Hölgyfutár, 1850. január-június (1. évfolyam, 1-147. szám)

1850-05-23 / 117. szám

498 Egyéb ártatlan újságot nem tudok. — Lapod sorsa fö­lött ne aggódjál, tűrj , szenvedj s bízzál az istenben. Nem a felső körökben vannak ellenségeid, hanem alant, igen alant, a szemétben keresd őket, ha nem undorodol e piszkos munkától. Ugyanazon alávaló , irigy, alattomban ma­­chináló fickók ezek, kik az én újságírói pályámat is megne­­heziték, de erélyemet megtörni képesek még sem voltak. Is­tenem ! mennyi jólelkű , becsületes embert elsodortak a leg­újabb vészteljes események, s a maszlag megmaradt s mind­inkább szétgyökerezik a sötétben. A legszomorubb az, hogy magyar áskálódik magyar ellen; de hagyján, majd csak kezükbe is le­csap az isten mennyköve s szétveri őket egy­­mástól, mire azután ismét összekerülnek, lehet, hogy fele jobb útra tért, fele pedig érdeme szerint­­ meggebedt. Isten velünk! Frankenburg Adolf: Falusi képek, ráma nélkül. (Folytatás.) — Egy szó mint száz, megmondtam már, hogy nem leszek, — őrizze meg mindenki a magáét, — megőrzöm­ én a feleségemet, meg a mi kis portékám van. Ezt Tömördiné asszonyom , meg a fekete szemű kis menyecske nevezték volna legjobban, hanem szerencséjére Nyuli András uramnak egyik sem volt jelen. — Jól van tör­­vénybiró uram, ha nemzetőr nem akar lenni, hát katona lesz — exercitozunk nagyban — folytatá mosolyogva Anti. Kopogtatnak. A pógárok lépnek be, törvénybiró uram kerestetik — egy porocessus adta magát elő. — Biró uraimék veszik kalapjukat s szerencsés jó éjszakát kívánván távoznak. — Hát csak készüljön törvénybiró uram, mert nationál gárdista lesz — kiáltá utána Anti. — Jobb lett volna, maradtunk volna a réginél — mormogá Nyuli András uram, s lépteik elhangzottak. Anti pedig öregbiró uram leányához Marosához sietett. A faluban már más­nap korán reggel természetesen azt beszélték, hogy Anti minister lett. — *55* 1848. September hava volt. A horvátok beütésének hire törte be az egész országot. Falunkban is élénk mozgás volt, egyik hír a másikat verte. Félelem , kétség, remény, feszült várakozás, de egyszersmind a siker biztos reménye fogá el a kebleket. Anti népfelkelést rendezett. — Hova hova törvénybiró uram ? — kiáltá Anti Nyuli András uramra, ki a falu háza felé ballagott. — Hát csak ide egy kis konfrenciára a land­­strimfli dolgában. — Ha ha ha! Landsturm az törvénybiró uram, magya­rán szólva meg népfölkelés. — Hanem bezzeg szoros lesz a kapca. Nem sokára itt lesznek a horvátok, — azt mondják, hogy nagy falat nekünk ez a Magyarország, adjunk nekik belőle egy darabot, mit gondol törvénybiró uram ? — De nem adunk ám, mert hát magunk is elegen vagyunk hozzá , aztán már ki híta őket ide ? — — Maguk invitálták be magukat. — De ez már még sincs rendiben , ennyi galibát csi­nálni az embernek, — hanem hiszen jól van.------­— Hátra állunk úgy , törvénybiró uram ? — maga megy elöl, hadnagy lesz ? — E párbeszéd közben a faluházához értek, hol a hívek már összegyűlve valának. — Ráijesztek most e figyelmére, — gondolá Anti­s elkiáltá magát hogy: törvénybiró uram megy elöl, hadnagy lesz, ő megy elöl, azt mondta. Éljen törvénybiró uram ö megy elöl — viszhangzák a polgártársak — hadnagy lesz, éljen! — — Megköszönöm a polgártársak bizodalmát, hanem erre a megtiszteltetésre nem vagyok érdemes, — mentegeté magát törvénybiró uram, s ijedtében azt sem tudta, fiú e vagy lány. — Itt vannak a horvátok ! itt vannak a horvátok ! — hangzik most egyszerre a falu háza körül. No hiszen nem kellett törvénybiró uramnak egyéb, mig a népség zavarodásában idestova kapkodott, látott futott, törvénybiró uram ill a kerek nád a kert, vágtatott a kerteken tüskén bokron keresztül haza felé. Végre kisült, hogy csak hamis hír volt a horvátok váratlan megjelenése. — Eressz be már anyjuk! sürgeté az ajtó kinyitását törvénybiró uram, szakatolt az ajtón mint Belzebub a pokol kapuján. Remény-hangok. I. Ablakomból nézem a vidéket, Melly kietlen puszta , s elhagyott. Benne — mintha emberek se laknák, Minden olly rideggé változott. Eltűnt innen a kedv — s tán örökre ? Nem, nem ! csak bizonytalan időkre.... Légkörén repült túl, s elzavarta őt a fergeteg , de szárnyait Nem szegé, s majd visszatér okultan , Kit most a tapasztalás tanit: El kell jöni a jókedvnek újra Vig derűvel a komor borúra! — II. Itt lesem kinézve ablakomból, Hogy mikor térsz kedvünk vissza már.... És e várás gerjedelme bennem Olly kimondhatatlanúl sóvár. Tudni vágyom : ha elő fogsz jönni, Milly csodákat lessz képes te tenni ?! Megnyitandod úgy a börtönöknek A haragtól őrzött ajtait? Hallattára megtértednek itt lesz, Aggalom kit tőlünk távolit! És halottunk ? ... ők is élni fognak Emlékükben a hű honfiaknak: Pám János.

Next