Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)

1851-09-16 / 212. szám

by Dienes esztergomi érsek rábeszélése következtében) mégis megegyezett, de azon feltétel alatt, hogy ha fiút szülend, az Ulászló meghívására küldendő követek visszahivassanak, és a trón öröksége fiáé maradjon. Január 18-kán (1440.) adatott ki a követeknek az utasítás, akik is azonnal — mennyire a tél zordonsága engedé — sietének Lengyelország felé. Azonban már febr. 22-kén Komáromban Erzébetet szülési fájdalmak környezők, mellynek következtében, hogy semmi csel ne gyanitathassék, nytott ajtóknál — és mennyire az Hiedelem engedé,—néhány ország nagyjelenlétében Erzsébet megszülte a gyermeket, ki különös örömére fiú volt, és a keresztségben László nevet nyert. A gyermeknek születése soknak nézeteit, kik Ulászló meghívására szavaztak, megzavará, és voltak nem kevesen, kik tetteiket megbánák. A királynőnek hivei pedig a követek visszahívását sürgetők. El is küldetett azonnal egy futár, hogy a követeknek hirül vigye, miszerint az országnak már királya született, és hogy ennélfogva mindennel felhagyjanak. Sőt, ha már kezdettek is valamit, azt is szakasszák félbe, minthogy Erzsébet mindent érvénytelennek nyilvánítana. De mindez már késő volt. A követek előbb Ulászlóhoz érvén, annak a magyarok kívánságát előterjesztők. Ulászló pedig dacára némelly lebeszélni akaró lengyel főurak törekvéseinek, a követek által előterjesztett pontokat maga és országnagyai nevében elfogadá, és mart. 8-kán megerősíté. A mi ekép Krakóban történt, arról Ulászló pártja olly gyorsan értesült, miszerint mart. 12-kén Ulászló föltételei itt is elfogadtatván, megerősítettek, és egyszersmind újólag fölkéretett Ulászló, hogy mielőbb siessen Magyarországba, miszerint az erőben növekedő ellenpártot megelőzhesse. Ugyanis a csehek már fölkérik Erzsébetet, hogy követeit mielőbb Prágába a gyűlésre küldje el, akik ott fia ügyét előmozdítsák. Hasonlóan Frigyes is, ki az előbbi hóban császárrá választatott, rokonságánál fogva a csecsemő Ulászlót pártolni látszatott. — Ulászló tudván, hogy Frigyesben előmenetelének nagy akadályára találhat, a császári méltóság megnyerését illetőleg egy üdvözlő levelet irt hozzá, kijelentvén ebben miszerint ő is a magyar trónra meghivatott, aminek annál inkább örül, mert e kép szomszédjává leend majd Frigyesnek, egyesült erővel a törököt — a kereszténység e közös ellenét — könnyebben féken tarthatják. De ez alatt Erzsébet sem nyugodott, mert látván naponként a magyaroknál pártjának növekedését, hogy minden gondját a magyar trón megtartására fordíthassa. Osztrákhont Albert fejedelem gondviselésére bizta, akit egyszersmind ápril 8-kán fia gyámnokául is rendelt azon föltétel mellett, hogy az Ausztriát mindaddig igazgassa, míg a csecsemő László a 16 éves kort el nem éri; továbbá, hogy a rendek kiváltságait ne csonkitsa, és a jövedelmet, mit Erzsébet jegyajándékképen húzott, évenként rendesen kifizesse. Ez idő alatt a Lengyelországba küldött követek is visszatérőnek, kik midőn az Ulászlóval kötött szerződvényt előmutaták, Erzsébet haragra lobbanva, hogy azt érvénytelenné tegye, arról a pecséteket leszakgatá, ") azután pedig a követek közöl Thallocy Matkót és Marcaly Imrét, minthogy az utasítás határait túllépték a börtönbe záratá. A királynőnek e merész föllépése az ellenpártot igen megzavaró, azoknak pedig kik Erzsébetnek hivei voltak, ösztönül szolgált arra, mit már tervezőnek, hogy tudniillik a csecsemő Lászlót mielőbb megkoronázzák. Maga Erzsébet is ezen tervet — Ulászlónak az országtól! eltávolítására nem csak alkalmasnak, hanem szükségesnek is ítélte. Míg tehát Ulászló a lithvánok által támasztott uj mozgalmak miatt honn időzni kénytelenitetett, addig Erzsébet hivei Fehérvárra gyűlvén, Széchy Dienes esztergomi érsek által a gyermek Lászlót megkoronáztaták épen pünkösd napján. A királyi esküt a nemzetnek a csecsemő helyett Cilley Ulrik mondá el. De Erzsébet még itt sem állapodott meg. Ő tudta, hogy a magyar nemzet milly vallásos kegyelettel ragaszkodik a szentnek nevezett koronához, és hogy ennél fogva milly hatást tulajdonít annak, kinek halántékait e szent korona hisztié. Nehogy tehát Ulászló magát avval koronáztathassa, azt kezeibe keríteni igyekezett. Erre nézve az eszélyes Erzsébet cselhez folyamodott. A korona ugyanis egy Gara László pecsétjével bélyegzett ládában Visegrádra való viendő. De Erzsébet előre fölkérte egy udvari hölgyét Kothancz Ilonát a korona elorzására, aki csakugyan a megbízásnak eleget is tett, sőt e ravasz nő még Gara gyűrűjét is ellopó, és ekép a ládából a koronát kivévén, abba más ehez hasonló súlyú tárgyat helyezett, azután pedig a gyűrűvel az ajtón volt pántot ügyesen lepecsételte. Ekép került az ország koronája magánkezekbe , nem kerülve vissza egészen Mátyás király idejéig , a mint azt Beatrix életrajzában emlitek. Nagy Iván. (Vége köv.) lógót fogytánál nagybátyámat pillantám meg hirtelen. Sebes léptekkel, örömsugárzó arccal méné vissza a paplakba. Távúiról rám ismerve, jelt ada és az égre mutató, mintha fontos és szerencsés hirt akarna tudtomra adni. — Fölállok és nem tudom, mit gondoljak. Nagybátyám örömittasan szokta karjaiba. — Bálint! kedves Bálintom — monda reszkető hangon — az isten gondoskodott rólad . . . Minden óhajtásim teljesülvék. Készülj elutazni tanulmányaidnak a foai lyceumbani folytatására. — Nem akarok hinni eleinte füleimnek, — — Hogyan! — kiáltok — azon levél mellyet ma vett ön , nem foglaló tehát magába. . . . — Az arról tudosita engem, hogy az igénylettem szabadhely másnak kölcsönöztetett. Én kétségbe estem, de egy dicső barát megint jóvá tette az embereknek irányodbani igaztalanságát. •Jöszte, gyermekem — veté hozzá, engem kezemnél fogva. . . jöszte hálát rehegni jóltevődnek. Azért jövök, hogy elvigyélek. — És magával akara vinni. — Jó nagybátyám ! — kiáltok élénken meghatva — kérem önt, mit se titkoljon el előttem. Kinek köszönjem e nagy jótéteményt ? — És hát ki másnak , mint jó szomszédunk Villareál Ferdinánd lovagnak. — Én szivem mélyéből adok hálát istennek, midőn e nevet hallom. Büszke szegénységem mellett nagybátyámon kívül Villareál úr az egyetlen ember vala , kitől képes valók elfogadni ily nagy jólétet pirulás nélkül. Jó indulattal menék tehát Norbert lelkésszel. — Mielőtt azonban tovább folytatnám, valami közelebbit kell közlenem önnel a nagylelkű barátról, ki most szabadítókép jelent meg szükségünkben. — Némi távulságban Gonaktól egy hegység tövében különös épités módú magányos ház áll, mellyet némellyek a rómaiktól, mások a móraktól eredeztetnek, mellynek sajátképi eredete azonban végkép ismeretlen. E lakhely,melly későbben egy szomoru esemény következtében, mellyben szerencsétlenségre én is részelkedem, gyászos hírnévre ten szert, Rómaiháznak neveztetik. Az épület a hozzátartozott terjedelmes szántóföldekkel és erdőségekkel nemesi hűbérjószágot képze hajdan, melly a foai grófság egy néven úri családjáé vala.Forradalom alatt azonban az előbbi tulajdonosok száműzettek s a birtoklat vétel utján Villareal lovag , gazdag spanyol nemesre szállá, ki családostul megtelepedők ott. Senki sem tudta, mi ok indító Villareal urat e magányba temetnie magát; ő azonban az egész vidéken olly sok jót ten , modorai valamint nőjei és gyermekei olly szeretetre méltók valának, hogy a titkot, melylyel magát környező, senki sem vala hajlandó roszra magyarázni. A lovag egyébiránt még *) Pray II. 306. 842 A vad leány. III. (Folytatás.) — A ház előtti kőpadon ülve sirdogálék, a csöndes boldogságról gondolkodva, mellyet elhagyni készülék, midőn egygya- *) *) Ez okmány eredetben meg van a bécsi udv. levéltárban, de az Ulászló, és még más 50. pecsétének csak helye látszik, minthogy azokat Erzsébet leszaggató. — L. Pray II. 308. b. jegyzetben.