Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-09-27 / 73. szám
Megjelenik, ünnep-s vasárnapot kivévén, mindennap délután I divatképek- és egyéb műmellék- jeletekkel. * HQLbTFHTfm. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő Hagy Ignác. Szerkesztőségi szállás: hatvani utcai Horváth - . ház, első udvar, 3-iki emelet, ahová a kéziratok , utasitandók, Budapest, 1850. 73. Péntek, sept. 27. Emlékül. (1847.) Itt vagyok , itt egy házfödél alatt veled , Két kis szoba választ egymástól bennünket, Hát ez a tér vajon hány száz mérföld lehet, A melly nem bocsátja együvé lelkünket ? Az én lelkem ugyan ott lebeg körülted, De te annak hangját nem hallod, nem érted. Ki óvja meg szilaj szétveszek dühétől A sziklatetőn kelt magános virágot ? ! Remélsz é a szívnek tiltott szerelméből Fakadni nyugalmat, tartós boldogságot! ! Ne szóljunk , ne szóljunk boldog szerelemről Én és te közötted jobb hallgatni erről! . . . Néhány rövid nap még . . . azután elmegyek S a jó isten tudja várjon mikor látlak , Ha csak tündérszárnyán hozzád nem röppenek Az emlékezetnek , e szelíd madárnak . . . Mert a szerelemnek szép fehér galambja Vágyaimat hozzád úgysem ragadhatja! . . . Csöndesség van ott künn, csöndesség itt belül, Régen elmúlt már a nappali lárma . . . Percegő gyertyámnál itt ülök egyedül, Fáradt két szememnek nem jó, nincsen álma... Rólad gondolkozom , de nem szerelmedről Én és te közötted jobb hallgatni erről. . . . Éjfélt kong az óra , a hold is elhaladt, Nyugodjál csendesen édes kedves leány, Álmodjál magadnak tündéri álmokat S teljenek be azok életed nappalán. . . . S hogy ha ne vegyüljön szived szerelmébe , Azt a mi busitó add nekem belőle! Lévai József: Emlékezetek. ii. (Vége.) Illy olcsón , véletlenül jutott a jelen birtokos és apjának körmei közé, kiről successio utján Péterre szállt, ki is azt egyedül nemesi jogainak élvezetében használja, mint aféle ősiséget, a közös jogok, mint p. v. lékötés s több egyebek előfordulása esetében gyorsabb paripára lévén szüksége. Neveré vala ez istentelen állatot „szellődnek , melly ázsiai fantastikus nevével csak annyiban állott ugyan rokonságban, hogy több emlős állatok példájakint árva maga is ,ellen lehetett — volna ha hogy a sors szeszélye nem felejtendi őt örökkön örökké a legesleg maradtabb táblabiré léfújtált despota kényelemre vágyó, érintetlenül hagyott, ön zsírjában elsült agg szűzévé. Illyeténképen felkészülve hetvenkedett Kucsi Mucsy Péter, rendet csinálva mindenütt, erőt lehelve a bátortalanok szivébe, és biztatva a kétségeskedőket, migten megindult a karaván , hogy a székváros több venitik félév.dégei sorozatában letegye ő is szent kötelessége adéját. — Isten veled Pistám! — szólt búcsúzva Esztike a legutélé szekérben helyet foglaló kedveséhez, — Isten veled, elédbe megyek a keresztig. — — Tekints be egyszer, másszor anyámhoz , isten veled! — Csak a zene, dal hallható még a távolból : „Kinek szive jóért dobog , Jöjjön merre zászlónk lobog !“ Halavány ideáim sápadt halmaza nem képes azon piros jeleneteket visszatükrözni, mellyek a választás alkalmával közbejött vélemény surlódásokkal előfordultak a székvárosban ; sem nem célom egyesek fontos okait, s ezek töknagyságú kékes következményeit elősorolni, vagy mint nyomta reá Kucsi Mucsy Péter uram többeknek a veres tollasok közös arcára izmos praclijának lovak bókéival megismerkedett öt ágú koronáját; — elég legyen annyit mondanom, hogy a diadal a fehér tollhoz szegődött, s az örömben elkábult főnököket mit sem zavaróabk, hogy az alispánság három évi pünkösdi rózsájáért három emberélet hagyta itt a múlandóság közös joggal birt hazáját! Gyakran megesik az alföldön, hogy a végtelen rónán zarándokoló utas fáradt szemei egy az idvezitő emlékére emelt kereszttel találkoznak. — Szép gondolat! Ott, hol az emberi faj hangya nyüsögése kihalt, hol a vándor lelkét elhagyatottságának óriás érzete mindentől, mi világi kéj, hatalom, elvonja, s ön felsége, s annak hatalmára emlékezteti, ki ur nemzetek, s a mindenség felett! kinek sugarai ragyognak az ég tiszta azúrján, kinek jósága néz ki a puszta növényzetéből, s ki az epedőknek meg adja a vigaszt, hogy: viszontagságaid közepette ne csüggedj el oh halandó! az ur akarja, s e néptelen tájakon uj lények s halmok emelkednek, az ur pillant, s kártyajátéka az emberi fajnak romba dől. Azon ut mellett, melly ismerős községünktől a székvárosba vezetett, szintilly feszület vala látható. Néhány akácfa ültetteték mellé jámbor hívektől, s ezek árnyékában hevert jelenleg a váró Esztike. Öregapjának s kedvesének ma kelle visszatérniek, s hogy mielőbb láthassa a kedvelt arcokat, néhány száz lépésre maga után hagyta a falut. Útközben elhallá a kedves nótáit, mire, mint a mező tündére szavaira, elhallgatott pacsirta, csattogány. Az ének bús volt, mint az érzelem, melly egy kihalt sivatagon megszállhatja a szivet : „Elindultam Lengyelország felé , Visszanéztem Kisújszállás felé , Visszanéztem a babám házára Könyem hullott mind a két orcámra. Ha meghalok , levélbe iratom , Hogy az isten egy árvát se hagyjon , Mert az árvát, még az ág is húzza , kinek nem kék az is megugatja, sat. Mintegy félóráig várhatott már Esztike, dicső képzeletében a jövendő boldogságának, midőn a távolból szekeret látott előtűnni. Fakó lováról saját apjáét ismerte meg benne. A szekér, mint gyászkocsi lassan haladt előre. Esztike kétkedni kezdett, s nem indult elébe. Végre megérkezett. — Atyja volt. — Jó estét leányom — szólt az öreg, míg Esztike Pistáját fürkészte a kocsin. — Adjon isten apám, hát — Pista? — Hejd leányom — sóhajtá az apa őszfejét csóválva, — bár ki se találták volna a restellatiót — soha! Pista szegény oda maradt — — Tréfál kend apám ? — Mi tagadás benne, itt van biző — de------— No’s ? — -- De . . . halva . . . — Halva? . . . — A mi részünk összeütött a verestollasokkal, borosak voltak mindnyájan — Pista tüzes legény volt teljes életében, meg is kapta az árát, fél halva tettem szekerembe, haza kívánkozott, az után kiadta lelkét, itt van . . . nézd meg leányom .... Egy gyéként tolt félre az öreg, melylyel a szerencsétlen ifjú véres alakját elfedé. Esztike öntudatlanul borult a halottra. Könyei mosták a vérfoltokat, csókjai melegiték a kihűlt ajkakat, de a mindenható törvényét nem változtatja meg gyűlölet, sem a mindent feláldozó szerelem fájdalma. Néhány percnyi szünet jön. — Apám menjen kendve néhány garas volt még a láda fiában, vigye el Pistám anyjának, nincs többé, ki a szegény haldoklónak gondját viselje, visszaadja nekünk az örök isten, apám! ne szóljon kend semmit.