Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-01-01 / 1. szám
St. Jago di Compostella. (Azoknak, kik a regényest szeretik.) I. St. Jagó 1400 éves családból származott. Egyik eldödje a góthok ellen harcolt, s címerének körirata ennyiből állott: „Az isten háza után, a St. Jagó ház.“ Elbeszélésünk hőse a 28 éves St. Jago.Vasques Salamankában végezte tanulmányait, s mint 17 éves ifjú arról volt nevezetes, hogy egy év alatt kilenc dottorénak csábította el aragóniai szemű leánykáit. A dottorék részint dühösködtek, részint szomorkodtak, St. Jago Vasques ellenben holdvilágos éjen Guitarre, és énekhang mellett megszökött Salamankából. A dottorék kitörülték a jelöltek sorából ö nagyságát, s mint javíthatlan egyént köröztetek egész Spanyolországban, de minthogy ö nagyságának volt mit aprítania a tejbe — bár csaknem összeroskadt e kegyetlen végzés önsúlya alatt — nagyot mosolygott magában, s dán Juant olvasgatta. St. Jagó bizonyos időre Sevillában telepedett meg. Sevillában abban az időben olylyan fényűzés volt, hogy thea mellé minden elegánsabb körökben kolibri tojást serviroztak, s a kétszersülteket ananász lekvárba mártogatták. St. Jagó mint telivér salonember, nemcsak az előbbkelő aristocratiát majmolta, hanem még a billiomos Grand Dugó los Barachados Kajszinossal is versenyzett. Egy ebédet, mellyel három évre bérelt márvány palotájában rendezett, megpróbálunk lemásolni. A terem diszítvényeit, és női csoportozatait elhallgatjuk, s csak annyit jegyzünk meg, hogy annak létrehozása, egy általunk is látott, de őáltala kibocsátott s elfogadott váltó szerint 10,000 genuai lírába került. Száz vendég volt hivatalos, véletlenül azonban kétszáz jelent meg, de az ő nagyságát nemcsak hogy nem zavarta, hanem neki kifejezhetlen örömeket okozott. A vendégek nagyobb része grandokból állott, voltak marquisek és nobilik is. A vendégek az akkori etiquette szabályai szerint keveset ettek, de annál többet ittak, úgy hogy ő nagyságának legdrágább borai mind elfogytak , a megmaradt értékes ételek pedig a cselédség, s kutyák között prédáttattak el. Ebénfa asztalra csalánból szőtt asztalnemű boríttatott, mellyen a legfinomabb madárpehelyből műremeklett lemezesek, a Góth és Maurok közötti csalázásokat ábrázolták. Az asztalközépen angoliai kecsketejből kristálizált vásában olly növény illatozott, melly csak minden 2000-redik évben virágzik, s így a világ teremtése óta a St. Jagó asztalán épen másodszor nyitotta ki közszemlére bimbóját. E virágban ugyan mindössze is egypár óráig gyönyörködhetének a vendégek, miután az szőrén szálán elveszett, s többé megsem került, tiltván az akkori etiquette azt is, hogy grandok, marquisek, és nobilik között tolvajlási kutatások, és ktatások történjenek — de a házi urat az sem zavarta meg, miután a virág olly szerencsés időszakban csipetett el, midőn a vendégkoszorú en masse jelen volt, s azt egyenként csodálhatta. Minden vendég számára arany tányérok, platina kések, villák és kanalak, sáfránygyökér fogpiszkálók és kristály poharak helyeztettek. A csalánasztalkendek minden harapás után kicseréltettek, ,s öblítésül ambra grisen szolgáltatott smaragd poharakban. Legtöbben azért ettek keveset, mert szájuk a csodálkozástól folytonosan látva állott. Kik legtöbbet ettek, kárhoztatták legkeményebben St. Jagót, sőt egypár, kiken ebéd végével eret kellett vágni, bolondnak is nevezte. Egy hitelezője bámulta eszélyességét, de utána tette, hogyha elei is ollveszélyesen éltek volna, az isten háza után nem következnék a St. Jagó ház. Minden vendég körül külön inas sürgölődött különböző ruhában, olly ügyesen, hogy egyetlen grand öntelék nyakon americai köszméte mártással, de az is csak két hét múlva vette észre mantillján fa rombolást, midőn nem volt ember Sevillában, ki mantillja lapockáján segíthetett volna. Minden étel után újra terítettek; azon poharak, mellyekből egyszer ittak, az utcára szórattak, minden ételhez más darabot játszott a zenekar, annyi tapintattal, hogy a medvetalpak a legfelségesebb Krakovianka kíséretében emésztettek meg. A konyhában csupa ezüst edények használtattak, citrom és narancsfák égettettek, a pecsenye forgató dreizelin grädig aranyból készült lázisban, s zöld bársonyfutrásban szállítatott Sevillába. Magyarosan szólva : volt ötven tál étel, mindegyikből ötvenféle. Ha úgy tetszik a nevezetesbeket megemlíthetem . A levesnemüek között kitűnt: a pisztrángmáj galuska, a keleti fűszerszámmal barnított feketelevesben igen jól vette ki magát az engadi őszi barackfa alabástrom fehérgyöngye. Marquis Barbara kapott ugyan e levestől kisebbszerű hascsikarást, de kinevették, s azt mondták: nem a nónak való a gyömbér. A napkeleti zeller is meglehetős hatást gyakorolt, de csak a nobilik között. A marhahús marhából volt, de 24 féle marhából, de ki tudná azokat előszámlálni. Későbben tudtam meg, hogy a takarmányozás különfélesége eszközölte, a marha különféleségét. Dörödy nobili igen jó viccet mondott e különféleségre, azt állította, hogy ilyenféle különféleség lehet az emberek között is. A vastagételek közöl csupán a violaszínű olaszkáposzta, a gimplivel töltött pejkáposzta, s a tubákszínű burgonya dicsértettek. A sötétzöld sárgarépának is akadt egy két kedvelője, de amint hallottam nem igen mertek nyilatkozni. Az assiettekről szinte megfeledkeztem, pedig azokat előbb kellett vala említenem. Sokat ettek a ephesusi snidlinges rétesből. Többet a jeruzsalemi spárgából, melly azonban olly vastag volt, hogy kötélnek is beillett. Legtöbbet a búbosszalonka nyelvéből, mellyel csak Arabiában lehet fogni nagypénteken, esős időben, holdvilágnál, éjszaka, pontban háromnegyed egy órakor. Feltálaltak egypár szürkeszemű bagolytojást is, de azonnal le is tálalták, mert miután egyet feltörtek volna, észrevették, hogy sáfrány helyett, babérlevélbe voltak pakolva, s megromlottak. Még aznap írt St. Jagó spediteurjének, felmondott neki, sőt össze is kuncsutotta. Ezt annál könnyebben tehette, mert a kontó még fizetlen vesztegelt íróasztalán. A becsináltak feleltek meg legkevésbé a vendégek várakozásinak, azon azonban senki sem csodálkozott, miután későbben nyilvánossá lön, hogy e nagyságú szakácsa Maskarából került, hol a becsináltak sohasem divatoztak. Némi tájékozásul mint legjelesebbet mégis megemlítem a Niagara zuhatagi szürkebéka becsináltat. A tésztás ételek érdemlett furorét eszközöltek. A persiai lisztlángból, papagálytojással készült palacsinták utósóig elfogytak; nagykelendőségnek örvendett a cyprusi szőlőzsírral sütött asturiai fánk és nyerges, ujfalusi lepény is. A nobilik csaknem csömört ettek a lacrima christivel satózott vichessirei plumpuddingból. Még csak a sültekről kívánok szólani, s a csemegékről. Szónoklati remekek puffantattak el, az iramszarvas-comb felett. A zebra vesepecsenye, a szakácsot koszorúzta meg. A giralfe-nyelv pedig „non plus ultra“ kifejezéssel dicsőitteték. A stájer kappannak csak az elejét ették, a fácánoknak a hátulját, a szalonkáknak közepét, a kócsagszivek nyárson sülve, austriga mártással terítékeltettek. A csemegék állottak a tengerfenéken található solítair diókból, libanoni mogyorókból , keleti szilvákból, nyugati almákból, déli szőlőkből, és északi körtyékből. A legkisebb alma 20, a legkisebb körte 18 fontot nyomott. Egész mogyorót csak Grand Pilaco bírt megenni. Az ebédnél mindenről beszélgettek, csak politicáról nem, a spanyoloknak mindenkor volt annyi eszük, hogy főleg ebéd alatt, gyomraikat par force nem rontogatták. A legkönnyebb, érzékiebb, s bizarabb dolgok vitáttaltak meg, a lehető legviccesebben, s különösen herceg Masancker maradandó becsű oszlopot emelt vicceinek. Egyetlen nobili feledkezett meg magáról, s említett ollyasmit, hogy a hivatalos kimutatás szerint tegnapelőtt Sevillában százan haltak meg éhen, de ő is csakhamar észrevette magát, s jobban elpirult undelical beszéde miatt, mint maguk a grandok és marquisek. Ezen brilliant ebéd után e nagysága St. Jage hírbe, s az adóssági börtönbe került. Legjobban boszantotta, hogy fogságában egyetlen barátja látogatta meg, grand Veracruz, kit pedig az ebédre hívottak jegyzékéből véletlenül kifeledett. St. Jage három hónapig ült fogságban, midőn szabadságba helyeztelék sokkal kövérebb volt mint azelőtt, az érdekes morbidezzából ellenben igen sokat veszített. Minthogy a becsületről álfogalmakkal bírt, két napra kiszabadulása után odahagyta Sevillát, s Toledóba költözött. II. Toledóban mint Don Juan kívánt működni, jól tudván hogy Toledo a kalandok Eldoradója. Szállást legelőször is egy özvegy asszonynyal, s annak 18 éves leánykájával vis á vis fogadott. Nem csalatkozott, a lányka folytonosan az ablakban ült, neki is folytonosan ott kellett ülnie, hogy választottját folytonosan szemlélhesse. Mennyire a függönyök közöl kivehette, a lánykának gyönyörű fejecskéje volt, egész valóját három napi les után sem ismerhette meg. A negyedik napon egy osztály karabélyos ment azon utcán keresztül, mellyben szállásolának. A függönyök azon pillanatban széthuzattak. Kíváncsiságában a leányka pongyolájáról is megfeledkezett, St. Jage a legszebb szemeket szemlélhető; szemeit azokon feledte. Mindketten a második emeletben szállásoltak ; eléggé megbánta St. Jagó, hogy a harmadik emeletben nem bérelt lakosztályt, a perspectiva onnan sokkal nagyobbszerű fogott lenni. A karabélyosokról St. Jagóra vete tekintetét a leányka; pillanataik találkoztak.