Hölgyfutár, 1850. január-június (1. évfolyam, 1-147. szám)

1850-01-22 / 18. szám

78 A jövendő isten kezében állott, s nem bizonyos, ha valljon az, mitől féltem, bekövetkezendik­­ ? Úgy é, édes Marim, most, miután a múlt rejtélyes pokla föltárult előtted, — most sem vádolod anyádat, hogy szelíd gondoskodása elhallgatá előtted a szomorú titkot, mit kü­lönben is esküje, s férje iránti kímélete kényszerített, ha le­het, örök homályban őrizni ? Nem átkozandasz úgy , enge­­mek, mert egykori atyádat és téged egyformán szerettelek? — Én legalább, hidd meg azt, áldásomat vittem magammal sírom­ba, s ha a haldokló végpillanatát láttad, ajkai utósó mozgása, szíve végdobbanása bizonyosan egy egy föl rebegő fohász volt az éghez boldogágodért. Azonban ne hidd, hogy szerencsétlenségben is egészen elhagyatott légy. Szép lelked van veled, a melly erőt adhat tűrni, s mellyben mint csipkebokor enyészhetlen lángjában isten és az én szellemem állanak melletted. Vedd elő e lelki erőt. Legfőbb kincs ez az életben. E hátrahagyott végirat legyen bizonysága , mennyire­ szerettelek, s mennyire nem akarlak, még a halálban is elhagy­ni. Ha megtörtént az, mitől anynyira féltem, használd utósó intésemet, a kérelmemet. Anyai szeretetem gondoskodása él annak minden betűiben. Én ismerem férjedet. Tudom, hogy szive jó , téged mondhatlanul szeret. De egyszersmind ismerem gyermeki fájdalmát; ismerem vakhitű hódolatát elhunyt atyja iránt; isme­rem a mély, sötét melancholiát, melly, a föltárt események után, képes elhervasztani szerelme legszebb, legmosolygóbb virá­gait ; — ismerem a boszuesküt, mellyet a sértett gyermeki érzelem és fájdalom évek óta rejteget, s jól tudom, hogy illy okok mellett a hitvesi szeretet napja elhomályosul, s boldog­ságod kénytelen hajótörést szenvedni. Utósó tanácsom, utósó kérésem tehát ez: ha a sors ke­ze rád súlyosul, ha férjed gyűlölettel tekint rád, hagyd el szerelmed vesztett édenét. A B*i apácazárda fej­dele­mnője közel rokonom. Vonulj el a világtól, melly rád nézve, kü­lönben is üressé lett, s rejtsd el magadat a zárda csendes fa­lai közé. Csak igy igazolhatod magadat az emberek nyelve ellen, mellyeknek éles tőre nem késnék meggyilkolni jó híre­det. Ha minden elveszett, maradjon meg a kebelbiztosság, s mások méltánylata. Tedd ezt, édes, édes leányom. Oh, ha éreznéd, minő édes megnyugvást és szent örömkéjt érzek a reményben, hogy e végső tanácsomnak engedelmeskedni fogsz. A szellő, melly síromon keresztül hozzád elröpül, túl— világi örömömet susogja füledbe, s csókomat viendi kebledre. Élj boldogul, gyermekem, — mennyire még boldog lehetsz. Többet nem tehetek értted. Csókollak ezerszer, — emlékezzél szeretetemre, — emlékezzél gyakran anyádra.“ Midőn e végirat olvasását elvégzem, érzéketlenül om­lottam a padlatra... Visszanyerve lassanként eszméletemet, az ablakhoz tán­­torgok, hogy fris­séget szívhassak be. Alig töltök ott néhány percet, ime kocsi hajt be az udvarra. Egy férfi ült benne , é­s milly nagy jön meglepetésem, de egyszersmind ijedelmem, midőn a férfialakban azon egyén arcát kelle megismernem, ki­ről már egyszer levelemben emlékeztem, s ki mint férjem­ aty­jának egykori barátja vendégkép lővén hozzánk, annyira föl­tűnt előttem magyarázhatlan kifejezésű arcával! — Oh Te­réz , azt hivom, ez jó tökéletessé tenni boldogtalanságomat. Nem volt annyi erőm, hogy a vendég elé mehessek, vagy valamiről rendelkezhessen­. Az inas bejelentő­st később, de én teljesen elégtelen valók elfogadására. Idő kelle, míg a sokféle kínos érzelmek némileg lecsöndesültek, s az aléltság miatt kimerült erő lassanként visszatért. Ámde a nőnek sok és sokféle szenvedéseken kell győ­zedelmeskednie , vagy legalább akarattal és erővel bírnia azok eltitkolására. Midőn végre a teremben megjelentem, a körülményekhez képest lehető nyájas arcot eretettem. Ven­dégem épen férjem szobájából lépett ki, olly arccal, melly igen sokat jelentett, de a mellett a legnagyobb hódolattal sietett felém s mit azelőtt nem tön , a bevett szokás ellenére, tiszteletteljesen csókolá meg az ifjú­nő kezét. Úgy tetszik, mintha ez arc most nem volt volna olly szúrós , olly vészjósló és hidegen gúnyos, mint első megje­lenése alkalmakor. Sőt inkább szemei, jól láttam, gyakran és hosszan függenek rajtam részvét és szánalom kifejezésé­vel. Talán hibáztam először , — talán most vagyok tévedés­ben , de a férfi jelenleg valam­elly ismeretlen, titkos barát álarca alatt jelent meg előttem. Most, midőn e sorokat irom, és van, a háznál hábo­­rutlan csend, — én hozzád irok és ottan ottan gondolkozom. Valamelly titkos sejtet mondja, hogy nem sokára fontos, élet­be vágó rejtélyek tárulandnak föl előttem, Jöjjön is a minek jönie kell. A bizonytalanság a legkínosabb minden szenve­dések közt. Aztán, ha egyszer tudva lesz előttem a való , ta­lán talán orvosolni is tudhatandom azt. A hű és tántoríthatlan szerelem előtt mi volna lehetlen ? S én mit meg nem tennék férjemért, az ő és saját boldogságomért ? Igen, édes barátném, bárminő áldozatot kívánjon tő­lem a sors, az nem lesz nehéz nekem, ki életében csak sze­retni és másokért élni tanult. S bármi történjék is velem, szivem és az öntudat tisztasága megmaradandnak, de meg­marad a te szereteted is, ki engemet ismersz, s ki tudom , soha sem fogod feledni a te hű Maridat. 0 b e r n y i k. (Folytatása követk). A fekete hölgy. (Az első francia forradalom korából.) (Vége.) E szavakat mondván, feloldá a nyakláncot, s a fekete hölgy feje — a földre esék.----------­— De ez túlhaladja a lehetőséget, szóla élénken a gróf­nő — ennyire nem szabad tréfát űzni a hallgatóság figyelmé­vel. — — Asszonyom, — felele az ifju — ön áthágja felté­telünket , vigyázzon magára ! — — S ki ne tenné ezt, illy iszonyatoságot hallván? — — De csak várja kegyed a végét, asszonyom! — — Hogyan , hát még egy más vége van ? — — Kétség kívül. — — Valami borzasztóbb ? —

Next