Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-01-22 / 17. szám
— Miért bujdokolnátok megint vadállatok közé. — Hogy hogy — nem értelek. — — Ott a Querchroni palota. — Annak ajtaji örökre zárva vannak előttünk. — Az a palota üres, tietek az isten és világ előtt. — — Hát apám, szegény apám ? — Azóta a tenger cápái veszekednek rajta. — — Mit mondtál — megölted ? — Én meg nem öltem senkit is, megölte a tenger és őrültség, valakitől hall, hogy Xenice a tengerre menekült, ő vakdühében sarkára szállott, a vihar eltemette. — Áldja meg az isten — szólt az könyező ifjú — adjon neki nyugalmat a sírban, az élet úgy is elég zavaros volt neki. Xenice is kényezett. Őt a kapitány olly forrón, olly szenvedélyesen szerette. A malaj tudta, hogy Edgárnak életét keseríti meg, ha elmondja atyjának esetét, tudta hogy szenvedélyes szerelme dacára gyűlöletté válik minden, vére sötét misantrop lesz, s ezt ki akará kerülni. Edgár bűnei dacára imádta atyját. A malaj soha se szólt erről senkinek, az ő keblében úgyis sok titok volt mit el kellett takarnia, ez is elfért a többi között. Visszatértek a Quercyroni coloniába, elfoglalák a pazarfényű kastély kéttermeit, a kapitány szobáit a régi rendezetben hagyva, emlékére azon szerencsétlen férfiúnak, kit nem szűntek meg soha kényes szemekkel emlegetni. Pár nap múlva a palotában vigadalom volt, a mennyegző vigadalma. Yannina kényes szemekkel áldá meg testvérét. — Légy boldog e szerelemben — én a szeretetben fogok boldogulni majd, légy boldog, én is az leszek közöttetek. Alig tudta e szavakat elmondani, lelke fájt, de soha sem tudá meg senki fájdalmainak, hervadásának okát. A malag égő vággyal tekintett a halovány leányra. — Hát téged — szólt hozzá — mivel jutalmazzunk meg hűségedért ? — Engedd meg — válaszolt szomorú hangon a malag—bhogy siromig közelebben lehessek. . . Néhány hét múlva vad lárma hallott a hegyekből, a fák körül felgomolygó füstoszlopok emelkedtek, s ollykor ollykor szilaj orditások hangjait kapdosta el a szél. Egy kora reggel nagy népcsoport tört a Quercyroni gyarmat lakóira, vihogva, ordítva , nyilaikat magasan tartva. A kastély lakói ijedten ugráltak fel, imádkoztak és sírtak. Yannina remegve nézett ki az ablakon, arca sápadt volt, de csakhamar mosolyogva lépett vissza. A vadak csapatja volt. Yannina hárfájával ment eleibnek, ott térdre hulltak előtte , megcsókolosák ruhája szegélyét s némák lettek. — Megemlékeztünk a Quercyroni coloniára! — mondák. Yannina megalda őket,elbeszélé, hogy az isten ép azon helyen téve boldoggá hol szerencsétlen lett — azután imádkozott érettök. — — Emlékezzetek meg a fehér leányra. A vadak áldást mondva a Quercyroni colonia boldog lakóira, szétoszlanak, s csak néha néha vetődött el egy egy közölök, meglátogatni Yanninát, a ki a többieknek hirt és áldást vitt tőle. A keleten utazók , ha megemlékeznek Seilanról s annak ős vad lakóiról, elmondják, hogy milly kalandos, költői rege imádó nép ez, s költői regéiknek egyik legfőbb tárgya maradt mai napiglan is — a fehér leány, Sugár Kálmán. 66 Fái Antalnak. Hallom zongorádat... s fájdalmam megárad Tengerré lesz bennem minden csep bűbánat. Fáj minden örömem, s olly jó , hogy tud fájni . . . Szeretném, mi nem fáj, lelkemből kivágni. Majdnem leroskadok a szenvedés alatt... És szivemhez kapok... azt gondolom: szakad! Hallgatom bánatos hangját zongorádnak És a szenvedőknek istenével áldlak. Most elborul lelkem. . . sötét ábránd lészen — Szerelmemnek kínját átérzem egészen... Látok egy szép kertet, melly virággal tele, S mellyen átnyargal az érdekek szekere... Aztán újra nézem — és kert helyett látok Tört virággal hintett kopár pusztaságot. Hallgatom ábrándos hangját zongorádnak, És a szerelemnek istenével áldlak. Majd nyugtalan leszek ... s nem tem mit csináljak . . . Kalapom vegyem le, avagy kiabáljak?! összeteszem kezem — majd ismét széthányom — imádkozni is, meg táncolni is vágyom. Annyi... annyi sokat érezek át, hogy még... Mintha fél csárdában, fél templomban volnék. Hallgatom bűbájos hangját zongorádnak S a szegény legények istenével áldlak. Aztán felmagaslok — és büszkévé leszek, Átölelve tartom egész nemzetemet. Meggondolom azt, hogy mi egy magyar ember S az egész világot lenézni jön kedvem. És az alkotónak forró hálát adok Hogy ezzel áldott meg. . . én is magyar vagyok. Hallgatom nagyszerű hangját zongorádnak És a magyaroknak istenével áldlak. Most meg felforr vérem ... lesütöm fejemet Lázitó nagysággal a rohamot vered . . . Azt vélem harcolok.. levágnak a porba, S testemet százezer paripa tiporja... Egy a szivemre hág... én aztán meghalok, De érzek még folyvást... és olly boldog vagyok! Hallgatom riadó hangját zongorádnak És a csaták dicső istenével áldlak. Ragadod lelkemet — ragadod a hanggal, Játszol vele, miként förgeteg a habbal, Oda vágod néha a tenger partjához, A hol elenyészés közben átkozást hoz... Mig végre felviszed egy tündöklő égbe, Hol e hitvány világ salakjának vége. S hallgatván magasztos hangját zongorádnak A költészet legfőbb istenével áldlak. Tóth Kálmán: Egy őrült színész. A lélek szabad ! mondjátok sokan. Szabadabb a legsebesebb madárnál; s mig ez nehány ölnyi tért elvégez, az korlátlanul szabadon futja be a világteremtésétöli időközt; s egy percben lát mennyet és poklot, s annak üdvösségét, ennek elkárhozott angyalait. A lélek szabad! . . És én azt mondom, a lélek rab , börtönben ülő rab, mellyel a vágyak, túlfeszített gondolaterők össze-vissza kötöznek, korbácsolnak, s nem hogy szertetépné zsarnokait a meggörbedt rabszolga — a bilincseket zörgető lélek, — hanem hatást vesztett önkörében parancsokat ismerő alázatossággal cirógatja kényurait. . . Ne mondjátok nekem, hogy a lélek szabad! ez csak a szerelmesek vak ábrándja. — A rab a lélek, rab, melly minden percen ismeretlen láncokat zörget. . . . Mig a vágy és szerelem, a veszteség érzete és fájdalom lesznek a kebel zsarnokok . . . addig lélek és szív szabad nem lehet. . . . Ismerek egy színészt, ki midőn legvigabb szerepeket visz, midőn kacaj közt dobálja a közönség tapsát érdemeire - - a kacaj közt sokszor megőrül a színpadon , kivezetik a függönyök mögé, ott jól elkorbácsolják, bekísérik újra a deszkaszálakra , és tovább játszik,ismét taps és dicsőségben. Megkorbácsolják a testet, s a lélek eltépi köteleit. — Ez a gyógyulás. — Szegény színész ! mi lett ? mi bajod ? Álmaid fényesek , mert dicsőség hálózza azokat körül. — Van borostyánod —■ e hideg kenyere a művészek életének — van híred, mellynek rongyos foszlányai között annyian megfáztak már. — Mennyi kacaj , taps , köny kisér utadon. — Ha akarsz, vagy király, fejeden gyémánt-koronával, mellynek parancsoló fényében miliők boldogsága ragyog. — Oh! tudom. Épen ez fáj, hogy a színpadon király vagy, s az élet koldusszerepet játszat veled. — Mint királyt megtapsolnak , a mint koldusnak nem akarnak adni kenyeret. — Most már ismerem kinaidat! s innét van, midőn bohózatos szerepeidben azt akarod hogy nevessek, és tapsoljak — ezek helyett könyes kendőt dobok eletbéd a deszkaszálakra. Fejtsd meg! mellyik ér többet a színésznek, a kacajé a fájdalomban ? vagy köny a kacaj helyett?? — Mind a kettő hervadó virág, melly babérrá sem lett még, már elszáradt. — Szegény színész! szegény színész ! . . . * mezővárosban működik jelennen egy szinésztársaság, pedig meglehetős sikerrel. Ugyan e városkában temettek 1848- ban egy délután két halottat, kik egymásnak valának áldozatai — áldozatai a szerelemnek. Délután volt az idő. Megkondultak a harangok — viszik a fekete koporsót — viszik az uj, szép gyönyörű menyasszonyát az utolsó fájdalomnak — a halálnak. — Megy a színész a koporsó után; megtört szemsugarát a koporsószegek halvány fénye vakitá. Arcán a felcsigázott szenvedélyek kitörendő harcjátéka nehezült. Mindig egy pontra nézett, mindig egy fehér pont tarta fogva, lekötve elmélyedt tekintetét — egy fehér pont — a szemfedél. Vittek a