Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-08-01 / 28. szám

L is. Gyűlöltelek , s éltemet kockáz­tattam, hogy árthassak. B­é k á­t ! J. Ha te még most messzejáró, de bibor­­köntösedről felismert nap­­­pályád azúr bolt­jára lependesz, hogy növényt élessz elpor­­hadt anyagokból az emberi jóllétre, virág­gal tarkázd a mezőket érzékei kétittasságára, hogy megérleld a hullámzó vetéseket, mely­­lyek zöld bársonya epedve várja sugáraid mindenhatóságát, e vidék, hol a csendben a mesés Vág habjai csörgését is hallhatni, nem fogja ez ünnepélyességét megtartani. Felkelnek az emberek, s fejeiket fog­ják törni, mint lehetne egymást célszerűeb­ben gyilkolni, mint lehetne a harcok pusztí­tó istenének minél véresebben áldozni. Ím! megrendültek az ég dalosai, de enyelgő énekeket nem fogja hallani az em­ber , ártatlan sziveik öröm, vagy panaszára nincs e vidéken fogékony kebel! Hallgass, hallgass el szegény madár! megriadt a síp, trombita, dob, kilövelte első sugárait a nap, s min először fények megtö­rök , — gyilkos fegyverek. — Szeredhez közel egy faluban , —én, csinos külsejű házban — egy ifjú katonát pillantunk meg. Karcsis termetét sötétkék arany-vörös zsinórral ékített huszár egyenruha fedé, ar­ca komoly vonásain érő, s bátorság sugár­zott , fejét balkezére hajtva, gondolatokba merülve ült asztala mellett. — Napiparancsot fogalmazott. Mindszenty Arthur volt ; egyike a szükség teremtett katonáknak, kik az 1848- ks telén még az elkényeztetés puha párnáin a dologtalanság léleknyomasztó napjain ten­gődtek, kik ha véletlenül fénymázos cipőik­kel vízbe léptek, eszméletlenül futottak haza uj lábbelit s harisnyát váltandók, miután sokszor halták, hogy az átázott láb sok be­tegség kútfeje. Ő különben, mint ez időkben minden jól nevelt egyén, vívott, lovagolt, úszott, — csak hogy e mulatságait is unalmasoknak ta­lálta később. 1848-ik májusban mint kadét egy hu­szárezredbe lépett, s ez uj pálya tökéletes öszhangzásban volt mindenkor tanúsított ne­mes lelkével, katona jön viharos , s remény­telen napokban, s felavattatásának pillana­tától csak egy egyetlen eszme élt szivében— „megállani a becsület s kötelesség helyét“ mint szokta mondani. Üres idejét hadi köny­vek forgatásában tölté el, a gyakorlatokban ritkitá párját, s az előbbi elpuhult ifjú any­­nyira megszoká az idők viharait, hogy mi­dőn a régi közhuszár is a boldog kaszárnya életet emlegette, hol ennyit nem kelle szen­­vedniek, panasz nem jött ajkairól — soha. Hány illy példa volt a magyar hadse­regben ! ? Szent-Tamásnál hadnagyá, Szolnoknál kapitánya, a kápolnai csata után egy hétre őrnagyá­bón, s most, midőn az ezrednél főbb tiszt nem vala, azt, mint legidősb őrnagy ve­zénylő. 110 Hősünk e rögtöni előléptetést­­ meg is érdemlé. (3 bátor s gondos katona volt, le­génysége iránt szigorú bár, de tőlök azért az imádásig szerettetek. Egy fiatal tiszt, segéde lépett be, ke­zében egy csomag iratot tartva. — Őrnagy ur — mond az illem végez­te után — Vendi kapitány ez éjjel kémet fogott. — — Hogy hogy ? — Világos árulásnak jutunk nyomdo­kába , Pesten az árulóknak egész fészke van, s bár e fő gazember, kit Vendi kapitány ur emberei ez éjjel elfogtak, mit sem vall — — Olvassa ön a jelentést. — Őrnagy úr! van szerencsém jelenteni, hogy századomból ez éjjel cirkáló szakasz Szabó Dávid őrmester alatt Standern Mátyás kémet — — Hogyan? — kiáltá az őrnagy me­rően nézve az olvasó segéd szemébe. — — Igen őrnagy ur! Standern Mátyás tanácsos, irományai mindent felfedeznek, a császáriakhoz akará csempészni, felfedezését terveinknek , állásunknak , s az ígéret, hogy ezt többször is teendi. — Az őrnagy elvévé segéde kezeiből az irományokat, s végig futá. Arca különös színvegyületet tükrözött, míg végre azon ri­deg, sírias nyugalmat ölté fel, mi kellemet­len bár, de kötelesség parancsolta tettet előz meg. — — A dolog világos, részleteit nem aka­rom hallani, hol a fogoly? — Az ezred fogsára őrzi, a kapitány ur négy legényt rendelt mellé, de ha kí­vánja — — Épen nem kívánom látni, gondos­kodjék ön segéd úr! hogy a szerencsétlen miben sem lásson hiányt, tanuljanak elle­neink is becsülni, de senki se juthasson hoz­zá, érti ön? aztán jelentést fog készíteni a tábornok úrnak, holnap, holnap után bizo­nyosan vissza­jövend, s négy nap múlva, mint ez irományok mutatják, Standern nem fog élni. — A segéd távozók. Az őrnagy nyugtát nem lelve járt, kelt, asztalához ült, Standern elvett irományait forgatá, — ismét elveté magától, napi pa­rancsa folytatásához fogott, de lázadt érze­­ményei nem engedek tehetnie. — Tehát — mond merően maga elé nézve — ez leend vége még­is? Standern leggyöngédebben szólva — kém, a tábornok s haditörvényeink szigorúak — Irén ! Irén ! — Talán tudósitnom kellene őket? de miért ? a rosz hír nem szokott eléggé későn jőni! Ha segíthetnék? lehetséges volna­ ez? Hasztalan játéka a sorsnak! hogy én meg nem menthetem őt! Még egyszer pillanta az irományokra, ha csakugyan annyira súlyosok­­, mint el­ső pillanatban tetszenek, s mint ki maga e­­lőtt egy határozott utat lát, mellyen haladnia kell — megkönnyebbülve ült le, s bevégzé napi parancsát. Ugyan ez nap estéje volt, midőn Stan­­derinének férje szolgája a szomorú hirt meg­vívó. Miért festeni e nő fájdalmát? ő nem annyira férjét sajnálta benne, mint a buzgó németet, s füstbe mentét azon szép remények­nek , mellyekkel magát e vészes vállalat si­kerülte után altatá. Megvolt száma a magyar kormánynál is azoknak, kik azon gyönyörűséges mester­séget űzik, helyzetet, állást az ellennek elá­rulni , s midőn , hogy hasznosok lehessenek , ügyeik halogatása továbbra nem terjedhetett, sorshúzás által választanak kebelekből egyet, ki a magyar táboron keresztül irományaikat átcsusztatná, félve, hogy ha más idegenre bíznák, a titok napvilágra jőne. A szerencsétlenség Standern urat érte. Ó, s ezt dicséretére mondjuk, szilárd a­­karattal fogott munkájához. Búcsút von nejé­től, ki egyedül tudá szándékát, — gyerme­kétől , az öreg Kránertől kisérve, elindult a Vág mellé Széré, hol egy nő rokona lakott tisztes özvegységben, s hol legvékonyabbnak hívén az őrszemet, könnyűnek képzelő mun­káját. Midőn sorsa őt jelölé ki e vészes pályá­ra , még egy öröme is volt, mivel Pesten is­meretes lévén politikai elveiről, a magyar hatalom alól mindenesetre menekedni óhaj­tott, e vágyát a császáriak elvonultával be­tegsége miatt nem teljesíthetvén. Midőn szolgáját elereszté , ennek kéré­sére, hogy bizná rá az irományok átvitelét, egész lélekerővel felelé: — Kráner! én szá­mot vetettem magammal, nekem e helyről menekednem kell; mondd meg nőmnek, sies­senek S—érc rokonomhoz, honnan nem so­kára kiszorítjuk e gazokat. Az éj koromsötét volt, minden arra lát­szok mutatni, hogy Standern úr várt pilla­nata elérkezék — jól átöltözködve — meg­indult — vezére volt a képzelt dicsőség — ápolója a fényes jövő, s a gyűlölet, — az e­­redmény ? — miben minden árulónak része­sülnie kellene! Szandernné készületeket ten még az éj­jel, gyermekével együtt a Vág vidéki tábor főhadiszállására mehetni. (Folytatása köv.) Katona kompliment. Nem is szükség elmondanom, Hiszen mindenki tudja , Hogy miképen tisztelegnek A katonák régóta. Furcsa módja van biz’ ennek : A sapkát le sem veszik, Hanem fülüket s kardjukat Balkezükkel megütik. Bejött egyszer Damjanicshoz Egy fiatal honvédke — A vezér ránéz komoran, A­mint szokott mérgébe.

Next