Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-07-15 / 13. szám

valósággal az a függetlenség ? Ember hátán ember hemzsegett, egyik ájulás másikat kö­vette , mellyeket bor, pálinka, és melegség idézett elő. „Uraim ! tisztelt bizottmányi tagok! a roppant hatalmat győzedelmes fegyvereink legyőzték; egy nagyszerű nemzeti ünnepély­re hízam össze önöket, mellynél szebbet nem említ a magyar történet. A magyar kormány­tól nyertünk ismét rendeletet, mi van benne, azt megértik önök, ha felolvasódik. Kérem azért a tisztelt bizottmányt, hogy higgadtan tanácskozzék felette“ — ezen élőbeszéddel nyitotta meg a bizottmányi ülést 1849 május 2-ikán azon, de ugyanazon egyén, ki azon, de ugyanazon évi január 13-ikán az itt kö­vetkező élőbeszéddel nyitotta meg a bizott­mányi ülést: „Szerencsésnek érzem magam, s igen örülök, hogy elnökletem alatt illy szép szám­mal látom összegyűlve a tisztelt bizottmányt. Felséges urunk győzhetlen seregei azon ve­szedelmes töredéket, melly mindent felfor­gatni, s hatalomra vergődni akart, megfutam­­tatták, s jó istenünk segítségével rövid időn semmivé is teendik. A katonai parancsnok­ságtól rendelet érkezett, mellyben e megye hódolata parancsoltatik : uraim ! itt az ideje megmutatni trón iránti hűségünket, olvasód­­jon fel a rendelet, és siessünk feltétlen hó­dolatunkat kiadni.“ — így változtak forradalom alatt a nagy férfiak, s láthatni, miilyenek is voltak a kö­vetelt hódolatok közt. Az alispán megnyitó beszéde után fel­olvastatott a függetlenségi kárra. Harsány éljen követte, mert a nép azt hitte, hogy nem­zeti szabadsága keresztelői pusztiáját üli, holott annak halotti torát lakta el. Függet­lenség felolvasása után szót emelt gróf Dum­mer illyeténképen: —­ Tisztelt bizottmány ! — Halljuk! halljuk ! halljuk ! — Az elhamarkodás soha jóra nem ve­zetett. Nem tudom a kormány ezen lépését micsoda alapra hazírozta, de ha csak azért tette ,­ hogy a nemzeten elkövetett sérelmek­ért boszut álljon, azon esetben ezen eljárást nem helyeselhetem, mert primo — — — — Nem halljuk­­ ki vele! le vele! — hangzott a teremben. — Uraim! jogom van követelni, hogy kihallgassanak — monda erőködő hangon Dummer gróf. — Ki a függetlenséget nem akarja, annak nincs joga, az pecsovics — kiáltó egy kopasz állu ifjonc székre ugorva. — És svarzgelb! — rivallá egy másik mellette, ki orralja után ítélve nem lehetett előtte szólónál érettebb eszü. Gróf Dummer hosszas vita után sem jöhetett szóhoz, s miután a zaj, s nevetés, mellyel a vita idézett elő, lecsillapult, uram bátyám állt fel: — Tisztelt bizottmány! nem célom elő­sorolni azon sérelmeket, mellyekkel nemze­tünket illették , mert azokat mindnyájan jól tudják ; csak azt vagyok bátor mondani, hogy a függetlenséget fogadjuk el, s hódolatunkat írásban nyilvánítsuk.----------­50 — Helyes ! éljen ! bravó ! — rivallott az örömtől ittas tömeg. — Sőt többet is akarok! — folytatá az éljenzés tömjénétől megkábitott szónok — elég volt ennyit szenvedni. — — Úgy van ! igazság ! — — Mondjuk ki, hogy mi respublika óhajtunk, s ennek jeléül tűzzük ki megyehár­zunkra a veres lobogót. — Leirhatlan taps, éljenzés követte uram bátyám szónoklatát, s indítványa elfogadta­­tatvan, szóról szóra jegyzőkönyvbe iktattatott, s ő büszke önérzettel ült helyére, mintha ha­zája egészen ujdonatos uj jövőjének alapját vetette volna meg. Ilyen változás ment át uram bátyám lelkületén a függetlenség alatt. íme az em­ber , ki az özönviz előtti időkben még adózni sem akart, sőt az administratori rendszert is védelmezte; ki a császári biztostól hivatalt akart elfogadni, sőt ki nemzeti kokárdáját fel akarta bontatni, most respublikát indít­ványoz. — II. megyében uram bátyám a nép em­berévé leve, mindenki róla beszélt, s láto­gatóinak száma nem volt, s szerencsésnek mondta magát, kire a nagy hazafi kegyelet­tel mosolyodon. Uram bátyám észrevette ezen kitüntetést, s egy eddig ismeretlen gon­dolat villant át agyán — felhasználni az al­kalmat, felemelkedni, s újra fényt adni az alatta h­omályosodi kezdő Gémesi Ssalmásy családnak. — Ezen eszmékkel kezde diadala után foglalkozni, s lábaival kereste a tért, mellyről kiindulhasson; szemeivel kereste a célt, melly felé kiindulását irányozza; de egyiket sem tudta eltalálni, mert legnehe­zebb dolog sok kedves közöt választani. Uram bátyám csaknem soványkodni kezdett a nagy tűnődésnek miatta, midőn az éjszaki fény feltűnt neki, s irányt adott lép­teinek. Számos kocsin kapatos nép rukkolt udvarára, hol leszállván, fényes deputatio alakjában kezdett kastélya fele megindulni. — Nagy nap lesz a mai Katica! — Így szólitá uram bátyám nejét a deputatiót közelgetni látván. — Már mi lenne ? — kérdé Katica asszony hidegvérrel. — Azt nem tudom, de érzem magam­ban, mert fázom is, melegem is van. — — Haszontalan erők, kik a tisztelke­­dés ürügye alatt jönek. — Mintegy husz darab deputatus tolako­­kodott uram bátyám ebédlőjében, mellyet a miveit világ salonnak címez. És álla a tö­meg elejére egy szálas , vastag bajszu férfiú, ki miután bajszán egyet s kettőt pederinte , felgyűrődött mellényét b­ebeb rántá, s kaput­­ja nyakán egyet igazított, hosszas köhicse­­lés után ekként tört ki: (Folytatása köv.) Balaton. (Néprege.) Hol kék színű Balaton Álló helyét lelé, Ott hajdan büszke város Nézett az ég felé. Tóvá a büszke város Hogyan, mikép leve, Partján lakóknak ajkán Ékép foly a rege : Melly a világ zajától 31: Távol voná magát, Igénytelen lakában Élt egy szegény család, Szegény de dúska még is, Mert drága gyöngye volt, Mellynek tündölletéhez Gyémánté barna folt. Szép volt a lányka mint a Tavasznak hajnala, A tájnak több pil­y ékes Bimbója nem vala. Sok úri lány irigylé Hosszú selyem haját, A tündöklő szemeknek Ragyogó csillagát, A rózsapiros arcot, A karcsú termetet, Minőt az isten csak jó kedv közt teremthetett. . . Miként a méhcsoportok A mézeskas körül : Rajongtak a legények A szép leány körül. Mindannyi és megannyi Hozott szerelmeket, De ám a lányka szivét Nem adja senkinek, Mert hű szerelme immár Többé nem eladó, Hűséges eskü által Rajta volt a foglaló . . . Állandó s hű a lányka, Nem sejtve hogy vadul Szerelme rózsafáján Hűtlenség férge dúl . . • De mint a völgy ölében Rengő liliomkebel Meging ha himporát a Ravasz szél lopja el : A lány gyanús szivének Bizalma rengeteg, Feléje gyászos képek Sejtelmei lengenek. És feljajdul keblében A megcsalt szerelem, Fáj szive, és szivében Fáj minden érzelem. S amint szivét gyötrelme Gyilokként fúrja át, Könyviben akarja Kisírni bánatát. S hullat sebes záporként Özönlő könyeket, Két szép szeméből annyi Ömlő csatorna lett. És mig a támadó nap Az égen újra kél, Városi határt elönti A hullámszemfödél. Nagy régi e történet, Nem a mostankori, Esztendejét a könyv sem Tudná megmondani.... Egy régi templom áll a Hullámzó viz alatt, Tornyában az úszó komp Gyakorta megakad. Itt sirdogál a lányka Azóta szüntelen, Arcában olly busongó, Olly szörnyű éktelen. Aranymedence tartja Patakzó könyeit, De hajh ! nem tudja abba kisírni bánátit. Arany medence mellett Áll, szemközt egy kakas, Hányszor csordultig sírja

Next