Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)
1851-10-09 / 232. szám
ö zépkor bélyegét viselő főnek — melly széles vállai fölött tisztes szoborként szilárdult, kedvességet kölcsönze. Szavainak minden lehelletén férfias megfontolás hangzott, — nyomos kitételei észt, fesztelen mozdulata s nyájas modora finom nevelést, műveltséget, — következetes beszédfolyama pedig emberismeretet tanúsított. E mindenkép kitűnő ember valójáról akarom ítélni a többi lakosság kiképzettsé- j gét, mignem érdekes szóváltás után, külö- nösen pedig, miután közöttünk régibb ismeretség örömei fedöztettek volna fel, tőle haltam, miként leendő lakvároskámban a tiszta szemnek sok a lazája. . . — Városunkban egykor — úgymond, alakult egy olvasó társulat, mellynek idővel megszaporulandó könyvtára az utókornak lelki tápul szolgálandott, mióta azonban T** lelkes hazánkfia e várost elhagyó, nem volt, ki a társulat tagjai között a lelkesedést fentartsa, és ezen szép irányú egylet feloszlott. A gyermeknevelésre lakóink a legkevesebb gondot fordítják, csekély iskoláinkban csupán a német nyelv, s az is a legeltorzítottabb kiejtésekkel, s szörnyen megrongálva taníttatik , alig hiszem pedig, hogy lakóink számához aránylagos városban bárhol is annyi kis polgár volna mint itt, kiknek a széphez s nemeshez hajlandó lelkeiket — ahelyett hogy azok mindenkinek botrányára szerteszét féktelenül pajzánkodjanak — kisdedóvó intézetben mulatva képezni tán célszerűbb lenne.Kitudva holnap e tájon tervezett gyalog utazásomat, önkényt ajánlkozott a becses ur útitársul, melly szives kínálatát annyival kedvesben vevém, mert nélküle csak bámulandóztam a táj gyönyörét, melly az ő társágában szépségre nézve emelődött, ismerete mellett pedig érdekesbé vált. Az asztal végén heverészett szinlap , letzte Vorstellungot tartalmazó szavainak kiaszott hórihorgas betűi ásítottak felém a szerencsétlen társulat szűk állapotját fejezvén ki. Hallomás szerint ezen egynémelly, hazánkban századok előtt letelepedett würtembergi népfaj ivadékai ,szinészek, nevezet alatt pár hó előtt itt ütték fel sátrukat, de a művészetet nem szerfelett pártoló lakosság gyér látogatása miatt megbukván, tegnap adák ,Deborahi cimü végső előadásukat, mellynek jövedékéből akarák tett adósságuk csorbáját kitenni, ám e nemes feltétük a jövedelem soványsága miatt megbukott, miért is executio útján következett be a német Thalia végső felbomlása. A kevés számú vendég eloszlott, — én az illetőt a reggeli hat órára határozott légyottra újólag emlékeztetem. Kényelmetlen utazásom után elfáradva lévén, mélyen alvám, midőn egyszerre hangos zaj hosszan tartó ropogása ébreszte föl. Mi jót sem gyanítva ablakomat tártam ki, a szokatlan pattogásról tudomást veendő, s kitekintve azon látom, hogy az éjen át dühöngött szél a több napok előtt itt tartatott vásár nehány szatócs- sátrait sarkaikból kidönté, mellyek most omlottak össze. . . Órámra nézvén láttam, hogy az elindulásra határozott idő közéig, s alig képszültem fel, utitársam megjelent, kivel élénk beszélgetés között hagyok el a várost, mellynek lakói az idegent is a rokoni cimzetek egész özönével tisztelik meg. Miklósi Móric. (Folyt. köv.) A vad leány. XI. (Folytatás.) — Hát hiszen nekem azt mondták, azt akarják, hát én is azt tartom! — felele , egész gondatlansággal. — Hogyan , édes leányom ? Kegyed épen nem tud emlékezni többé gyermekkoráról? Végképen feledte kegyed, hol töltötte gyermekkora első zsenge éveit? — A cigány lány orrát fintoritá és hátat fordita a lelkésznek. Montesz megzavarodék s néhány szót intéze hozzá nagyon halkan. — Én unom itt magamat, én kimegyek — monda a leány, majd az ajtóra, majd az ablakokra tekintve. Montesz kérését ismétlé s a legfényesebb ígéreteket látszék tenni a szilaj leánynak, őt szófogadásra bírandó. Némileg megruházódék. — Ördög bujék belé, ha csakugyan meg kell lenni, hát csak rajta egymásután, válaszolás az idő szép, s én az embereket akarom szemlélgetni a nagy piacon. És bosszankodva ült le újólag. Montesz ismétlé az öreg lelkész kérdését előtte. — Midőn még nagyon kicsiny valék, monda a fiatal lány gyakorlottsággal — sehol sem tartakozunk sokáig. . . Saltarella minden faluban megénekeltete s táncoltata engem. Fejemen aranyos rece fejéket és fehér ruhát hordtam kicsiny bojtokkal, sokkal szebbet ám mint e mostani la. . . A néző népség igen csinosnak talált engem és szukát és maravediket adanak Saltarellának. — — Nem emlékezik, hogy ezen idők előtt egy nagy házban lakott volna, hol egy szép dáma s egy szép úriember is élt, kik csókokkal halmozták el kegyed , nem emlékezik a kis vidám fiukra , kiknek kegyed volt hugocskájok? — Nem hát. — Gondolkodjék csak. . . Nem támadt e nagy lárma egy éjszaka épen szomszédságában ? Szivszakgató kiáltozások hajiták a levegőt, kegyed megijedvén, a mező fele futott. — Én soha sem szoktam megijedni. — Legalább emlékezik kegyed. Nézzen csak szemünkbe kegyed, nézzen rám s Bálint öcsémre , hiszi e kegyed, hogy már ezelőtt is látott bennünket ? — No bizony láttam is én! — Azon idő óta kevéssé megvártam ugyan — monda az abbé szerete méltó hangon; — akkor még nem volt a szürke hajfürteim és e barázdák még nem hasiták sima arcomat. Bálint, ki most férfiú, akkor még fiatal gyerkőce volt, ki szép baszki dalokat énekle, mellyek nagyon tetszettek kegyednek. — Én sohasem szenvedhettem a fiatal gyerkőcöket és a fekete kabátokat, a fekete kabátok miatt sok ember nem bámulhatta csörgettyűs táncomat, mikor aztán Saltarella nem sok pénzt szedhetett be, a kis fattyak pedig kővel dobálának utánam, ha keresztül menek a falun, én aztán késsel fenyegettem a kölyköket. A lelkész az égre tekinte, a mint e szende kevélységgel elbeszélt részletességet hallá.— Nos kedves bátyám — monda Bálint halk hangon — meg van é már gyötrődve valahára ? E leány nem vala képes eltitkolni az igazat goromba természetisé- i gével. — Egy pillanatot, uraim — vág a köz, de Montesz. — csoda, hogy Antónia minden emlékezetet elvesztette gyermek kora felöl azon szomorú s gyászos katasztrófa következtében, melly családjától fosztá meg őt ? Hiszen maga is mondotta ön, Norbert úr, midőn a vad leányról volt szó, hogy ezen emlékezet hiánynak az olly kisded gyermek rémületéből kell erednie. . . Kérdezze csak Antóniát, nem mondotta e sokszor neki nevelő anyja, hogy ő gazdagnak és magas rangúnak született ? — Már minek kérdeznek ollyan izéket, a mellyeket ugy is tudnak már? — monda a leány harsány hangon. Fölkele s újra az ablakhoz mene zsémbes tekintettel. Montesznek nehezen sikerült előbbi helyére ültetni őt. — Tehát, kedves kisasszony — folytatá a lelkész szeliden — kegyed sem atyját sem anyját nem ismerte ? — Az én anyám Saltarella volna tán, ha igaz. — Szerette őt kegyed ? — És tudom is én. . . Ő néha szép ruhát ada nekem a mikor sok sok pénzt beszedett a táncom után és én nem távoztam volna tőle, de ez itt la (Monteszre mutata) civakodott vele, ő hát kapta magát, ott hagyta a faképnél. — Nem mondott ő valamit édes atyjáról kegyednek egyszer másszor? — Apámról? Nem ismertem őt és nem is törődtem soha sem vele. Mély szomorúság futá el az abbé arcát. — Szerencsétlen gyermek! — folytatá — kegyed nem ismeri az emberiség legszebb, legtisztább érveit . . az istenről mégis tán csak beszéltek kegyednek? — Az istenről! — ismétlé a leány gúnyos mosolylyal; a képmutatók ott lent a nagy városban rám akartak vele ijeszteni, de én bizony senkitől se félek. Útközben Saltarella megmutogatá a madonnák és szentek vakablakait és azt parancsolta, hogy keresztet vessek magamra, de nem tudta 922