Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-12-03 / 129. szám

— Bizony nagy bolondnak vagy épen nagy ostobának kellene lennem, ha nem vettem volna észre szerelmedet. — S mégis elnézte ön, hogy folyvást szeressek ? — Miért ne ? hisz ő is szeret téged! — De Gottlib mester! ön !95l tudja, hogy nincs értékes vagyonon. — Pah! hát az ég madarainak micsoda vagyonuk van ? Énekelnek, párosodnak, fészket raknak , s az isten eltartja őket. Mi művészek nagyon hasonlítunk a madarakhoz. Éneklünk s az isten megsegít bennünket. Ha az ének nem tart el benneteket, előveszed a festészetet. Ha a festészet sem lesz jövedelmes, hangászattal keresed kenyeredet. Én sem voltam gazdagabb náladnál, midőn szegény Terézemet feleségül vettem. S amint látod , kenyérben és födélben soha sem láttunk fogyatkozást. Pénzre mindig volt szükségem, s mégis sohasem voltam a nélkül. Gazdag vagy a szerelemben ez az egész, mit tőled kérdezek. Megérdemled a kincset, mellyet elnyerni vágyól ? Ez az egész, mit tudni kívánok. Ha jobban szereted Antóniát,mint lelkedet, jobban mint éltedet, akkor nyugodt vagy, akkor Antonia miben sem fog szükséget látni. Egészen más volna, ha nem szeretnéd! mert akkor bár százezer livre évi jövedelmed volna , mégis hiányt szenvednél mindenben. Hoffmann kevés híja volt, hogy térdre nem hulla a művész e szeretetre méltó életbölcsesége előtt. Az öreg kezére hajlék, magához voná és szivéhez szokta. — Jól van jól! — monda az öreg. — Végezd csak utazásodat, minthogy már egyszer megszállt az őrjöngés, hogy hallhassad Mehul és Daleyrac urak borzasztó zenéjét. Ez gyermekbetegség, melly hamar gyógyítható. Én nyugodt vagyok, végezd utazásodat, barátom is jöjj vissza hajlokomba, itt találandod Mozartot, Beethovent, Cimarosát, Pergolesét, Paeriellót, Porporát, s azonkívül Gottlib mestert és leányát, azaz : atyát és nőt. Menj menj, fiam! S Gottlib mester újra megölelé Hoffmannt, ki látván az éj bekövetkeztét, nem akara időt tölteni, hanem szállására költözők , utazási előkészületeket teendő. Következő nap Hoffmann kora reggeltől fogva ablakánál merenge , s azon mértékben, a mint közelite a pillanat, mellyben el kelle hagynia Antóniát, növekvik ezen elválás lehetlensége. Éltének ezen egészen kies szaka, melly épen lefolya, azon hét hónap, mellyek egy napként tűntek el, s emlékében majd mint távoli láthatár, mellyet egy pillantástól átröpülő, majd mint vidám napok sorzata, egymás után újultak meg lelkében mosolyogva és virágokkal koszoruzva. Éhez járultak Antonia édes dalai, mellyek kedves melódiákkal rezgették át a léget. Mindez olly hatalmas vonzóerővel bírt, hogy csaknem azon titokos csodateljes varáz erővel volt határos, melly a legerősebb sziveket, leghidegebb lelkeket is magához vonja. Tíz órakor Antonia az utca azon szögletén jelent meg, hol Hoffmann ugyanazon órában, hét hóval előbb, legelőször látta őt. A jó Liza most is kisérte őt mint szokás szerint , mindketten a templom lépcsőin fölfelé haladnak. Az utolsó lépcsőre jutván, Antonia megfordult, megpillantá Sloffmannt, kezével kivételt ada neki s a templomba lépő Hoffmann kisietett szobájából, s utána istenházába ment. Antonia már térdeprő , s imába merült. Hoffmann protestáns volt, s ez idegen nyelvű énekeket mindig nevetségeseknek tartotta ; de hallván, hogy Antonia együtt énekli e kedves és fenséges éneket, sajnálá, hogy nem tudá a szavakat, miszerint hangját Antóniáéval egyesíthette volna; mert e hang még kellemesbbé jön azon mély búskomolyság által, mellynek a fiatal leány martalékul adatott. Az egész sz. miseáldozat ideje alatt olly hangon énekle , miilyenen az ég angyalai énekelhetnek. Végül midőn a karénekes fiú csöngetyüje az ostya megszentelését jelentő, azon pillantatban, hol a keresztény hívők földre borulanak isten előtt, ki magasan emelkedik fejeik fölött, Antonia is fölemelő homlokát. — Esküdjék ön, monda halkan. — Esküszöm — monda Hoffmann reszketeg hangon, esküszöm felhagyni a játékkal. — Ez az egyetlen eskü, mellyet ön tenni akar nekem, barátom ? — Ő nem! várjon kegyed. Esküszöm, hogy hű maradok kegyedhez szívben és szellemben, testestül lékestül. — S mire hivatkozik ön esküjével ? — Oh esküszöm — monda Hoffmann elragadtatása tetőpontján — arra, mi legkedvesb, legdrágább előttem, kegyed életére! — Köszönöm! — monda Antonia — mert ha ön megszegi esküjét, én meghalok. Hoffmann megrezzent. Borzadály futa el tagjait, ő nemcsak megbánta, hanem meg is ijedt. A szent atya lelépett az oltár lépcsőin , a szentséget a szerményhelyre (sacristia) viendő. — Azon pillantatban , midőn urunk isteni teste előtte elviteték, kezét fogta meg Hoffmannak. — Hallottad esküjét, nemde, istenem ? monda Antonia. Hoffmann szólani akart. — Egy szót se többet, egy hangot se. Akarom, hogy azon szavak, mellyek esküjét tartják, az utolsók legyenek, mellyeket hallottam ön szájából, s örökké hangozzanak fülemben. Viszonlátra, barátom! viszonlátra! S könnyedén, mint árnyék tűnt el a fiatal leány, s egy emlékpénz darabot hagya hátra kedvese kezében. Hoffmann utána néze Antóniának, a mint elfutamlék , miként Orpheus utána nézhető a megfutamlott Euridicenek. Aztán eltűntével fölnyitá az emlékpénzt. Az emlékpénz Antonia ifjúság-és szépségtől sugárzó arcképét költte. Két óra múlva Hoffmann azon gyorskocsiban foglalt helyet, mellyben Werner Zakariás utazott, a következő szavakat ismételve magában: Légy nyugodt, Antonia! nem fogok játszani! Igen! én hű maradok hozzád! Egy párisi sorompó 1793-ban. A fiatal ember utazása meglehetősen szomorú vola azon Franciaországban, hova annyira vágyódott. — Amint a középpont felé közelite, ugyanannyi akadálylyal kelle küzdenie, mint a mennyi bajon átesett, midőn a határokhoz közelite. A francia köztársaság jobban bánt azokkal, kik beutazának, mint azokkal kik távozónak. Egyébiránt egyteljes kormányformát akkor vola szerencsés az ember élvezni s felkóstolgatni , miután bizonyos számú formalitásokon keresztül ment, mellyek meglehetősen szigorúak valának. Azon időben volt ez, hol a franciák legkevesben irhatának, de azon időben egyszersmind , hol legtöbben irának. E szerint minden ujonan keletkezett tisztviselő s hivatalnok magához illőnek látá felhagyni házi vagy kereseti üzleteivel, hogy utileveleket írjon alá, feliratokat (signalement) szerkeszszen, látozatokat (visa) adjon, ajánlatokat kölcsönözzön, szóval mindent elkövessen , mi egy hazafitól megkivántatik. A papirosrontás, tékozlás sohasem jut a nagyobb fejlődési fokra mint e korszakban. E hazai betegsége a francia igazgatásnak a rémuralkodással való határos, s a grotesk calligraphia legszebb remekeit hozá elő , amelylyekről az napig beszélni halla az ember. Hoffmann marsútlevele nevezetes pontossággal vala kiállítva. E korszak a pontosságok korszaka vala. Hírlapok, könyvek, kihirdetések, minden nyolcadrétben szerkeszteték, a legnagyszerűebb rendszabályok szellemében, az utazók útlevelei Elszasztól kezdve tömve volt a hivatalnokok aláírásaival, mellyek hasonlitanak a részegek szigszegű tántorgásaihoz, kik rézsút (diagonal) mérik át az utcákat, s majd egyik, majd másik falba ütköznek. Sloffmannak e szerint sokat kelle vesződnie majd ez majd amaz aláírásnak útlevelébe való beiktatása miatt; az aláírások különösen Lotharingiában roppant terjedelműek valának. Ott hol a hazafiság legforróbb vala, az írók legnaivabbak valának. Egy polgármester (mairc) két levelet négy lapjával fogyaszta el, hogy Sloffmannak következőleg hangzó sajátszerü iratot adjon : — Offmann, fiatal német, barátja a szabadságnak, Párisba utazik, gyalog. „Aláírva, Colier.'-' Fölszervezve e hazáját, korát, elveit, rendeltetését, és utazási módjait tartalmazó jeles oklevéllel, Hoffraannak nem kelle egyébről gondoskodnia, mint e polgári ringy rongyok összeférceléséről, s meg kell vallanunk, hogy, amint Párisba érkezék , jókora nagyságú kötet vala birtokában, mellyet, mint mondá, bádogba akara köttetni, mert azon esetre, ha uj utazásra vállalkoznék s kénytelen volna mindig kéznél tartani e leveleket, azok nem voltak volna elég biztosságban közönséges doboszban. Mindenütt felemliték neki: Kedves utazó! a tartomány még nagyon barátságos, de Pakis nagyon fel van háborodva! Vigyázzon 522 VI.