Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-12-03 / 129. szám
/wwl Megjelenik, ünnep-s vasárnapot kivévén,mindennap délutáni divatképek- c Tulajdonos szerkesztő Hagy Ignác. Szerkesztőségi szállás: a hatvani utcai Horváth - c ház, első udvar, 3-ikJ › emelet, a hová a kéziratok utasitandók. ■'/wwj Budapest, 1850. 129. Kedd, dec. 3. b egyéb mümellékletekkel. HILGVIITAfl.n irodalom, társasélet, művészet és divat Láttál már engemet. . . . Láttál már engemet, Azt mondod , valahol . . . Láttál? Oh szép leány. Láttál é ? Merre , hol ? Ah , én is láttalak , Ez arcot, e szemet, E zengő ajkakat, E tündér termetet. Szemekben a napot, Tavaszt az arcokon , Boldogság lángold Mosolyát ajkadon. Ah , én is láttalak , Miként most, bűvösen , Magas lelked dicsőn Ragyogd fényiben. Ah , én is láttalak — Álmomban s éberen , Ábrándok szárnyain Röpkedvén szellemem. Téged kerestelek Remegve, epedön , Vágy és kín lángjain Égett lelkem , velőm. Bejártam az eget S világok ezreit, Mint bolygó szellemek, Kik istent keresik. Zúgó vad tengerek , Bérczúzd förgeteg , Szakadó föllegek — Egy sem rémite meg. A hulló mennykövek, A villámok tüze — Fáklyám volt éjeken, Éjem szövétneke. Téged kerestelek, Hitemnek temploma! Most, most föllelve vagy , Föllelve valaha. Bocsásd át templomod Küszöbén hívedet, Áldozni akarok — Vevén szentségedet. Mint oltárnál a pap Buzgón megáldozok , Ha a nagy kéj miatt Előbb el nem halok, Z aár. Ártatlan levelek. XIV. *) Meg fogsz bocsátani kedves barátom , hogy leveled első felét kihagyni kényszerültem , tártál— Il-ik félév. Ráadtam tegnapelőtt bús fejemet s elmentem a várszínházba. Régen várom, mikor hagyják ki ennek cimérül ,cs. kir. udvari és nemzeti színház az utóbbi epithetont? Ujdonol vígjátékot adtak egy idevaló génjétől, neve, nem a geniének, hanem a darabnak ,házi zavarok." — Csak annyit mondok neked, barátom, hogy épen nem mondok sokat, ha azt mondom, hogy a legszátyárabb francia komédia ehez képest — imádság. Van benne három vászoncseléd, egy öreg, egy középszerű s egy fiatal, kettőnek férje, a harmadiknak jegyese van; mind a három beleszeret egy férfiba, ki mindennap lakásuk mellett eldefilráz, a nélkül hogy róla egyebet tudnának, mint, mint hogy ,Backenbart£-ot és nadrágot visel. Egyszer aztán találkoznak vele; az első kettő férjeik, a harmadik jegyese előtt vallják meg’neki szerelmüket, s midőn az egész őszinteséggel declarálja, hogy neki bizony egyik sem kell, visszatérnek ismét férjeikhez, kik elég buták, asszonyaiknak megbocsátani; s következik aztán roppant kibékülési ünnep, mellyben a három hölgynek kedvese, természetesen részt vesz, s solenniter beavattatik — házibarátnak. — — Ez hű tartalma a finom vígjátéknak. Szerzője, úgy látszik, az asszonyi jellemeket este hat és nyolc óra közt studírozta a — ,Graben£-en és a ,Kohlmarkton; olly igen becsületes asszonyok ezek, hogy az ember szinte kedvet kap agglegény, vagy özvegyember maradni, vagy valahová a házibarátnak beszegődni. A dialógus meg olly fényes tanúságot ad a darab írójának társalgási miveltségéről, mint a minő tájismeretet tanusit például Bécsről egy mesterlegény, kit a sors egy szép reggel a ,Schottenthor£-on be, a rendőrség pedig a ,Stubenthor£-on kikergetett. ------Egyébiránt az Hiedelem s a morális önérzet nagy diadalt ünnepelt, mert a darab, harmadszori adatáskor is , fulladásig tömve volt. — A Wiedens színházban valami Spohr kisasszony hárfázott, ma meg az ,utolsó húszasat kilencvenkettedszer adják a Józsefvárosban. Csak ingerükt vele az embert, ki az utolsó húszast már régen kiadta, vagy eltemette. La Grange asszonyság, kit te már Berlinbe utaztattál, még mindig itt van. Tegnapelőtt gróf Taaffe salonjában énekelt; az operát szorgalmasan látogatja, s úgy mondják, fölkérte Csillag Róza kisasszonyt, hogy tanuma politikai zamata volt, s azt nekünk szigorúan mellőznünk kell. Ha a vasút megnyílik , röpülj le ide hozzánk , hogy viszonyunkról valahára személyesen meggyőződhessél. S z e r k.sa be neki a ,Fides£ szerepét, és Csillag Róza ezt nagylelkűen meg is ígérte volna! Tegnap a tiroliak hangversenyében voltam, de erről jövő levelemben. Frankenburg Adolf. A bársony nyakravalós nő. (Folytatás). Az eskü. — Csöndesen, Tivadar! Az esküt holnap fogja ön letenni. — Antonia! Antonia ! kegyed angyal! — Azon pillantatban, hol válnunk kell, nincs önnek valami mondandója atyámnak ! — Kegyednek igaza van , Antonia ! de valót szólva, megvallom kegyednek, hogy reszketek. Istenem! mi vagyok én, hogy reménynyel kecsegtessem magam? — Ön azon férfi, kit én szeretek! Azért menjen ön és beszéljen atyámmal! És kezével jelt adván neki, benyitá egy kisded szoba ajtaját, mellyet Antonia imaszobává alakított. Hoffmann szemeivel kiséré őt, mig nem az ajtó bezáratott mögötte , s a bezárt ajtón át utána küldé ajka minden csókjait és szive minden érzetit. Aztán Gottlib mester kabinetébe lépe. Gottlib mester annyira hozzá szokott Hoffmann lépteihez, hogy szemhéjait sem emelinté, midőn a „Stabat matert“ másolgatá. A fiatal ember belépe és megáll a háta mögött. Néhány pillanat múlva megfordul a Gottlib mester, ki mitsem halla többé, még az ifjú ember lélekzését sem. — Ah! te vagy fiam! — monda fejét fölemelve, hogy jobban szemlélhesse Hoffmannt. Mi beszéded van velem ? Hoffmann száját nyitá, de újra bezárá, a nélkül, hogy egy hangot szólhatott volna. — Megnémultál ? — kérdé az öreg — a patvarba, ez nagy baj volna!olly derék fickónak, ki annyi ügyességgel hozza a nyirettyűt , mint te, nem szabad ollg egyszerre elvesztenie szólását. Kivéve büntetésképen, hogyha bitorolta volna a nyirettyűt. — Nem! Gottlib mester! a szólást nem vesztettem el, istennek hála! de amit mondani akarok önnek — — Nos? — Kevéssé nehéznek látszik! — Pah! Hát olly nehéz kimondani azt: Gottlib mester én szeretem ön leányát? — Tehát tudja , Gottlib mester?