Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-08-01 / 28. szám
Megjelenik, ünnep-s vasárnapot kivévén, mindennap délutáni divatképek- és egyéb tanmellék-letekkel.. NUTFITU. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köreitől. Tulajdonos szerkesztő Hagy Ignác. ✓wvn Szerkesztőségi szállás: A hatvani utcai Horváth- ház, első udvar, 3-ik . emelet, hová a kéziratok utasitandók. Budapest, 1850. 28. Csütörtök, auguszt. 1. Égett erdőségen. Tavaszi szellőnek hallom suttogását... Hamvas vadgalambok sereges bugását. S itt mégis olly kopár liget, erdő, róna, Mintha örökös tél, minden halott volna ! Égett erdőségen szelíd tavaszi szél! Zokogó dallamod, ajkad, kivel beszél ? Nem beszél virággal, zengő fülmisével, Nem a susogó lomb morajénekével. Ringatja hasztalan azt a száraz ágat Lombokért esdeklő nyájas dalsirásod... Lomb és harmat helyett, mellyek üdvözölnek. Elhamvadt üszkökből porladozó szenek. — Menj el innen szellő ! hasztalan itt járnod, A fakadó bimbót sikeretlen várnod ; Leégett erdőnek kellenek sok évek , Mig ifjú lombjai... sarjai felnőnek.— Leégett erdőség , édes kedves hazám !!! Te feletted nyög e tavaszi szél talán ?... S a hamvas vad galamb epedő bugása — Tán elhullt hőseid lelke vándorlása ? ! Tóth Endre: Irén. I. Hosszan nézek a lány szemébe , Mint a csillag csendes tó vizébe. Petőfi. (Folytatás) Nem mondó ugyan az atya, Szandern ur a valódi okot, miért ? de ezt mindenki tudó. Arthur maga többszöri nyilatkozatait hallván, mit sem kétkedett. Szandern Mátyás tanácsos egyik fia volt azon bevándorlott népfajnak, kiknek legközelebbi őseik , mint pincérek lővén e hazába , rövid időn felette meggazdagodtak, s szaporiták számát azoknak, kik e hazát , s e nemzetet, mert megtörné aranynyal a nyomorultakat, a legszemtelenebb gyalázatokkal illeték. — Előttök minden rész volt, mi magyar, minden gyűlöletes, csak a pénz — ah! az a pénz! Szemtelenség, monda nejéhez, Arthur távozta után — egy két hold földje, s gyermekemre ásitozik, az én egyetlenemre, kivel másfajta embert is boldogíthatok. Ah, ki a könyt látta Irén szemében, s a vallomást hallá, mit este anyjának ten, s mit meghallván Szandom ur, a düh tajtékzott ajakán, bizonyságot tehete, hogy őz „másról“ örömest lemondana. — A forradalom uj reményt éleszte Irén szivében, s bár azon boldogtalan nap óta nem látta Arthurt, ki, mint később hallá , Nik félév, honvéddé lön, de szerelmében mit sem kétkedik, valamint nem, hogy most, midőn minden megváltozók, atyja véleménye is más irányt veend, de ez még határozottabb gyűlölője lön a hatalomra jött nemzetnek, s mint tőle kitelt, nem mulasztó el azokkal szövetkezni, kik e hatalmat másfél év után feloszlatták! Miben Irén nem csalódott, Arthur szerelme volt! Mig a császáriak Pesten valónak, egyetlen hangot sem von kedves honvédjéről, ha él és vagy a heves csaták közt lelé bajnok sírját, de azért állhatatosan védé a szerelem jogait, s bár mennyire gyűlölék szülei Arthurt, ő csak felőle beszélt, értte imádkozott! April elején ismeretlen egyén egy levelet adott kezébe, a hölgy merően néze az eltűnt után — s mivel egyedül volt, a kíváncsiság legyőzött minden ellenvetést, felbontó, trónnal, de elég érthetőleg vala írva, S alól e nevet pillantá meg: Arthur. Ti, kik a szív benső egyedül mennyei örömeit könyökben is érzétek már szemeitekről leharmatozni, kik előtt a bánat, irgalom, könyör nem tartoznak a szinmutatás küljeleihez, nem fogjátok e szavaimat igazolni, ha mondom, hogy e levélke minden betűje új meg új világot teremtett a leány szivében, körülsugárzottan egy földön túli élvezettel. Most is — két hó elteltével, midőn még szemeit a lassan kint elhaló utcákra függeszti , hol csak az egyes kardcsörgések, vagy induló zengzetek zavarják az ünnepélyes csendet, e levél,szivének e talismánja van kezében, s ha a tiszta hold ezüst szegélyei nem elegendők megvilágítására halavány sorainak , fényének e hiányát kipótólja azon gyakorlottság, mellyet Irén e sorok sokszoros olvasásánál magának szerzett. A levél igy hangzók : „Isaszeg, ápril 7-én 1849. Mire soraim szép szemeid elé tűnnek kedvesem a hit hozzád is elvivé a hatvani, tápió-bicskei, s isaszegi csaták győzelmeit. Nem mintha szelíd lelkedhez a harcok zivataros szavait küldeném, irom ezt, hanem ha társnőid koszorújában, az édes illatú virágok közepett rémes napjainkat enyelgő szavakkal emlegetitek, hol mindenik saját lovagját , ismerősét, testvéreit érinti ihlett emlékkel, szentelj te is egy pillanatot Arthurodnak, ki nem sértendi meg a szerénységet , ha mondja, hogy a becsület, és kötelesség helyét minden rész között rendületlenül megállá. Ila atyád vagyonom csekélységével kínozza még szép szivedet, bocsáss meg nek Irén! ő nem tudhatja, milly gazdaggá lettem én! A kard, melly oldalomon függ, az én aranyom, e bátor szív, melly a haláltól nem rettegni rövid időn megtanult, s mint nem retteg a haláltól, úgy oda simul szelíd telkednek szemeidben égő sugárihoz, az én kincsem, és ez ezred, e nyalka huszárezred Irén ! ha te őket csatában látnád , ha látnád! emlékszel ő a szerencsétlen Czakó egyik művére, hol a tengerész kedvesének a tenger viharait festi, s felkiált: „Ha oldalom mellett látnálak ekkor , ha oldalam mellett látnálak akkor én is Irén volna é menny, mi előttem e vagyont túlhaladja kéjben ? Az éj sötét, sötét mint a jövő fátyola. Isaszeg felől még mindig terjed a füst, körülöttem, mint tiszta égen a csillagok hintvék el az őrszüzek. Két kép tűnik fel előttem. Mintha ez árva hon szenvedése könyeitől megtisztulva, a megkönyörült istenség áldásaitól fénylenék, béke, egyetértés a kunyhókban , megelégült szív a fényes termekben, s őseim házába, öreg jó anyám öröméül, kit a mindenható áldjon meg, boldogságomat, tégedet vinnélek. A másik kép, de nem festem előtted e képet, sötét az, mint hajaid ében hulláma, és nem férfiúhoz illik az érzelgés, úgyis ha eljőne e szomorú pillanat, nem fognám hatalmát érezni, e kar le fog akkorra lankadni, e szívnek nem leend többé dobbanása. De te angyal! nem fogod kedvesed elfelejteni, ki kötelességét teljesítve, hidegen fogja utósó pillanatát elfogadni, emlékkel fogsz áldozni egyszerű honvéded porainak, virággal vihartól elegyengetett sírjának.“ Arthur. — Míg e hölgy szerelme emlékein merengett , aggodalmasan járt anyja a mellékszobában. — Még semmi tudósítás — szóla koronkint — valami baj érte, — ha érte! s arca elsötétült. Pillanatra uj fény árasztá el ismét. Ha isten visszahozza a császáriakat, győzelmeikben mi része lenne férjemnek! megtiszteltetés — cim, — rang — ah! Az ajtó felnyílt, s Standorné férje hű szolgáját látta belépni — de arca az öregnek örömet nem mutatott. — Hol van ő ? — kiálta székéről felugorva. — Asszonyom — felelé a szolga, hideg, simas nyugalommal — Standorné nagysága — elfogatott!