Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)

1851-11-21 / 268. szám

Megjelenik , ünnep- a va­sárnapot kivévén , min­dennap délután, divat­­k­é­p­e­k- s egyéb műmel­lékletekkel. Szerkesztőségi szállás: hatvani utcai Hor­váth ház,második udvar,má­sodik emelet, hová a kéz­iratok utasítandók. Kiadó hivatal: or­szágút , Kunewalder ház , földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. HOLL­­YFUTÁR. Tulajdonos szerkesztő Nagy Ignác. E­lőfizetési díj: Postán : Egész évre 16 fr. fél évre 8 fr. 30 kr., évne­gyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten házhoz kül­déssel : egész évre 13 fr., fél évre 7 fr., évnegyedre 4 fr., egy hónapra 1 fr.­­-30 kr. Egyes szám­ára egy ezüst garas. Hirdetések soronként egy ezüst krajcárért fogad­tatnak el és gyorsan közöl­tetnek. Budapest, 2-ik év 2-dik fele. Péntek, nov. 21. 1851. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Jövő 1852- évben is, ünnep-s vasár­napokat kivévén, mindennap megjelenik a közlöny az irodalom , társasélet, művészet és divat köréből, divatképek s egyéb mű­­mellékletekkel.­­ Előfizetési dij postán: egész évre 16 fr., félévre 8 fr. 30 fr., ne­gyedre 4 fr. 30 fr. Budapesten : egész évre 13 fr., félévre 7 fr., negyedre 4 fr. , egy hónapra 1 fr. 40 kr. — Hirdetések soronként egy ezüst garasért közöltetnek. Egyes számnak ára egy garas. Az előfize­tési dijak bérmentve küldendők illy cím alatt: „A .Hölgyfutár- tulajdonos szer­kesztőjének Pesten, hatvani­ utcai Horvát­­házban.“ Az előfizetéseket mielőbb kér­jük megtétetni, hogy műmellékleteinkre nézve előfizetőink számához képest jól előre intézkedhessünk. Előfizetőink névjegyzé­két a félév végén közleni fogjuk. Gyűj­tőknek hat előfizetés után a hetedikkel kedveskedünk. Nagy Ignác, a „Hölgyfutár“ tulajdonos szerkesztője. Mézeshetes levelek. II. Bécs, nov. 18. A múlt hó vége felé itt volt Sarolta, s meglátogatott bu­­reauporos magányomban. Több, mint há­rom éve, hogy nem láttuk egymást, s ak minő körülmények hoznak most ismét össze bennünket! Isteni, hú és gondnélküli, di­­nomdánom idő ez az előbbihez képest; olly jól érzi benne magát az ember, mint a má­­konyevő c­inai, mennyei elragadtatásában, nem kér, nem remél semmit, megvan min­den, még az is, a­mit nem kért és nem re­­mélett . . . csudavilág, hol a sültgalambok, vagy micsodák, szánkba repülnek, s olly csend és nyugalom van, mindenütt, példá­ul, hogy az ember, ha ma a baloldalán el­aludt, szinte bizonyos lehet benne, hogy holnap ismét a baloldalán fog fölébredni. Sarolta három év óta mit sem válto­zott : ha nem élnénk a csodák világában, ezt hölgyeknél hihetetlennek kellene tar­tani. Ugyanazon gyöngéd érzelmű, kellem­­teli hölgy, ki ezelőtt volt, s kinek szellem­dús társasága nemcsak megszelidité szilaj kedélyemet, hanem irányadólag is hatott mostani pályám választására. Meg is mond­tam ezt neki élő szóval: ő mosolygott, s azt találta, hogy én sem változtam sokat — külsőre nézve, orr, szem s a többi meg vol­na a maga helyén; de az emberek, — úgy­mond, ott Pesten azt beszélik, hogy a bécsi levegő lelkemet bepólyázta, s olly melegen tartja, hogy nem is kívánkozik más éghaj­lat után. Bizony jól ismernek odalent az én szeretett barátim ; még ennél roszabbat is költöttek reám: az isten áldja meg őket értte! A „Honderű“ boldogult szerkesztője — bár most is élne s szerkesztenénk egy­más mellett, vagy, ha tetszik, egymás el­len lapokat — egyszer, midőn már nem tudta, hogyan rázzon fel engemet törhe­tetlen phlegmámból, mellyel lapom és sze­mélyem elleni erőküdéseit megmosolyog­tam, azt fogta rám, hogy — zsidó vagyok, egy másik collegám meg — nem tudom, és ő még, mert rég nem hallottam hirét ■­­ azt gondolta ki, hogy német vagyok, hogy az volt az apám, meg nagyapám is, no pe­dig csak ollyan buzgó római katholikus va­gyok én, és voltának elődeim is fel a hu­szadik ágig, a minő bizonyos az, hogy nagy­apámnak nagyapja már ebben a szép or­szágban lakott, t. i. Magyarországban, a bánátot meg a vajdaságot is ideértve, s ő és utódjai mindnyájan olly torzonborz ma­gyar emberek voltak, mint akár maga Ki­nizsi, vagy Lutzenbacher barátunk. Most is magyar szakácsnét tartok s magyar ká­posztát eszem disznóhússal. Később azután kígyót,békát kiáltottak reám, hogy ide jöttem Bécsbe , pedig de­hogy jöttem, hanem úgy hoztak ide. — Igaz ugyan, hogy mostanság még nem i­­gen erőködöm innen megválni, de ennek is meg van a maga oka, mint mindennek, tán még annak is, hogy nagyságos Simoncsics János urat annyiszor szinházi igazgatóvá tették. — Hát lerovom, őszintén megvallva, minden bűneimet, miket azelőtt istentelen ifjúságomban elkövettem, van itt elég tem­plom hozzá, meg — uj feleség — s meg­tartóztatom magamat keresztyéni elszánt­sággal, hazámba visszamenni, nehogy az ot­tani rendkívüli vig és mulatságos életben ismét elkábuljon lelkem, s újabb gyönyö­rök örvényébe sülyedve, bűnbánatos gon­dolataim fejemből kipárologjanak. — Ne­vethetsz, ha tetszik, de úgy van: ha tehát megváltoztam is e tekintetben, úgy hiszem lelkem javára változtam meg, s ezért in­kább dicséretet, mint gúnyt és rágalmat kellene várnom. Hát legújabban még mit költöttek rám? azt, hogy az ,Életképek­-et újra szán­dékozom kiadni, még pedig itt Bécsben — uj szállásomon (Laimgrube, N. 202, 1-ső emelet), uj feleségemmel, s uj téli kabá­tomban. Furcsa nép ez az ember, mert új­ra megházasodtam, azt gondolják, a másik bolondság is megjárja ráadásul.Kérem jó ba­rátimat, ha már fillentenek, legalább okosan fillentsenek, különben senki sem hisz nekik, még a magyar ember sem, pedig ennél kö­­nyebb hivő nemzet csakugyan nincs a széles földkerekségen. — Nem mondom ugyan, s e tekintetben egészen eltérek a feuilleton taván a kacsákat eregető levelező nép vé­leményétől, hogy valami igen merész kísér­let volna, itt Bécsben , a németség közép­pontjában, hol legalább százezer cseh és ötvenezer tót lakik,magyar belletriai újságot kiadni, sőt inkább nyereségesnek is tartom e vállalatot, ha másra nézve nem is, a nyom­tatóra bizonyosan, de csak dugja más a nyereséget zsebébe, én részemről azt mon­dom, hogy tél van, fázom, s kezeimet du­gom zsebembe. — Szép ujságiró lenne be­lőlem, mikor most is anynyi a dolgom, hogy alig lophatok el drága időmből pár percet e levelek írására. Az aranjuezi szép napok elmúltak, bohó volnék, ha a múltnak szép emlékeit a jelen gondjaival fölcserélném.— Nem, lelkem Náci, csak írjatok ti újságot, ti életrevaló, független emberek vagytok , a mennyiben, t.i. hitelezőitektől nem függ­tök : a mi engemet illet, én kipihenek új­ságírói pályámon szedett — csalánaimon. *) De hová is lett az a pezsgővér, melly akkoriban ereimben cikázott; az a dévai szellem, melly percig sem nyughatott a nélkül, hogy valakit ne boszantott volna ? de hol van legkiváltképen az a sok tábla­­biró, városi tisztviselő, hentes, révész, ko­fa, pék, hidvámos, bérkocsis sat. sat., kiket elő előrántottam, ha kifogytam az anyag­ból, valami picant ragoutnak belőlük az uj­­donsági rovat számára? —Áh barátom, de hová is lettek általában azok a frakkba és pantalonba metamorphozisált szamarak itt­ *) Azon hirrel csak azt akarták kivinni né­­melly fáradhatlan buzgalmat barátaink, hogy a „Hölgyfutárt“ nagyon meg ne lepjék az előfizetők. S­z­e­r­k.

Next