Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-02-14 / 36. szám
helyén tétetett, — szólott a zarándok kezével hamar becsapva száját, mint ezt mind azok tenni szokják, kik elszólják magukat. — Mit bámul ön ? — szólott aztán a bámuló Simon urfihoz. No hát, igen ez itt Julcsa, én meg Jancsi vagyok. Jöjjön csak az urfi, és forgolódjék körülötte. Ugye Julcsa, ha a nap meg a föld egyszerre forognak, egyik vagy a másik könnyen elszédülhet, s a tengelyből kibillenvén, egymásba ütközhetnek? — Ezt mondván Jancsi, Simon urfit karon foga s Julcsához akará vezetni. Julcsa erősité, hogy kiáltani fog, ha hozzája közelednek. — Annak az álarcosnak, bár ki volt is az, igaza volt. (Azt értette, ki háta mögött mondá, hogy szamár.) Hogyan tudtam én azt a fulcsát a nagyságos kisasszonynak tartani, midőn minden mozdulatával elárulja a szobaleányt. Én ostoba! —szólott Simon urfi öklével homlokát megütve, s nagy léptekkel tovább sietve annyira, hogy alig érhette őt utól Julcsa víg hangjával: igazad van! igazad van ! V. A vallomás. Hogyan tudtam én ezt a Julcsát a nagyságos kisasszonynak tartani , midőn minden mozdulatával elárulja a szobaleányt. Ezen szavak sokkal sértőbbek voltak, hogy sem azokat Julcsa hiúsága el tudta volna tűrni. Ezért lakolni kell Simon urainak, lakolni fog. Gondolá magában Julcsa, bár még maga sem tudta a módot, mellyel őt meglakoltatni fogja. E gondolattal egészen elfoglalva másnap reggel Eleonora kisasszonynak szobájában rakosgatott, midőn annak kis gömbölyű iró asztalán szerelmi levélkét talált; mert Eleonora kisasszonynak szokása volt képzelt és valóban létező férfiakhoz, kik képzeletére hatni tudtak szerelmi sorokat intézni s azokat a helyett, hogy rendeltetésük helyére elküldené, egy zöld bársony tárcába elrakni. Ezen levél Halványinak, ki Eleonora kisaszszonynak igen megtetszett, volt szánva és igy hangzott: ,,Tiszta lélek, magas becsületérzés, ha szerelem, ezek azon képek, mellyekben lelkem ringattatik. Élj nekem ! A sors egy hideg szertartást tagadhat meg tőlünk, de a szerelem túléli az életet, és én tied maradok, bár mi érjen is engemet! Tied vagyok, éltem tied.“ Mig Eleonora kisasszony ezen szavakban kifejezheté érzelmeit, sokat igen sokat vesződött s nem egy levelet szabott el; mert hiszen az ő feje nem volt Jupiter feje, hogy abból Minerva készen ugorjék ki. Úgy volt ő szerelmi leveleivel mint a történetben említett görög védenc a régi világból a számára Lysias által készített védelemmel. Először midőn megírta levelét, tetszett neki, másodszor már kevesbbé, harmadszor pedig már sehogy sem. Igaz hogy Lysias védencét, midőn az az általa készitett védelmet azon kérelemmel visszavivé, hogy ahelyett egy újat írjon, azzal nyugtatá meg, hogy a birák azt csak egyszer fogják hallani s valamint az néki először tetszett, úgy azoknak is tetszeni fog. De Eleonora kisasszony magát hasonlólag nem vigasztalható: mert hiszen az ő levelét, ha bátorságot vesz magának azt elküldeni, Halványi, az ő Halványba többször el fogja olvasni s talán még szive fölött is fogja hordani. Még azon esetre is, ha ő nem tudna magának erre bátorságot venni, ő maga is azt többször át meg át fogja olvasni, s nem kellene ő magát önmaga előtt szégyelleni, hogy ahhoz, kit mindenek fölött szeret, egy ollyan levelet intézett, melly magának sem tetszik. Azért sok megfontolás után Zrínyi a költőből irá ki a fennebbi sorokat, azoknak szépségéről kezeskedvén Jósika Miklós elismert irói hitele. Azonfelül, hogy ezen elszámlált előnyökkel birtak ezen sorok, volt még egy más nem kevésbbé nagy előnyök, az tudniillik, hogy akkor, ha azokat elküldené Halványinak, s ettől meg nem hallgattatnék, azok csak egy költött személynek szavai maradnának, mellyeket ő csupán azért közlött Halványival, mert neki igen megtetszettek, feltévén arról, hogy az irodalom iránt szeretettel viseltetik. Hogy ezen levél még mindig asztalán hevert s nem nevelé a zöld bársony tárca vastagságát, onnan van, mert még Eleonora kisasszony nem volt magával tisztában az iránt, hogy mit csináljon azzal; ezen kívül pedig Pál ő nagyságának névnapja lévén , annak szobájába sietett, hogy azt megköszöntse, hol aztán a kis Gyula köszöntésének meghallgatása végett elkésett — Julcsa ezen sorokat az örömnek félreismerhetlen kifejezésével arcán olvasá végig , de rögtön ismét elkomorult, azon gyanú szállotta meg, hogy e sorok Simon urlinak szólanak. Arca csak akkor nyeré újra vissza előbbi örömtől ragyogó kifejezését, midőn a levélnek boritékán olvasá : H. A. urnak, mert azontúl tisztán állott előtte, hogy ezen betüli sajot Simon urfi nevének sem első, sem középső, sem utolsó betűi. Örömének tetőpontján tapsolva kiáltott fel: — Meg van! E levelet elviszem a nagyravágyó urfi szobájába. Reményt adok neki azon vágyakra, mellyek betölthetlenek, így kinozom el őt. —■ És mint mondá úgy is cselekedett. A levelet elvivé Simon urfi szobájába s annak írásai közé az asztalra téve. Simon urfi az iskolában távolról sem sejté a csínt, melly ellenében elkövettetett. (Folyt. köv.) 142 Lemondás a szerelemről. (Pest 1852. febr. 13-án.) Ábrándim ködén át meglátom a mennyet, Mit magamnak itt a földön teremtettem. Szemfedőm . . a szerelem zászlója. Székely József. Most már lelkem, röpdess, Régi szárnyadon . Merre a szabadság Végtelenje van. Petőfi. Istenhozzád szerelem! Angyalok játéka, Ifjúság szép istene, Üdvösség árnyéka. Te vagy ifjú lelkemben Első és utolsó, S most mélyen eltemetlek : Szivem a koporsó. Istenhozzád szerelem! Romba dőlt mennyország, Mellyben édes volt a kín, S úgy fájt a boldogság ! Istenhozzád szenvedély! Édes, szent őrjöngés, Brtvös bájos gyötrelem, Isteni dühöngés. Te voltak érzelmeim Hajnalrobbanása; Reményeim csillagzatja, Dalaim folyása.Mint a sugár a naptól, Olly tisztán születtél; S egy szép gyermekangyalnak Szent játéka lettél. A szép harmatangyalból Röpke pillangó lett; S együtt, ő és a balsors Eljátszottak téged. — Istenhozzád hableány ! Szerelem leánya, Szép álmaim tündére, Ábrándim bálványa. Legédesebb óráim Gyönyörű forrása; Szivem első áldása. S most örök csapása. Bánátim tengerének Szép virágos partja; Ragyogj bús emlékezet Könyharmata rajta. . . Istenhozzátok arcán Hullámzó kellemek : Szép két kis másvilág, ti Nyílt édenü szemek. Vonzó hószín mézkebel Fölringó halmai; Fényes gesztenyefürtök Selyemhullámai. Deléjes simitásu Piciny pehelykezek; Parázskarok, mellyek olly Hévvel öleltenek. Lebegő sugártermet, Kis csengetyűajak, Melly a szív legrejtettebb Vágyának hangot ad. Ah! ne támadjatok fel Égő emlékemben : Vagy jöjj, s rohanj még egyszer Lelkemre szerelem! Jelenj meg szép tündérem ! Még egyszer — álmomba: S hintsél halálvirágot Halvány homlokomra. Csókold’le hű szerelmem Utolsó könycseppjét; Jer keblemre, hallgasd ki Szivemnek verését. Hej megtudhatod onnan Megérted, átérzed, Hogy egyedül én voltam A leghívebb néked. . . Ah! mi ez a mit érzek ? Itt vagy szép kedvesem ! Kis kezed a kezemben, Szived a szivemen. Mindenik vércseppemben Forr édes forróság. Ezt igy összeérzem, Mondhatlan boldogság!