Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-08-01 / 28. szám
L is. Gyűlöltelek , s éltemet kockáztattam, hogy árthassak. Bé k át ! J. Ha te még most messzejáró, de biborköntösedről felismert nappályád azúr boltjára lependesz, hogy növényt élessz elporhadt anyagokból az emberi jóllétre, virággal tarkázd a mezőket érzékei kétittasságára, hogy megérleld a hullámzó vetéseket, melylyek zöld bársonya epedve várja sugáraid mindenhatóságát, e vidék, hol a csendben a mesés Vág habjai csörgését is hallhatni, nem fogja ez ünnepélyességét megtartani. Felkelnek az emberek, s fejeiket fogják törni, mint lehetne egymást célszerűebben gyilkolni, mint lehetne a harcok pusztító istenének minél véresebben áldozni. Ím! megrendültek az ég dalosai, de enyelgő énekeket nem fogja hallani az ember , ártatlan sziveik öröm, vagy panaszára nincs e vidéken fogékony kebel! Hallgass, hallgass el szegény madár! megriadt a síp, trombita, dob, kilövelte első sugárait a nap, s min először fények megtörök , — gyilkos fegyverek. — Szeredhez közel egy faluban , —én, csinos külsejű házban — egy ifjú katonát pillantunk meg. Karcsis termetét sötétkék arany-vörös zsinórral ékített huszár egyenruha fedé, arca komoly vonásain érő, s bátorság sugárzott , fejét balkezére hajtva, gondolatokba merülve ült asztala mellett. — Napiparancsot fogalmazott. Mindszenty Arthur volt ; egyike a szükség teremtett katonáknak, kik az 1848- ks telén még az elkényeztetés puha párnáin a dologtalanság léleknyomasztó napjain tengődtek, kik ha véletlenül fénymázos cipőikkel vízbe léptek, eszméletlenül futottak haza uj lábbelit s harisnyát váltandók, miután sokszor halták, hogy az átázott láb sok betegség kútfeje. Ő különben, mint ez időkben minden jól nevelt egyén, vívott, lovagolt, úszott, — csak hogy e mulatságait is unalmasoknak találta később. 1848-ik májusban mint kadét egy huszárezredbe lépett, s ez uj pálya tökéletes öszhangzásban volt mindenkor tanúsított nemes lelkével, katona jön viharos , s reménytelen napokban, s felavattatásának pillanatától csak egy egyetlen eszme élt szivében— „megállani a becsület s kötelesség helyét“ mint szokta mondani. Üres idejét hadi könyvek forgatásában tölté el, a gyakorlatokban ritkitá párját, s az előbbi elpuhult ifjú anynyira megszoká az idők viharait, hogy midőn a régi közhuszár is a boldog kaszárnya életet emlegette, hol ennyit nem kelle szenvedniek, panasz nem jött ajkairól — soha. Hány illy példa volt a magyar hadseregben ! ? Szent-Tamásnál hadnagyá, Szolnoknál kapitánya, a kápolnai csata után egy hétre őrnagyábón, s most, midőn az ezrednél főbb tiszt nem vala, azt, mint legidősb őrnagy vezénylő. 110 Hősünk e rögtöni előléptetést meg is érdemlé. (3 bátor s gondos katona volt, legénysége iránt szigorú bár, de tőlök azért az imádásig szerettetek. Egy fiatal tiszt, segéde lépett be, kezében egy csomag iratot tartva. — Őrnagy ur — mond az illem végezte után — Vendi kapitány ez éjjel kémet fogott. — — Hogy hogy ? — Világos árulásnak jutunk nyomdokába , Pesten az árulóknak egész fészke van, s bár e fő gazember, kit Vendi kapitány ur emberei ez éjjel elfogtak, mit sem vall — — Olvassa ön a jelentést. — Őrnagy úr! van szerencsém jelenteni, hogy századomból ez éjjel cirkáló szakasz Szabó Dávid őrmester alatt Standern Mátyás kémet — — Hogyan? — kiáltá az őrnagy merően nézve az olvasó segéd szemébe. — — Igen őrnagy ur! Standern Mátyás tanácsos, irományai mindent felfedeznek, a császáriakhoz akará csempészni, felfedezését terveinknek , állásunknak , s az ígéret, hogy ezt többször is teendi. — Az őrnagy elvévé segéde kezeiből az irományokat, s végig futá. Arca különös színvegyületet tükrözött, míg végre azon rideg, sírias nyugalmat ölté fel, mi kellemetlen bár, de kötelesség parancsolta tettet előz meg. — — A dolog világos, részleteit nem akarom hallani, hol a fogoly? — Az ezred fogsára őrzi, a kapitány ur négy legényt rendelt mellé, de ha kívánja — — Épen nem kívánom látni, gondoskodjék ön segéd úr! hogy a szerencsétlen miben sem lásson hiányt, tanuljanak elleneink is becsülni, de senki se juthasson hozzá, érti ön? aztán jelentést fog készíteni a tábornok úrnak, holnap, holnap után bizonyosan visszajövend, s négy nap múlva, mint ez irományok mutatják, Standern nem fog élni. — A segéd távozók. Az őrnagy nyugtát nem lelve járt, kelt, asztalához ült, Standern elvett irományait forgatá, — ismét elveté magától, napi parancsa folytatásához fogott, de lázadt érzeményei nem engedek tehetnie. — Tehát — mond merően maga elé nézve — ez leend vége mégis? Standern leggyöngédebben szólva — kém, a tábornok s haditörvényeink szigorúak — Irén ! Irén ! — Talán tudósitnom kellene őket? de miért ? a rosz hír nem szokott eléggé későn jőni! Ha segíthetnék? lehetséges volna ez? Hasztalan játéka a sorsnak! hogy én meg nem menthetem őt! Még egyszer pillanta az irományokra, ha csakugyan annyira súlyosok, mint első pillanatban tetszenek, s mint ki maga előtt egy határozott utat lát, mellyen haladnia kell — megkönnyebbülve ült le, s bevégzé napi parancsát. Ugyan ez nap estéje volt, midőn Standerinének férje szolgája a szomorú hirt megvívó. Miért festeni e nő fájdalmát? ő nem annyira férjét sajnálta benne, mint a buzgó németet, s füstbe mentét azon szép reményeknek , mellyekkel magát e vészes vállalat sikerülte után altatá. Megvolt száma a magyar kormánynál is azoknak, kik azon gyönyörűséges mesterséget űzik, helyzetet, állást az ellennek elárulni , s midőn , hogy hasznosok lehessenek , ügyeik halogatása továbbra nem terjedhetett, sorshúzás által választanak kebelekből egyet, ki a magyar táboron keresztül irományaikat átcsusztatná, félve, hogy ha más idegenre bíznák, a titok napvilágra jőne. A szerencsétlenség Standern urat érte. Ó, s ezt dicséretére mondjuk, szilárd akarattal fogott munkájához. Búcsút von nejétől, ki egyedül tudá szándékát, — gyermekétől , az öreg Kránertől kisérve, elindult a Vág mellé Széré, hol egy nő rokona lakott tisztes özvegységben, s hol legvékonyabbnak hívén az őrszemet, könnyűnek képzelő munkáját. Midőn sorsa őt jelölé ki e vészes pályára , még egy öröme is volt, mivel Pesten ismeretes lévén politikai elveiről, a magyar hatalom alól mindenesetre menekedni óhajtott, e vágyát a császáriak elvonultával betegsége miatt nem teljesíthetvén. Midőn szolgáját elereszté , ennek kérésére, hogy bizná rá az irományok átvitelét, egész lélekerővel felelé: — Kráner! én számot vetettem magammal, nekem e helyről menekednem kell; mondd meg nőmnek, siessenek S—érc rokonomhoz, honnan nem sokára kiszorítjuk e gazokat. Az éj koromsötét volt, minden arra látszok mutatni, hogy Standern úr várt pillanata elérkezék — jól átöltözködve — megindult — vezére volt a képzelt dicsőség — ápolója a fényes jövő, s a gyűlölet, — az eredmény ? — miben minden árulónak részesülnie kellene! Szandernné készületeket ten még az éjjel, gyermekével együtt a Vág vidéki tábor főhadiszállására mehetni. (Folytatása köv.) Katona kompliment. Nem is szükség elmondanom, Hiszen mindenki tudja , Hogy miképen tisztelegnek A katonák régóta. Furcsa módja van biz’ ennek : A sapkát le sem veszik, Hanem fülüket s kardjukat Balkezükkel megütik. Bejött egyszer Damjanicshoz Egy fiatal honvédke — A vezér ránéz komoran, Amint szokott mérgébe.