Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)

1852-01-22 / 17. szám

Megjelenik, ünnep- s vasárnapot kivévén, mindennap délután, divatképek- s egyéb mrmellékletekkel. Szerkesztőségi szállás: hatvani utcai horvát ház, második emelet, hová a kéziratok utasítandók. Kiadó hivatal : országút, Kunewalder ház, földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő NAGY IGNÁC. Előfizetési díj : Postán: egész évre 16 fr. fél évre 8 fr. 30 fr., évnegyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten házhozküldéssel: egész évre 13 fr., fél évre 7 fr., évnegyedre 4 fr. Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltetnek. Moore-ból. (Angolból.) Oh ne mondd, hogy fogy az élet, S a remény szép napja száll, Míg enyém vagy s hű szerelmed, Látköröm még fényben áll. Bájaid ne mondd mulóknak, Bár a rózsa hervad s hull, Szépségedben van valami A mi él halhatlanul. A legfrisebb s fényesb bájért, A melly más arcon ragyog: Szépséged rózsájából egy kis levélkét sem adok . . . Szász Károly Ceylon gyöngyei. (Vége.) — Sajkát elő , sajkát, utána megyek visszahozom,_____ — Vakmerőség uram , a messzeséget el nem éred, e mellett a szélvész felforditja sajkádat , tudsz é viszni? — Nem — válaszolt borzas fejét haragosan rázva. — Úgy ne vétkezzél az isten ellen, az ur haragja nagy, a tenger feneketlen mély. — Valami súgja nekem, hogy elérem őket, s gyilkot verhetek a rabló szivébe , s kitépem karjaiból a boldogságot, valami súgja nekem — érted ? — Az őrültség súgja azt uram, az őrültség. — Ne kiabálj, mert lelőlek , hanem jer és evezz, segíts a boszuállásban, im fogd ez erszényt, többet is adok csak jel és evezz. A malag agyába egy lángoló eszme csapott. Szótlan lépett a sarkába, a fegyvert a fenékre dobá, mit a kapitány észre sem vett. Mereven állt a hullámok között, merően nézve a távol úszó hajó felé, ha tudta volna, hogy azon a hajón egy ismerőse sincsen , amint közeledtek arca mindig derültebb lett, türelmetlen mérte a távolt és szüntelen kérdezősködött, hajait szétzilálta a szél, a hullámok ollykor felecsapódtak a sajka oldalán, fehér tajtékot hányva a kapitányra, de ő nem vette észre , ő nem tudott semmit, nem látott semmit , csak azt tudta, hogy lelkét rabolták el tőle, csak a leányt látta a rabszolga csókjain édelegve , és ez elég volt arra, hogy lelke megörüljön belé. Több száz ölre haladtak a parttól, a sajkát ringaták a habok, s úgy látszott hogy a vész került, a hullámok elsimultak előtte, utána. A malaj keserű pillantásokat vetett a viharba, szerette volna ha e percben a sajá I ha elsülyedne, és ők a tenger hullámaiba merülnének. Azonban az ég derült, a vihar elszárnyalt, a tenger lecsendesült. A malaj ajkaiba harapott , egy nagy fúrót látott az ülés alatt, gyorsan véve elő s a fenékbe szúrta, mindig beljebb mindig beljebb, ollykor mozditva egyet csak evezőjével, s ha a kapitány hátra tekintett hirtelen felegyenesedett, azután ismét fúrt hogy a verejték gyöngyükben hullt le homlokáról. Pár perc alatt a sarkán elég nagy hasadást fúrt, ekkor az eszközt a tengerbe dobá és evezett. A víz szivárogni kezdett, s csakhamar féllábnyiraa nőtt benne, a malay felvevé a vizes fegyvert s a padra helyezé. A kapitány sápadtan tekinte vissza. — Uram — kiáltott a malay — az istenért, itt kell elvesznünk, a sarka megvan hasadva, örült sietségünkben észre sem vettük , a viz nőttön ... , a tenger feneketlen mély, egy pár perc azután elmerülünk, borulj térdre uram , a halál öldöklő angyala áll előtted — imádkozzál. A malag szeme véresen villogott, kezeit összecsapva az ég felé emelé, a kapitány ijedten tántorgott hátra, s térdre hullott — soha nem félt a haláltól, de e percben úgy rettegett tőle. Hogy isne ? még csak boszút sem állhatni! — A halál öldöklő angyala! mondod — susogá magában! A sajka merülni kezdett. A kapitány ijedve rohant a malaghoz, átkulcsolá annak izmos térdeit, és könyörgött hogy szabadítsa meg. A malay veszett dühvel tépte le testéről, s a sajka másik oldalába dobá, ott lerogyott a kétségbeesés terhe alatt. A fekete vadul orditott, hangja túl hallik a viharon. — El vagy átkozva az istentől, átok fekszik rajtad, mennyi vért ontál, megölted mind azt, mi előttem szent és áldott volt, abjád uram leányát, kinek anyját megiskolád, elraboltad becsületes fiad szivágalmát, rettenetesen öl meg ezért téged isten, a boszuálló isten — énáltalam — ,ed ? én visszaadom fiadnak a boldogsat, azon a hajón nincsenek ismerőseid, ír- Xenicével azóta boldogan csókolódzik, s gyanitja hogy én állok boszút elette, írt meg ne átkozd, úgy is eleget vetke, — de ő boldog lesz a miként érdemli, pedig meghalsz, mikent érdemied, es nem álsz nyugalmat sem a sírban, sem síron Iszonyúan voltak e szavak elüvöltve, nt egy életszomju halál madár , vagy szharang melly ezerek halálát zúgja e , nt egy sirszellem , melly boszút követe mint őrülten visító vihar, melly letépi a gránitot a bérc homlokáról, kitöri a büszke fenyőt, és megfenyegeti a földet, megfenyegeti az eget. A malaj sebesen ugrott a tenger hullámaiba és úszni kezdett. A kapitány őrjöngve ragadta fel fegyverét, hosszasan célozott utána, kezei remegtek , mintha most is hallaná a fekete szolga rémítő hangjait. A fegyver nem sült el, minden részét átjárta a viz, veszett haraggal dobta a hullámokba, magasan csapta két felé a vizet, melly tapsolva nyelte el a martalékot. — Megállj, megállj, ordit, veszett haragjában. De a malagnak több esze volt, minthogy megállott volna. — Megbeszulom magamat rajtad, én is meghalok, de te is meghalsz, együtt merülünk a tenger fenekére. A kapitány utána rohant, fenyegetve a sebes úszót, ki ollykor barna arcát kiemelő a fehér habokból, hátra vett és pokoli vigyorgással kacagott. E kacagás nehezebben esett a kapitánynak , mintha tört döfött volna szívébe. Eszeveszetten csapkodta kezével lábával a vizet, alig látá már a malajt. Kétségbe volt esve és dühében sírt. A kapitány elmerült a hullámok közé. . . Senki se látta többet. . A malaj nagy öröködés után partra vergődött, ott arcra borult, s a próféta sírja felé fordulva hosszú imádságot mondott. Azután megindult hogy felkeresse azokat, kiket a világon egyedül szeret. Olly jól érezé magát, mintha az élet áldássá vált volna felette, megboszulta magát, megboszulta kedveseinek szenvedését.. . Épen készülőben voltak hogy a Pedro Gallai völgybe induljanak. Yannina olly szépen tudott beszélni e völgyről, e zöld halmokról, a smaragd szinü tengerszemről, a magas bércekről, a hús lombú pálmafák madarairól és atyja sir. ’ Xenice úgy vágyott, úgy sóvárgott oda. — . . . Oda nem halnak el a világ irigy szemei, ott elmosódnak a jelen boldogságban a múlt sötét ködképei, senki sem fogja őket háborgatni, milly csendesen, milly elégedetten fognak élni. A malaj ekkor érkezett meg. — Hová hová? — kiáltott messziről _ A tengerszem partjaira, hol te ? boldog, nyugodt valál, oh hiszen te tu- 1 milly zengök a madarak, a szelíd anapék mint szaladnak majd élénkbe, a parályok mint kiáltoznak örömükben, vly szép világ, magányos, csendes, boldog