Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)

1852-01-14 / 10. szám

Budapest. 3-ik év 1-ső fele. I. Szerda, jan. 14-én. 1852. országút, Kunewalder ház, földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők.HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Megjelenik, ünnep- * vasárnapot kivévén, mindennap délután, divatképek- s egyéb műmellékletekkel. Szerkesztőségi szállás: hatvani utcai Horvát ház, második emelet, hová a kéziratok utasítandók. Kiadó hivatal: Előfizetési díj: Postán: egész évre 16 fr. fél évre 8 fr. 30 kr., évnegyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten házhozküldéssel: egész évre 13 fr., fél évre 7 fr., évne Tulajdonos szerkesztő NAGY IGNÁC, gyedre 4 fr. Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. Év utolsó éjszakáján. (1851—1852.) I. Még asztalomnál ül az öreg vendég, De már előtte üres a pohár. Marasztom szóval, szives biztatással. Mert úgy látom hogy készül menni már. Mondom neki: alig van éj fele, Bár reggelig mulathatnék vele. De mindenre csak egy a felelet: ,,Késő az éj, fiú! isten veled!“ Ne menj, ne menj még jó öreg barátom! Maradj velem! ne hagyj még egyedül. Nincs társaságom, csak a mécs világa, Csillagtalan sötét az éj kivül. Fátyola alatt remek serge jár . . . Maradj öreg! Tölts! itt van a pohár! De mindenre csak egy a felelet: ,,Késő az éj, fiú! isten veled!“agy megszokám már veled lenni mindig , Szivem hozzád forrt, hogy váljunk mi el ? Kedves nekem szemednek méla lángja, S mogorva arcod, mély redőivel. Ősz hajszálad mind egy emlékezet Szivemnek. . . . Öreg! add ide kezed! De mindenre csak egy a felelet: „Késő az éj, fiu! isten veled!“ Oh mennyi édes emlék szendereg még Ezüstös hamva szempilláidon! Sápadt arcod mintha tiltana tőled , S egy bűvös érzés mindig visszavon. Sok keservet is okozál nekem, Sok örömet is, édes öregem! De mindenre csak egy a felelet: „Késő az éj, fiú! isten veled !”. A férfi kornak még nyarában voltál, Mikor karodra vévén engemet Beutazám vezérlő nyomaidban Rég elhagyott szép szülőföldemet. Te is sírtál, látván, hogy sírok én, A rég nem látott városok terén. De mindenre csak egy a felelet: ,,Késő az éj, fiú! isten veled!“ S mentem veled, hol epedő szivében Szerelmét őrzé a leány nekem, Mint a virág a harmatot megőrzi Szép csillagos tündéres éjeken. Megbocsátsz, hogy téged jó öreg karjai közt elfelejtettelek? . . . De mindenre csak egy a felelet: ,,Késő az éj, fiú! isten veled!“ Hát nem is hallgatsz marasztó szavamra ? Előled ellököd a poharat! Rám nézesz egyszer még merengve,hosszan, Szemed lövell még egy két sugarat, És egy mosoly vonul el ajkadon Mint napsugár a sápadt lombokon. . . S hangzik megint a régi felelet: „Éjfélt ütött, Fiú! isten véled!“ II. Magam maradtam az üres szobában, A mécs még pislog, de lankadva már. Asztalomon rendetlen szerte szórva: Beirt lapok s két kiürített pohár. Fenn a toronyban a harang beszél, Tizenkét ütést hajt hozzám a szél. Hidegtül ajtóm, ablakom bezárva. Ki vagy, honnan jösz ifjú idegen ? Milly ismeretlen bűbáj ég ez arcon, Milly égi tűz e fénylő szemeken? Remény vagy szerelemnek lángja ez, Melly szép tekintetedben tévedez ? És ő felel: „Mit kérded balga ifru ? Hogy akadt meg rajtam tekinteted ? Most keserged a jó öreg barátot, S már reménynek nyitod meg szivedet! Igen! remény és szerelem vagyok, Tekintetemben e két fény ragyog! Miért marasztod azt az öreg embert? Mi jót hozott? mi jót adott neked? Múló örömet, hosszú bánat romján, És kétségbe csaló reményeket! Hagyd menni utján! Ne sirasd, ne bánd! Volt s nincs, tekintsd eltűnt álom gyanánt. Elvitt leánykád meleg kebelére ? Én is elviszlek oda tégedet. De nem magadra hozlak vissza tőle, Ő is fog jőni útadon veled. Összeforrasztom éltedet vele: Te leszsz a fa, ő a fa levele. Vndulj fiú! Feledd az öreget már. Tölts! itt a bor, és itt van a pohár! Te őt kínáltad, én téged kínállak!. . — S iszunk, az óra már reggelre jár. Meddig maradsz te jó ifju velem? Fényes jövendő , remény, szerelem. Szász Károly- Mézeshetes levelek. (Vége.) Másnap napfelkelte előtt már talpon voltam. Majdnem álomnak tartottam volna az egesz éjjeli jelenetet, ha a belépő pincérnő nem bizonyítja, hogy csakugyan érkezett meg utánam múlt éjjel két vendég, egy ur, meg egy asszonyság, kik még ma reggel fölmennek a ,Schneeberg-re , hogy este a nap lementét s holnap annak feljöttét láthassák. Épen most indulnak, úgymond , reggelire a kertbe. A kíváncsiság ritkán bántott, de leginkább discretus szoktam lenni olly gyengeségek iránt, mikkel magam is bóviben megáldva vagyok. Ez esetben azonban az emberi gyarlóságnak engedve én is asztalt terítettem magamnak a kertben. — Hiszen a hölgynek olly édes, olly zeneszerű hangja volt, hogy ezután ítélve ő maga a legnagyobb szépség lehetett, a férfit meg akár nevénél szólíthattam volna, olly bizonyos voltam benne, hogy ismerőseim köréhez tartozik. És sejtésem nem csalt! Midőn beléptem a kertajtón, szemeim a lúgos elején ülő férfira estek. — Vilmos, kiáltok fel — Roden Vilmos — nem csalódom és milly véletlen találkozás ! Charmant! Csakugyan Roden Vilmos volt, tiszt a kereskedelmi ministeriumban, becsületes német fiú, kinek sok dicséretes tulajdonaihoz az is tartozott, hogy szép felesége volt. Vilmos fölkelt s pár lépéssel felém közeledett. Igen gonirozottnak látszott, nekem meg az éjjeli jelenet jutott eszembe. Egyébiránt mit volt tennie? Azonosságát el nem tagadhatta, sem engemet ki nem kerülhetett többé , illyenkor aztán nincs választás. , — Igen — én vagyok, mond halk hangon : — Jó napot! — Akár mi legyek, ha pár perccel ezelőtt még csak távolról is gondoltam volna, hogy egymással találkozni fogunk, ámbár szavad olly ismerősnek tetszett, vagy tán nem is tudod, hogy ma éjjel szomszédod voltam. — A vendéglős mit sem mondott — — Annál jobb, folytatom pajkosan, különben tán nem is alhattál volna szerelemféltés miatt. Hja, már ez úgy szokott lenni, mikor az embernek szép felesége van. — Szabad a kézcsókolására lennem ? kérdezem Vilmost s a lúgosnak tartottam. — Soha se fáradj — válaszolt ez zavarodottan s formaliter utamat állotta. Jól tudtam, mi baja? de én meg olly malitiosus voltam , hogy nem tágítottam. — Menkő! kiáltok fel tehát csakugyan félted őt, már most azért sem engedek.. Vilmos látván, hogy nincs egyéb menedéke őszinte vallomásnál, megfogta kezemet, s miután sokáig keresett gégéjében alkalmatos hangot arra, mit mondani akart, végre csakugyan kipréselte ajkain e sza St. Polkákat : — Feleségem nincs itt. —enbe ment, szüleit látogatni — — Te meg kaptál az alkalmon s ide ettél . . értlek tisztelt barátom! — Que voulez vous ? az egyforma est olly nagyon unalmas — , — Toujours perdrix! Csak azt kivárom , hogy nőd !3 ne találja ezt. . . .— Oh, e tekintetben tökéletesen nyugodt vagyok. . . Majd megöl szerelmével-