Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-09-27 / 73. szám
mintha fia küldené, megszakadna rögtön Erzsi néném szive , ha e szomorú hirt meghallaná , addig én — s zokogása elfojtá szavait — hozzánk viszem a halottat. — Az öreg leszállott szekeréről, s indulni akart. A faluból — a lélekharang bús hangjait hozta ki a szél. Esztike gondolkodni látszott. . . . — Ne menjen kend hiába apám! szólt, ki lelkeért sir az érchang — gyanítván, Erzsi néninek nincs e földön többé semmire szüksége. — Az öreg leverő kalapját, hogy a haldokló lelkeért imádkozzék. Esztike a kereszt elé térdelt, vigasztalhatlanul tekintő az idvezitő emlékére, kimondhatván fájdalma halavány arcára , szavakat látszék vésni: Mint a mezőnek virága diszlett, s egy őszi szél hamvasztó lehelletétől összeomlott! legyen meg a te szent akaratod oh uram teremtőm ! árván hagyott leányod egyedül azt kéri tőled, hogy bár hol legyen is felépítve tündérfényességű lakásod, ott, hol felmerül a nap aranyos képe, vagy hol rózsás nyoszolyájába lenyugszik, vedd lelkét magadhoz istenem! s ültesd igazságosan ítélő széked jobb felére! — Apám, mond felkelve az öreghez, vigyük haza, és — temessük el. — „Temessük el egy nefelejts bokorba.“ A szekér elkezdett döcögni lassan, lassan a falu felé. Sáli Bánk. A kelecsényi úrnő. (Néprege.) Hol a szőke Sajó mint egy széles szalag Kigyózó medrében játszadozva halad. A már ott betorka viz kanyargásinál Zsupos házaival Kele csé ny-falva áll. — A benne nyomorgó szláv ajkú lakosok ilogy milly könnyű szerrel lettek birtokosok . Az ott megforduló tudákos embernek Ekkép meséli el öregasszony s gyermek : « « Kétszáz nyolcvan évvel kell hátra tekintnünk S Kelecsény falvában magyarokat lelünk , Töröl-vágott tiszta magyar ajkú népet Csinost, barátságost, munkást és serényét . Mig a földes ura könnyelmű és préda , Kinek hitele már jól régen lejárta , — Tízezer forinttal kiszúrván a szemét, Bernát Miklós uram vette meg mindenét. Talpig becsületes — helyén volt a lelke — — Szóval, nem volt benne egy csep kivető se. Egyszer — már nem tudni, hogy ki tanácsára Egy tót lányt vezetett hymen oltárára . E meggondolatlan rész tettével Bernát Elveszte faluja hozzái bizalmát. A szépen fejlődött földesúri viszony A nőnek miatta lett gyűlölet — iszony. — A nép — elkövetett gorombaságait Törte a mint töri a rab vas láncait, De fogadta, hogyha helybe csordultig lesz Annyi szenvedésért nagy elégtételt vesz. — Ezerötszáz hetven kilencedik évben , A nyári évszaknak kellő közepében , Bernát gazda minden rendelkezés nélkül — Senkit sem kívánván mellé kiséretni! — 294 Hogy még deleidben találja a gulyát . Mindjárt ebéd után elhagyta faluját. Beszélt csordásával — és a rétre indult — Ez utjából soha ő vissza nem fordult. Keresték mint a lót, de már mind hiába ! Úgy eltűnt, hogy senki sem akadt nyomába. — Egyedüli úrnő a gyászos özvegy lett. — A kelecsényiek árva fejük felelt Már olly rég vajúdó rettentő fergeteg Leszakadni készül, százakat ülni meg. — Legelső tette volt megtorolásukra, Hogy hitének papját tolja a nyakukra, Ez által a vallás égi malasztjától Fosztotta meg őket, mint vakot botjától. — Később dézmát, taksát megkétszereztetett, A nép szegény — koldus — árvánál árvább lett, A legvénebbeknek emlékökre soha Sohasem volt sorsuk olly kaján — mostoha.... Egyet gondol a nép , összeszedi magát, Fölkerekedik s megy a merre szeme lát, Magának egy csendes!) lakóhelyet keres, Hol vég-agg napjait biztosítót szerez . A szegény együgyü árva nép koszuját Keblébe temetve , hagyta el faluját. A történtek után csak néhány napokkal, Megjön népesítve a falu tótokkal. Liptóvármegyének hideg s zord égalját Elhagyván számra úgy ülvén hatvan család . Ezek szétágaztak , és e néhány család Sarja lett : Bessenyő , Arnóth ,Zsófca és Lád. Nem soká élvezte a nő malasztjait A csendes békének, mert végpillanatait Elhozá az isten , — mellynél kínosabbat Nem látott halandó — sem csudálatoshat. Betegágya körül embert nem szenvedett, Kínlódott, ajkára fohász nem jöhetett. Mig küzdült kínjai tenger özönével, Teste minden részét a féreg lepte el. A tiz napig vívott élet-halál harcát Megállván , váltotta egy békésebb hazát ? Mély titok. ... A testet koporsóba tették , S az ajándékozott templomba levitték. — A temetési nap a mint elérkezett, A környék lakója mind begyülekezett, Az elhunyt lelkéért hallhatón imáztak, Cifra koporsója körül térdre hulltak . A mikor egy halász verejték futottan Emelt a templomba egy testet zuzottan , A lelkész és a nép nagy bámulatára Ráismertek Bernát iszapos arcára. Hirtelen ütöttek össze két szál deszkát, S a roncsolt tetemet szépen beledugták , Hogy így egy füst alatt mind a két halottnak Temetési gondján , nagy bölcsen túladnak . De e pillanatban szélvész zivatarral Kezet fogva tört be, s a szép koporsóval Egy csattogás szárnyú fekete kakasnak Kísérete mellett a szabadba rohantak. — Az áhitatos nép szeme szája eláll, Már nem volt koporsó, s ő mégis térden állt . Elhitetvén vélök e csodás jelenet, Hogy az elűzött nép nagy átka fogta meg. — Tekintsen be bárki Kelecsény falvába , E regét igy adja a nép a szájába. — Dobos Dani. Szerb utca Múlt hetekben a váci utcában két fiatal ember egymás irányában lővén : — Barátom! — Édes lelkem! Felkiáltásokkal egymás nyakába borult, s két, négy évig egymást nem látott őszinte barát a viszontlátás édes örömében gyönyörködött. Az egyik, nevezzük őt Péternek, pesti lakos volt, a másik, Pál, békés megyei, s mindketten négy évvel ezelőtt Nagyváradon másodévi jogászok voltak. Napjainkban, ha több évig nem látott baráttal vagy különbeni ismerőssel találkozunk , úgy érezzük magunkat, mintha más országban vagy épen más földrészben találkoznánk; annyi bizonyos, hogy a 3—4 évvel ezelőtt létezett Magyarországban nem történik ezen találkozás. De mellőzve ezt, hány van köztünk olly szerencsés, kinek vagy magának vagy övéinek a lefolyt viharos években ne történt volna kisebb vagy nagyobb baja. Az illyen találkozásnál tehát mindenik barátját nagy kíváncsisággal leélt napjai és netán túlélt viszontagságai után kérdezi, és ekkor vagy ő vagy ama nagy szereplőt kárhoztatják , hogy mért tette ezt meg ezt, vagy mért nem kaszált kapált inkább, mint hogy illy nagy fába vágta fejszéjét sat.; vagy pedig istennek hálát adnak, hogy mind személyükre mind vagyonukra nézve épségben megmaradtak, mert bizony nem hiányzott alkalom mindkettőnek megrontására. A mi két barátunk is nagy örömet érzett egymást épségben megszemlélhetni, s Péter volt az első, ki az eddig néma örömet félbeszakasztó: — Édes Palikám, mint örülök, hogy ismét látlak , hogy vagy, hogy éled napjaidat? — Én barátom, a halandók legboldogabbika vagyok, két hét óta nős vagyok, még pedig olly angyali teremtménynyel fűzött öszsze a sors, hogy örökké kívánnék vele élni, mert lehetetlen, hogy a mennyországban nagyobb üdv várhatna rám, mint mellyet isteni Rízám oldala mellett jelenleg élvezek. — Hát te Peti barátom hogy vagy, búskomolynak látszol! Házasodjál te is, ha még eddig nem tetted , s te is bizonyosan földi paradicsomot élvezendesz! — Pajtás — szólt erre Péter — boldogságodnak ezen lefestése, csak az én boldogtalanságomat juttatja megint eszembe, mert én is efféle boldogságnak már küszöbén állottam, s a sors, a kérlelhetlen sors azt tőlem ismét elragadta! — Szegény barátom — sajnálkozott Pál — talán meghalt szeretett nőd, vagy épen még menyasszonyod? — Nem az pajtás, még csak az akart lenni, és én most azt sem tudom élé, meghalt é, vagy máshoz ment é az én imádott sörökre elvesztett Marim. És ami az egész dolognál a legboszantóbb, hogy egy csekélyke ok, egy haszontalan körülmény okozta boldogtalanságomat t. i. az, hogy a rác utcát szerb utcává változtatták. Azóta nem képzelheted , mint szidom és átkozom mindennap azokat, kik az utcának ezen uj elnevezést ki is gondolták! — Megállj pajtás, — vágott közbe Pál — no olly indulatosan, mert én meg mindennap áldom őket, ugyanez isteni eszméért, mert tudd meg, hogy én egész boldogságomat csupán csak azon körülménynek köszönhetem.