Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)
1851-07-15 / 161. szám
— Tessék ! tessék ! Következtek a toaszok, mellyek kisebb és nagyobbszerüek valának, a humoristicus Flórie azonban legnagyobbszerü volt, — azért is azt ide iktatom. — Tisztelt házi asszony! — igykezdé — keblem szorul, szivem föllángol azon kedves érzés következtében , melly mind a kettőn keresztül labdázik! . . . boldog vagyok e pillanatban, mellyet e becses körben élvezek, mellynek királynéja nem én vagyok. . . . Adja isten! hogy több illy estélyeket rendezhessen hosszú életidején keresztül, hogy lehessenek szép leányai a bájos házi kisasszonyok , majd boldog vőlegényeik karján honleányok !!! — Éljen! éljen! zugánk mindenfelől, s poharakat koccintva ismét, azokat fenékre üritettük, s fölkelünk az asztaltól. Visszasiettünk azonnal a táncterembe párosával, rendesen újra elkezdődött a tánc és társalgás. Jártuk a csárdást egész szenvedéllyel, de a vége kis híja, hogy szerencsétlenül nem ütött ki, mert az én Miska barátom neki akasztva sarkát táncosnője ruhájába, azt bár földre nem terítette is, de mindenesetre egy óranegyedig pár tűnek foglalatosságot szerze. Csárdás után sétáltunk — séta után pedig kivallá Fülemire nagysám, hogy ő énvelem sympathirozik; azért is az egész dolgot egy pár csókkal megpecsételtük, másnapra pedig légyottra fölszólitatám. Ez alatt D. Miska barátom hajemléket kapott. Basarózsa elájult. Tizenkettőt kondult a toronyóra. Pif. . . paf. . . brr . . . hangzott kívülről e percben az ablak alatt; — néhány merész fiatal macskazenével tisztelgett, s vége szakadt a mulatságnak. Varjú Vazul. A jegyző fia. XII. (Folytatás. — Még én semmi mást nem tudok, mint „azt mondják.“ — Igaz , ezen halál, vagy költött, ezt szeretném tudni. Ami illeti a másik kérdést, mellyet ön egy kezemhez adott letétemény irányában hozzám intézett, engedjen meg ön , ha nem felelek rá. — Cantal úr! egy illy kérdés mégis nem jó gondolatlanul. Becsületemre , nekem igen nagy érdekem van benne , tudni azt, hozott e Durosnel önhöz egy szekrényt ! — Kérem önt mindenre mondja meg nekem ezt. Én háládatos ember vagyok Cantal úr. . . és ön nekem roppant nagy szolgálatot tesz általa. — Uram! nem találom ki az okát, mi önt arra indítja, hogy hozzám illyen kérdéseket intézzen. Nekem némi élettapasztalásom van; kiismerem magamat az ábrázatok után is: elhiszem , hogy önnek becsületes kinézése van, hogy ön képtelen volna engem cselbe vezetni. De mindegy ! önt egy általában nincs szerencsém ismerni , s semmi utasítással sem szolgálhatok önnek. — Jól van — Cantal úr — nem titkolódzom tovább. Ön hallott bizonyosan néhányszor beszélni egy Delmas úrról, Durosnel lelki testi barátjáról? — Igen — uram! igen is úgy van. — Ezen Delmas — én vagyok. — Ön — uram! szólalt meg Cantal úr felsóhajtva. Hogyan jön az , kinek kezeibe Durosnel, elmenetele előtt egy levelet adott, mellynek erejénél fogva én tartozom önnek kezeihez adni ezen becses lététéményt? — Ah! tehát megváltja ön? tehát a kérdéses szekrény önhöz hozatott ? így már épen nem illenék önhöz — tagadni. . És én. . Uram ! nem szoktam tagadni . . szól kevélyen Cantal ur — helyéről fölemelkedvén. . . Ezen szekrénynek én letéteményese vagyok . . de mit tartozik az önre ? — Nem olly nagyon uram! csak akarom ezen percben látni. — Ön! és mi joggal ? — Jogomnál fogva. Delmas ur rögtön fölállott, ökleit összeszoritván; szemei különös dühtől ragyogtak; homlokán az erek . . megdagadozva — fölpattanni látszottak. — Delmas ur — szólt a jegyző csöndes és komoly hangon, mutassa nekem azon levelet, melly önt fölhatalmazza , előkérni tőlem ezen bizományi — s akkor megérthetjük egymást. — Ezen levelet!olly levelem nekem nincs , Cantal ur! Oh! ha az volna, véremet adnám értté. — De — az egekre: tegye meg, a mire kérem. Többel tartozandom önnek életemnél, becsületem megtartásáért leszek önnek adósa. — Szükség, hogy ön előtt nyissam föl ezen szekrényt, abban olly levelek vannak, miket meg kell semmisitnem. — Valóban — Delmas úr! ön roszul gondolkodik. Hogyan adnám én ki azon papírokat , mellyek gondom alá bízattak. Hisz ez őrültség volna. — Cantal ur! szólt elkeseredve Delmas — ön nős ember, vagy az volt . . szóval , ön családatya. . . önnek tudnia kell, mit szenvedek én. Én is atya vagyok, és én félek — reszketek. — Delmas ur! nem vagyok kandi, s nem fogom kutatni ön dolgait. De — őszintén szólva — azt hiszem, hogy Ön tévelygésben van. Ezen szekrényben — mondhatom önnek — nincs egyéb , mint jelentéktelen családi levelek. . . tulajdoni címek, kétségkívül talán végrendeleti intézkedés. Tudhatja ön, hogy Durosnelnak számos családja, oldalagos és unoka rokoni voltak. . . s én úgy vélekedem — köztünk legyen mondva . . úgy gondolkodom, hogy mielőtt olly hosszú és veszélyes útra ment volna , rendbe akarta hozni dolgait, némi elővigyázattal volt — talán valami barátja kedvéért. — Igen jó, uram — feleli Delmas kezét a jegyzőnek megszorítva, — ha önnek illy meggyőződése van, mit árthat hát önnek ? — nyissa föl előttem ezen szekrényt, és egy követ vesz el lelkemröl, éltemet adja vissza. — Uram ! a mit ön kiván, teljes lehetetlen. — Kérem, ne kivánja többé. — Jól van! hallgasson meg, minthogy , ön érzéketlen szivü. — Cantal úr! hallgasson legalább saját érdekéért. Én nem vagyok gazdag — én már csak azért élek, hogy iszonyú veszteségeket szenvedjek; de azért — mutassa meg ön nekem azon szekrényt — nyissa föl szemeim előtt, s én önnek 25000 frankot adok. Cantal ur pillanatig nem tudott felelni — mintegy megmerevedett. — Igen, 25000 frank uram! folytató Delmas. — De egyszerre, ezen szekrényt. — Látom Delmas ur — szól a jegyző megvetőleg — én csalatkoztam ön kinézésében, ön nem mivelt ember. — Én ? uram! — Ön. 35 éve uram! hogy jegyző vagyok, s még soha nem jött senki hozzám illy vakmerően boszantani saját lakomban. Mielőtt ezen nemtelen föltételt mondta el előttem, kellene önnek engem ismernie, szükséges lett volna előbb némi tudomást szerezni felőlem, Delmas úr, mit önnek 10 mérföldnyi kerületben mindenki adhatott volna. Szerencsére , ismeretes vagyok, és sokkal régebben bírom már a becsületes emberek méltánylását, mint pirulnom kellene ön ajánlásáért. — Essék vissza uram! önre egész gyalázata ezen szégyenítésnek! én azt önnek nyilván visszavetem. Tessék kimenni — kérem — pillanataim drágák — várnak rám. — Cantal úr! ön irgalmatlan, szólt tompán Delmas. — De majd fog ön rólam hallani. Akármi áron, figyeljen ön, én bírni fogom e szekrényt. — Ön nem fogja bírni uram! nem, ha erőszakkal akarja is feltörni raktáramat, — a dolog nem olly könnyű, ez iránt megelőzöm önt. — Ön engem boszant, igen ön az, ki boszant — felelt Delmas az ajtó felé menve. Ön sokkal öregebb, mint öntől kérnék elégtételt — ha nem van egy fia. — Igen jól, uram! egy fiatal jól megtermett fiam van, 24 éves ifjonc, ki Grisierhez jár vivni — hallja ön jól. A mi több, sőt harminc lépésről pisztolya golyóbisával elkoppantja a gyertyát. Ő meg fog önnek felelhetni, uram, legyen nyugodt. — Tehát holnapra — rebege Delmas fenyegető mozdulatok közt. Azután kiment. XIII. Alig maradt Cantal ur magányosan, hogy a szoba felé rohant, mellyben a fiatal nő rejtve volt. Néma, halovány s csaknem ájultan találta azt. — Bocsánat asszonyom! bocsánat, hogy kegyedet olly sokáig hagytam ezen börtönnemű helyen. 638