Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-03-26 / 70. szám
Budapest. 3-ik év 1-ső tele. Péntek, mart. 26-án, 1852. , ünnep- s vitárnapot kivévén, mindennap délután, divatképek- s egyéb m5- mellékletekkel. Szerkesztőségi szállás: hatvani utcai Horvat ház, második emelet, hová a kéziratok óta sirandók. Kiadó hivatal: országút, Kunewalder ház, földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkeszt: NAGY IGNÁC. Előfizetési díj : Postán: egész évre 16 fr. fél évre 8 fr. 30 hr., évnegyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten ház hev#küldéssel: egész évre 13 fr., fél évre 7 fr.,negyedre 4 fr. ’ Évnegyedes előfizetést nyitunk ezennel jövő ápril, május, június hónapokra, a lapunk homlokán olvasható föltételek mellett. Hat divatképre külön is előfizethetni egy pengő tallérral. A megrendeléseket siettetni kérjük, hogy teljes számú példányokkal szolgálhassunk. Szerk. Térdéről nagy mohón faldossa az ételt, Bora is van mellé , minden vágya bételt. Arca kipiroslik és bágyadt szemének Megszökött sugári újra visszatérnek, S gondolja magában: szép az élet mégis, Ha egy gazdag meghal, jóllakhatom én is ! Lévai József. Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. Öreg úr temetése. Oda az öreg úr, megdicsőült szépen . Circumdedérumát most éneklik épen . . Neki szól ez ének gyász harmóniája, Lélekzetet sem vesz, úgy figyel reája. Börtönéből kiszállt régi rabja, lelke. Magáról a szennyet s földi port leverte . De nem verte mind le, nem vihette végbe, Hogy mint fehér hattyú szálljon a mennyégbe. Szárnya félig szennyben, félig ronda porban . . Hol a többi tiszta, hogy lesz ő meg ottan!? Van ott folyóvíz, olcsó nyári fürdő, Mellybe az illyeket dobja a teremtő?! Vagy az illy madárra, ha a mennyet éri, Ráesik a többi és tollát kitépi! ? Vagy hirtelen támadt villamos nagy zápor Mossa őt ki a föld szennyéből, porából! ? Legyen bárhogy, a mint úristen kimérte, Csak e szegény lélek ne fizessen értté, Nem szeret fizetni, pénzimádó fajta, Ez a szenny is épen azért maradt rajta. A kaszás halál már ágya mellett állott, Mondta hogy indulnak, hogy nem soká , áll ott . . Ámde az öreg úr rimánkodva kérte, Hogy tenne meg egy kis barátságot értté! „Hadd kövessen — úgymond — én uram halálom! Sok nagy házam közöl kettő avagy három.. Csak annyi időt hagyj, mig zsebembe tennék Húszezer forintot, oh várj, oh ne menj még!“ A halál kacagta s gyorsan rálehellett Es az öreg urban megszűnt a lehellet, Hyász köntösbe vonták, koporsóba tették, a mint látom már el is énekelték. Viszik udvarából a városon végig, Bus trombitaszóval, fáklyával kisérik, A bamesz sokaság lassan kint fogy, széled S koporsója mellett egykét ember léptet. Vén koldus húzódott az udvar szögébe, A gazdagság után a nyomornak képe . . H a (B á k Pólika. (Történeti beszély.) (Folytatás.) — A mit beszél kegyed — szólt Pólika, - de arcának átfutó pirjáról látszott, hogy a jósszerű eszme tetszik lelkének. — Higyye nagysád, nekem is egy madárka előzte meg első szerelmemet. — Első szerelmét? tehát több szerelme is volt Sárám ? — A hány ujjam kisasszony. — Milly könnyelműség ! látja, én csak egyszer tudnék szeretni. — Az rögeszméje a fiatal hölgyeknek, mit az életben mindnyájan meghazudtolnak. No, hanem a kisasszony az idén bizonyosan szerelmes lesz. — Nem akarok az idén, — szólt nyájas mosollyal a leány háborús idők járnak, aztán a páratlan év szerencsétlen szokott lenni. — Oh igaz, — szólt Sára — és épen a tizenhárom szám, az igen szerencsétlen, a boldogult nagyságos asszony is . . — Szegény nagyanyám ! — Igen . . úgy halt meg aztán, hogy tizenharmad magával ebédelt egykor. — oh a tizenhárom szám igen szerencsétlen szám. Ne szeressen nagyság az idén, legalább férjhez ne menjen. — Biztosítom ez iránt, nincs semmi kilátásom édes Sárám. — Nincs kilátása voh istenem, ha engem valaha annyian kerülgettek volna ! — Mi haszna a soknak, a szivet csak egy boldogítja, szerencsés az, kinek megjön az öve. — Mert nagyság ábrándképeket teremt. — Ábrándképeket? kinek nincsenek ábrándjai? Képzelek egy férfiút, Sárám, magasat, nyílt tekintetűt, arcán harcban kapott sebekkel, azok közöl Sárám, kik négy év előtt Aspernnél küzdöttek dicső csatát a világhódító ellen, kiket nem a születés s rang, hanem daliasságuk tett nagyokká. — Ezek közöl tudnék szeretni! — S nem volt jelen azon dicső csatán ő . . . báró, ki nagysádat imádja. — Eh! hallám ez urfi katonák hírét, kik nyargoncok s futárok szoktak lenni a nehéz napokban. Azt szeretem én ki mászsza a sáncokat, s megrohanja a várat, vagy azt, ki villogtatva szablyáját, megbontja a gyalogság bajonett-falát. — Mint Tehaum hadnagy Aspernnél, nemde? kiről a bárók nagysága olly örömest szeret beszélni, mint barátja gyermekéről. — Igen, ez ifjú hite engem lelkesít, kár hogy nem magyar, szeretném látni őt. — Vigyázzon nagysád. A madárka ,a szerelem előpostája. Nem hallottam már, hogy dragonyosok fognak jőni Mikeszászára? mi fog történni, ha élükön Tehaum főhadnagy jelenend meg? Emlékezzék akkor a tizenhármas számra .. Szeressen magyart, úgy illik magyar hölgyhez. A lány arcán Sára beszéde alatt különös érdeket eláruló pir játszott, hihető volt, hogyha Tehaum e percben elébe toppan, azonnal szerelmes lesz belé e vágyó lélek, bárminő visszataszító külsővel bírna is azon férfi, ki iránt már láthatólag olly sok érdeket gerjesztő előismertetések tétettek a lány előtt. Nyugtalannaklátszott, fölkelt ágyából. — Akit akar nagysád illy korán ? — kérdé Sára. — Fölkelek Sára, nem tudok nyugodni. Segéljen öltözködnöm. Alig ölte fel a lányka reggeli öltözetét, trombita harsogás jön hallható a falu utcáin, Pólika mintegy önfeledve szakadott ablakához. Dragonyosok jöttek, élükön egy déli fiatal férfi, mintegy harminc éves, erőteljes tekintettel, harcias kemény öntartással. A csapat főhadnagya volt. Talán ez Tehaum, a hős ifjú gondola Pólika. Háborús idők voltak, Európa szeme e század csodatüneményére, Napóleonra volt függesztve, ki épen ekkor vívta az oroszok elleni nagyszerű hadjáratát. A harc istene hordozta vérszín lobogóját ekkor a föld felett, s őrültté tette a világot. Elhalt minden gyöngédség, a szelíd érzelmek a vérontás nemzőjével ölelkeztek, az volt diccső, kinek vértől párologtak karjai, azt szerette a gyöngéd hölgy, ki legirgalmatlanabbul tudta öldökölni az embereket. A katonaság fénykora volt az; harc, ágyúdörgés mindenfelől. A költő megszűnt a szerelmesek eszménye lenni; a philosoph sikletlen ethicus volt, a szónok közönösséget aratott, csak a harcfi volt bálványa a szerelemnek , így legkevésbbé sem bámulhatunk, ha a főhadnagynak e harcias megjelenése nehéz lovascsapata élén, a fiatal báróhölgy keblére élénk benyomást ten. , S ez érdeket megkettőztette az, hogy, midőn a család reggelihez ült, a báró igen derült arccal s tündöklő szemekkel kérdé, nejétől, ha nem figyelmezett é az érkező csapatra, s midőn igenlő választ kapott^ igy végré: ' : \ (Folyt. kőv.) ■ .1 Dózsa Dániel.