feledhetlen kedves hazánk ... Minden múlandó !“ A nő arcát borzasztó lelkesedés kifejezése lepte meg, ajkai görcsösen vonaglottak, szemeiből alvilági vad tűz lobogott. Végezvén szavait, tőrét ragadta meg, s intett társnőinek, kik őt követték. Marius, a consul, lictorai kíséretében nyilvános téren járt. Minden ember kerülte a vele találkozást s a ki találkozott, és üdvözlete Marius által nem viszonoztatok, a fegyveres kiséret által azonnal halálra vezettetett. A három carthagoi nő szemközt találkozott vele. „Üdvözlégy hatalmas consul, Róma megmentője !“ így szóltak , kezöket tisztelettel kiterjesztvén Marius felé. Marius feléjök tekintett, s meglepetve állott darab ideig. Szótlanságát már értelmezni kezdé kísérete, s több kar nyúlt szablyájához , hogy a nőket a nem üdvözlettek sorsában részesítse ... Marius csöndre inté őket kinyújtott jobbjával; sötét arca folyvást a nők felé fordulva maradt, mintha tekintetekbül akarná leolvasni kilétök magyarázatát. E nőket ő nem egyszer látta az életben, de ez régen volt, a fiatalkor virágában , vagy a matronai szépség éveiben. Az elaggott, barna bőrű s redős arcú nőkben lehetlen volt az egykor látott bájteljes hölgyeket megismernie. Egy volt azonban e nőkön, amire szintolly lehetlen volt világosan vissza nem emlékeznie: tetőtől talpig azon lenge, könnyű szabású fehér öltözet, mellyet egykor három fiatal leányon Carthagoban látott. „Kik vagytok ti, idegen nők ?“ kérdezé végre őket Marius hosszú hallgatás után; „bár nem ismerem arcotokat, de ismerem ez öltözetet, mellyet csak egyszer láttam életemben , és azóta soha senkin... Ez öltözet gratiáké,a folytatá tovább szavait, s némi gúnymosoly kifejezése ült meg ajkai körül: „de ez arc ...“ „Ez arc fúriáké!“ riadt fel hatalmas hangon az egyik hölgy, s villámsebesen rohant emelt tőrrel Mariusra. „Láttál egykor bennünket, mint Carthago gratiáit,“ szóltak boszultévvel a nők , „most láss , mint Róma fúriáit!“ S mielőtt az ámuló kiséret akadályozható, a tér Marius szívében fészkelt. Számos kard szökött ki hüvelyéből, s a carthagoi nők haldokolva rogytak Marius teteme mellé. Arcuk földerült; szemeiket mosolylyal emelék gyilkolóikra. „Milly szörnyű vakmerőség vitt benneteket arra, hogy Róma consula , a hatalmas Marius ellen emeljétek orgyilkos