Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-02-14 / 36. szám
Budapest. 3-ik év 1-ső fele. Szombat, febr. 14-én, 1852. 311. Megjelenik, ünnep- s vasárnapot kivévén, mindennap délután, divatképek s egyéb mümellékletekkel. Szerkesztőségi Szállás: hatvani utcai horvát ház, második emelet, hová a kéziratok utasitandók. Kiadó hivatal: országút,Kunewalder ház, földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. a MŰFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő NAGY IGNÁC. Előfizetési díj : Postán: egész évre 16 fr. fél évre 8 fr. 30 kr., évnegyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten házhozküldéssel: egész évre 13 fr., fél évre 7 fr., évne gyedre 4 fr. Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. Itthon. Mint a madár a fészkére, Szomju vándor hives érre, Mint a gyermek anyaölbe, Vágyom én e nyájas körbe. Itt, enyelgő kis családom közt, van az én jó világom; Künn borong bár, a magasban; Itt örökké csillagos van. Csillogó szem, mosolygó ajk . Ez az, amit szivem óhajt, S küszöbömet átúllépve Ez derül itt én elémbe. Szivem ifjúi, gyermekké lesz, Kis örömet nagynak érez ; Közülem is ártatlan kedv Játszi pillangója repked. És felejtem egyelőre Gondjaimat a jövőre : Mi nehéz súly függ e vállon, Nehogy kedvök búra váljon. Gyermek szivvel, öntudatlan, Nyugszom meg e gondolatban: Hogy övéit el nem hagyja, Ki mindnyájunk édes atyja. .Arany János: Légvárak és való. VI. Az álarcos bál. (Folytatás.) — Akkor azt az álruhát ott, mellyet a nagyságos ur számára hoztam, de melylyet ő nem vett magára — s ezt jól is tette, mert ő nagyságát úgyis mindenki megismerné — átadom. — Ezen utolsó szót Jancsi nagy hangnyomattal mondásd, hogy éreztesse Simon uraival nagy kegyét, mellye Tben részesítette. — Köszönöm édes Jancsit. Lesz rá gondom, hogy majd megjutalmazzam. Rebegő Simon urfi örömtől sugárzó arccal karjaira kapva az álruhát s azzal visszasietve szobájába. — Hanem Julcsának békét hagyjon kiábta utána Jancsi. — Békét, magától értetik, kiálta viszsza a lépcsőzet felső fokáról Simon urat. Félóra múlva szürke zarándok ruhában azon erős elhatározással, hogy Eleonóra kisasszonynak el fogja mondani mindazt , mit irányában érez, lépett a bál terembe. • A bál nem volt igen fényes. De ki is kívánhatná azt, hogy Szépvárott igen fényes álarcos bál adassék. Elménőségről szó sem lehet. Csupán egy egyes harlequinnek vig kedve s egy csoportozat zaja élénkité a bált. Ezen zajt egy táblabiró idézé elő , ki kezeivel nagy hasát simogatva olly nagy tűzzel, mint ha csak a zöld asztal mellett állana s ott a „bot, korbács for ever!“ című vezércikket kisérné csipős észrevételeivel, vitatá , hogy azon harlequin senki más mint Hajlósi szolgabiró , mert annál nem ismer hajlongóbb egyént. Mire egy sovány úr, ki hihető barátja volt az említett szolgabírónak gúnyosan jegyzé meg , hogy annál hajlongóbb emberek is volnának , csak a természet megengedte volna nekik a hajlékonyságot. A kövér táblabiró ezt célzásnak véve és minden személyeskedés ellen óvást tön, kijelentvén egyúttal, hogy ő részéről, ha mégannyi hajlékonysággal birna is, elvei mellett mégis mintegy szikla hajthatlanul megállana, és erősen hitte, hogy erről egész élete bizonyságot tesz. Szerencsére a kövér táblabíró és a csoportozat figyelmét e percben Simon urfi zarándok ruhájában vette igénybe. Olly feszesen és annyi ügyetlenséggel mozgott ő a teremben, hogy ezt még ollyanok is észrevevék , kik oda mulatni s nem birálgatni mentek. — És egészen ellentéte a Harlequinnek. Jegyzé meg a kövér táblabiró. — Messze útról jött s azért nem mozoghat. Véve észre a sovány ur. De Simon urfi ezen észrevételeket nem hallotta s ha hallotta volna is azokat, nem sokat törődött volna velük, mert az ő szemei egy rózsaszínű Dominót kerestek. — Végre megtaláltalak. Szólita meg egy illyen álarcosnőt. — Igen jó, hogy megszólítottál, én ismerlek téged. Hangod és kiálló szemed árultak el. Mondd meg csak minő betű következik S után. Szólott az álarcosnő. Simon urfi ennél többet nem kívánt. Ő a kedves, rála ismert s ezt csak szerelménél fogva teheté, bármit adjon is okul. Gondola magában rögtön s gondolkodni kezdett arról, hogy mit feleljen az álarcosnő kérdésére, kis szünet után felelt: T. — Ah — monda a rózsaszinü domino vígan, — roszul feleltél, mert az én a bc-mben S utána következik. — Igen — szólott Simon urfi magán kívül örömében, hogy a beszédet azon tárgyra viheti olly könnyen, melly leginkább szivén feküdt, — e szóban — Szerelem. — Vagy pedig e szóban: Szamár! — hangzott háta mögött egy másik zarándok álarca alól. Simon urfi rögtön visszafordult, hogy szemébe nézzen azon vakmerőnek, ki őt olly durván megsérteni merészré; de senkit sem látott, s mire ismét az álarcos nőhöz visszafordult, már arra az is eltűnt előle. Nyugtalanabbul most mint előbb, ment az álarcosnőt keresni; mert meg volt győződve, hogyez csak a szerelmet érthette, midőn vele szólott. — Elment a gyóntatóba, mellyet a nagy városok redont-ainak utánzására a bálteremnek kibérlője rögtönzött. Egyik szegletben ott egy divánon egy zarándok és rózsaszínű Domino ült egymással beszélgetve. — De látod, te igen rosz ember vagy. Sokszor éjjelenként kimaradtál, — monda a rózsaszínű Domino. — Csak azért tettem, mert nem szerettél — felelt a zarándok. — De azt mérsékletesebben lehetett volna tenni, sokszor részeg is voltál, — veté ellen a Domino. — A mértékleteséget édesem, erszényem s nem magam szoktam meghatározni. Mig van benne, addig iszom, ha nincsen benne, semmivel is beérem. A pénz pedig csak hamar fogy belőle, nem hiába van ollyan hold formája. Van e most holdfogyatkozás ? —■ szólott a zarándok, mintegy tréfára akarván fordítani a komoly beszédet. — Épen az van — feleli az álarcos nő. — Képed is a sok korhelység miatt sápadni és fogyni kezd. — Álarc, álarc! — fenyegeté őt a zarándok. — Az a sok korhelység téged idő előtt a sirba visz — véve észre kérlelhetetlenül a domino. — Ne hidd azt édesem, mert én csak a te és magam egészségéért iszom. Hadd forogjon körülöttem is a föld, ne csak a nap körül. Hány részeg ember, annyi nap! — elménckedek a zarándok. — Igazad van — felel a Domino, — de csak addig mig áll, — mihelyt azonban menni kezd, ismét föld. Mint nap jótevő sugár helyett utálatos illatot terjeszt maga körül, mint föld pedig ügyetlenül forog, s hol jobbra, hol balra düledez. — Természetes — mondá a zarándok vigan, mert ha a nap meg a föld egyszerre forognak, egyik vagy másik könnyen elszédülhet, s a tengelyből kibillenvén, — egymásba ütközhetnek, midőn aztán a szerint, mint az ütést vették, vagy jobbra, vagy balra kénytelenek düledezni. Ekkor Simon urfi, ki a rózsaszinü Dominót távolról nézde lé, egyszerre neki bátorodva, feléje közeledett és megszólamlott: — Hogyan megy a világ? — kérdé hamarjában, nem tudván máskép beszélgetést kezdeni. Ezen kérdésre a rózsaszínű Dominó kedve hangos hahotára tört ki. — Mit nevetsz ? — kérdé Simon urfi neheztelő hangon. — A világ sokszor forog körülötted zarándok, hát azért csak felelj, hogy hogyan megy az ? — mondá a Domino még mindig nevetve és a zarándokot feleletre unszolva. — Istenemre, ez a kérdés furcsa, igen