Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-06-30 / 146. szám
Korán csip, miből csalány akar lenni. Fedő tudja, mit főz a fazék. A ki az árkot egyszer általszöki, többször is neki próbál. A ki közel a tűzhöz, könnyen fütözik. Benjáró tyúkot ne féltsd az éhenhalástól. V. Anekdoták. Minden országnak megvagyon vidéke, mellyre anekdotáit szokta ruházni, ily ilyen Erdélyre nézve a székelyföld. A székelyföld ezt két falujára, Gagyra és főleg Oláhfalura szokta alkalmazni. Az igy keringő anekdotákból a legismeretesebbek közöl néhányat megemlítek. A székelyföld hegyes tartomány lévén, agarat nem igen tartanak. Egy székely fiú egy udvarba megy, meglát egy agarat, kérdi a legényt: ugyan lesz a mi? Agár, felel a legény. Én isten teremtőm — felel csodálkozva a fiú — megesküdtem volna, hogy kutya. Egy oláhfalvi ember erdőre megy, megrakja szekerét, lesül a tetejébe , s fiára bizza az ökrök hajtását. Útközben a szekér döccen, az apa a kerék alá esik, mi fejét testétől elszakasztja. Észreveszi a fiú, hogy valami kerekébe akadt, ott látja apját, megdorgálja, s felteszi a szekérre , s meghagyja, hogy veszteg maradjon. Haza ér, otthon látja az anya a gyászesetet: no , hogy az isten tegyen el, hová tetted az apád fejét? szidalmazza a megrémült anyja.» De hát volt é ? kérdi a fiú! Hogy ne lett volna — volt a hasonló felelet — bolond hát nem tudod, hogy a reggel még kását evett vele. Az oláhfalviak vitték a város felé deszkájukat. Meglátnak az országatban egy fekete szölögerezhet. A szekerek hoszszu sorát megállítják, s találgatják, mi legyen ? A bel székelyföld nem termi a bort, s igy oláhfalvi atyánkfiai is végre megállítják, hogy az nem más, mint a fekete fene. Meghatározták, hogy vessék el az útból, vagy verjék agyon. Fejszére kerekedtek, s a munkához fognak. Műtétei közben egy szem valamellyiknek szemébe fecsesene. Jaj istenem, Jézus Mária ! — kezd a székely kiáltozni — mindjárt kiapad a szemem. Egyik az ügyesebbek közöl feltalálja magát, kavarót vesz elő, állj meg komé, majd segítek rajta. S azzal szemét kikavaritá. Jaj az isten fizesse meg — szólt hálálkodva a megcsonkított — ha ki nem kavaritod, szépen a fene megette volna. Az oláhfalvi gyermek előtt a farkas megette apja csikóját. Haza megy, kérdi apja, hol van a csikó ? Hát a farkas megmarta. Hol marta meg? Az erdőn. Miért nem hoztad haza ? Mert biz az úgy megmarta, hogy csak a körme maradt — felelt a fiú. — (Folytatása következik.) Köváry László. 590 Füredi viszhangok. (Tóth Kálmánnak.) II. Kakuk ! kakuk ! ... mi a manó ? hát a sétatéren is megjelenik a polgárgyermekek életének e jós madara? még mindegyre szól , . nézek jobbra, nézek balra, a fák felett semmi madár, de hogy is maradhatna meg ez örökös zsibongás felett; hát utóbb látom, hogy Vas Gereben kis fiacskája mulatja magát játékszerével , míg atyjához tisztelegni járnak az Enying körüli falusi birák , az egykori jó ismerősök. E sajátságos tisztelgést a nép nyelvén csak Vas Gereben adhatja vissza hűn, íróink közöl tán legjobban; látnád csak barátom, hogy mint vágyókott örülne lelked a néptől ez eltanult sajátságain. Itt igazán elemében van Gereben barátom , és elmereng Farkas Miska muzsikáján s közben olly élceket mond, hogy majd halálra neveted magadat. Épen most hozza Farkas Miska a jászberényi emléket. Minden hang egy egy szó, kemény szó, melly lelkedre kiált . . . minden hang egy lágy elolvadás, édes merengés, siró bánat, melly megrepeszti szivedet. . . Láttam sírni pálca alatt a gyermeket, a koldust, reménytelent; láttam a megőrült leány fájdalmát hideg márványoszlopon . . mik e fájdalmak mind annak az első húrnak fájdalmához képest, mellyen Miska ujja reszket végig. . . Szeretném, ha hallanád, azt is, ha nem hallanád. . . . Mennyi fájdalom, mennyi gyötrelem együtt! — mellyek közé ollykor szilajon odavág a gyönyörűség . . . örül is az a hegedű meg jajgat is------áldja meg az isten húzóját! Különösen jól húzzák az operákat, a Luciát, Benyovszkit sat. De mindent jól, ha rárántja Farkas tizenketted magával a ,,Nézz rózsám a szemembe“ című dalt, az egész vendégkoszoru örömben rivaly, tapsol, kalapját dobálja s éljenez. Köztök van Patikárusék remek cimbalmosa is, most hozták el Pestről, igazán mesterileg játszik. — A színészek is megérkeztek Pécsről. Róluk még nem szólhatok , majd játék után. Hangzik a zene. A sétatéren zsibong a vendégsereg. Vas Gereben épen most tart felém gyermekével. — Jöjj el. Addig is áldjon meg emlékezetem. Koboz István A kaméliás hölgy. ( Folytatás. ) II. Az árverés 16-kán történt meg. A venni szándékozók látogatása és az árverés között egy napot hagytak, hogy a kárpitosoknak időt engedjenek a függönyök , szőnyegek és más hasonló tárgyak leszedése. Én épen akkor érkeztem meg utazásomból. Nem lehetett csodálkozni, hogy visszajövetelem alkalmával a fővárosba nekem az újságok között Margitnak halálát nem úgy jelentették mint egyet azon fontos városi hirek kAz°I mellyeket különben barátainktól és ismer°seinl£töl hosszabb távollét után megtudni szoktunk. Margit elismert szépség volt, de csak kitartott leányka volt, és bár mennyire feltűnnek is életükben ezen szép vétkezők a párisi divatvilágban, halálukkal mégis kevéssé törődnek. Olly csillagokhoz hasonlók ők, mellyek ép olly fénytelenül mennek le, mint fénytelenül jöttek föl. Ha ilyan halnak el, haláluk minden imádótól egy időben tudatik meg , mert Párisban egy ismeretes divathölgynek minden tisztelője a legbarátságosabb viszonyban él egymással Tíz percig vagy legfölebb órák folyásáig néhány szánakozó kifejezést váltanak, és aztán mind ismét szokott életmódjukat folytatják anélkül, hogy a tudósítás szemeikből könyvet csalt volna ki. Ha a civilizált világnak ezen fővárosában a szív eléretett, a könyük ritkább arukká lesznek, sem hogy azokat olly könnyen oda lehetne adni. Legfölebb közel rokonok, kik a könyükért hagyományukkal fizetnek, sirattatnak meg ennek értéke szerint. Mi engemet illet nevem Margit egyik ékszekrényén sem volt, csak alig láttam őt, s csak úgy ismerem őt mint minden párisi ifjú a legismertebb divathölgyet ismeri, hanem azon csaknem ösztönszerű szánalom, mellyet csak imént vallottam be, gondolataimat többször és hosszabban, mintsem talán megérdemlette, halálára vezette vissza. Emlékeztem reá, hogy Margitot többször az elitei mezőkön láttam , ott naponta díszes kék fogatban szokott megjelenni. Arra is visszaemlékezem, hogy nem csak ritka szépség volt, hanem, hogy még magát a magához hasonlóktól is külsőleg nem közönségesen különböztette meg. Más kitartott nők sétakocsizásaik alkalmával fejeiket folytonosan kidugják a kocsi ablakán és ismerőseikre mosolyognak. Ezenkívül öltözeteik majdnem hihetlen fényűzést mutatnak, miért is a valódilag előkelő hölgyek igen egyszerűen öltöznek. E mellett azon szerencsétlenek mindig kísértetik magokat valakivel. Miután magát a férfiú igen ritkán adja rá, hogy olly viszonyt, melly az éjnek fátyolát teszi szükségessé, —a nyilvánosságnak födözzen fel, miután azoknak a magányosság kiáll— hatlan, kevesebbé szerencsés barátnők társaságában kocsiznak ki, kiknek nincsenek fogataik, vagy pedig korosabb hölgyekében, kikhez minden gondolkozás nélkül fordulhatunk, ha az ifjabbak felől, kiket kisérnek, valamit közelebbről megtudni akarunk. — Margitra ezen általános ismertető jelek nem voltak alkalmazhatók. Ő mindig egyedül ült kocsijában, és az elmenőknek alig engedé magát látni. Télen egy nagy kaschmir schallba burkolódzott, nyáron igen egyszerű öltönyöket viselt, és jóllehet, hogy a sétányon sok ismerőssel találkozók, mégis igen ritkán s akkor is hiedelemmel és méltósággal mosolygott rájuk, mintha hercegnő lett volna. Mindig sebes ügetéssel hajtatott a fasorokon keresztül a boulognei kis erdőbe. Ott kiszállott és egy óráig gyalog sétált; aztán ismét felült kocsijába s olly gyorsan mint jött, haza hajtatott. Különben az ő diszes és izlesteli fogata annyira nevezetes volt, hogy XV. Lajos piacán mindig találkozott valaki, ki az elrobogó kocsira mutatott és monda ! Margit most megy a boulognei kis erdőbe. Visszaemlékeztem mindezen körül-