Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-04-22 / 75. szám
megtestesedett az egyik, a másik megvéknyult, szakálluk nőtt sál. — Mi hozott fel téged Pestre Csomboré! mert tapasztalva azon hidegséget, mellyel barátid irányában használsz, ők nem is remélték többé, hogy körükért néhány pillanatot áldozz. — Barátom Jenő! te bizonyára emlékszel még azon hivatalnokra, ki a budai bástyákon tartott zenék alkalmával azzal a szép Gizelával sétált mindenkor. Hányszor nem ismételtem nekünk, midőn boldogságát irigyeltük e valóban csinos hölgy miatt, hányszor nem mondta, nagy búsan hajtogatva meg fejét: „barátim és uraim ! csak az baj, hogy az ember kötelességének rabja“. — Ah szegény Gizela! úgy hiszem, szerelmes is voltam bele ... — — Az emlék nem csal Jenőm ! hányszor hagytuk el érette a mathesist.. . azzal az örök „ponamus“-sal. — Az mind úgy van — válaszold lelkesült arccal az ifjú — boldog, soha nem felejthető évek ! istenemre ! nem adnám egy millióért , hogy téged valahára megkaptalak. Együtt ebédelünk, nemde Csomboré ? együtt iszunk, mint egykor azon idvezítő jogásznapokban ! felidézzük a múltat: Samiel! Samiel! jöjj elő ! csakhogy az idézett reánk nézve nem leend ördög, hanem angyal. — a lefolyt örömek emlékének tiszta angyala ! de — mindenek előtt beszélj.. szólj.. mi célból jöttél Pestre ? meddig maradsz itt? mit akarsz ? — Édes Jenőm! ez egyszer bátorságot vee idek magamnak, kérdéseidet két részre osztani, nevezetesen mi célból jöttem ? s mit akarok ? ez — úgy hiszem — mindegy, s összekapcsolva képes teendők rá felelni: azután a periódus második részére foglak kielégíteni, hogy l. i. meddig maradok itt. — Nem, nem! fordítsuk meg a tételt, inkább érdekel a második rész : . . . meddig fogsz itt mulatni ? — — Holnapután reggelig. — Ah, illy rövid időre! . . . — Az idő soha nem rövid, ha alatta foglalatosságainkat elvégezhetjük. — S mik leendenek azok? — mi hajlott tehát ide ? . . — A szükség. — Miféle szükség? — — Vásárolnom kell. — Ah . . . valami fényes fogat — — Löcsös szekérrel járok. — Valami drága ékszer . . . testvéred, vagy mi jut eszembe : talán nőd, nőd Csombord ? — — Nem még az isten kezében van. — Tehát valami szép pusztai tündér... — Hohó! tartsd jól a gyepfüt Jenő! a phantasia ragadós. — Könyvek . . zeneművek . .? — A könyveket a postán kapom, zenét pedig tanyámban hallok, quantum satis, ... a gulya kolompjait , változatokkal a csengetyűre. — Tehát Semele, Juno és Jó szerelmére ! mi kell ? — — Vaseke. — E — e — e — ke? — — Igen, e — e — eke. — És vaseke ? — Igen. Távol attól, hogy az uracs örömét fejezze ki Cincinnat kedvenc foglalkozásának e nemesített szerein, elkezdett hathatósan kacagni Es durból. Ez mitsem zavará meg a pusztai vakandokat, ki elég, s a tárgyhoz igenis illő komolysággal folytasd: — Valóban, kérnem kell barátságodat Jenő, hogy ez istentelen kacagási rohamnak egy tisztességesinaséval véget vess, — nem azért pedig, mintha ez ellenemre volna, s talán mivel pusztán az ember nem kacag illy Berlioz-féle zenével, de csak azért, mert ott nincsenek e nagy falak, hogy azt illy sikerrel viszhangoztassák. — Tehát vaseke ? — Hja barátom! az illy mezei ember csak akkor jő Pestre, ha itt vásár van, — neki pedig esetleg pénze; ha ekéje nincs, ha burgundi répa-, lóhere-, vagy bükköny-magot a szomszédban nem kap, sajátja pedig kevés, s leginkább akkor,— mert a többit tisztességes commissionairekre bízhatni — ha az ember eladja repcéjét, mert aztán a pénzt nem bízza — commissionairekra. — Bocsáss, bocsáss meg édes Csombordoni! nevetésem nem akart sértés lenni a vasekék irányában, — ah, én mondhatlanul tisztelem őket — a távolban, s hiszem, hogyha az ember életmódra adja magát, mindenesetre legsalomabb az eke, de ... — s itt ismét elkezdett nevetni, most azonban csak a mollból. — de ha meggondolom, ha megfontolom, hogy te . . te — és vaseke ? — Göröghon harminc ezer istenére ! ez hallatlan! ez csoda. — . honnan feltételezed te mindezt ? mi jogosít fel kedvenc foglalkozásomat összehasonlítani a csodákkal ? — Kedvenc foglalkozás ? . . és mi jogosít fel? — jól hallok , Csombord!? . . ah, de meglehet, minden hét évben változik az ember természete, mondja a példaszó, de ismét azon példaszó tartja : mindenre születni kell, — mint bizonyos állatnak a káposztába, és Werner psychológiája hozzá teszi, miszerint már gyermekéveinkben kimutatjuk, ez vagy amaz szak iránti hajlamunkat , hogy ez életszak, vagy tudomány inkább hat ínyünkre, mint a másik , ah , én tökéletes példányképe vagyok az igazságnak ! Mindig szerettem a lovat, most imádom a színházat, most imádom! — tízéves koromban négyest hajlék, most huszonnégyet elhajtanék egy régiében, tizennégy éves koromban ingert éreztem a szép nő iránt, tizenöt évvel bolondul szerelmes valók, de csak egybe, most már az eszem sincs helyén, ha csak egy deli, gyönyörű termetet láthatok . és te . . . te Csombord! ki élvezetről élvezetre repültél, ki könnyelműbb valál az életörömök leszedésében, mint maga Alcibiad, s ki tizennyolc éves korodban annyira ismerős valál a kedélyes nők természetes illatával, hogy ,cronique scandaleuse a t irhatál felülök tíz kötetben megszakítás nélkül! ki a természettudományok iránti hajlamodat annyira fényessé bbád tenni, hogy midőn tanítónk kérdezé: mert hosszabb nyáron a nap, mint télen? egész egyszerűséggel utánoztad az anekdotát: mert a meleg szétfeszíti, a hideg pedig összevonja a testeket; haha Csombord ! te komoly gazda . . . kedvenc foglalkozás! — szántani, vetni, s mellette kukkolni, mint kél, nő, szárad a búza, repce, . . . s Pestre csak vasekékért, meg az ég tudja miféle japáni magokért jönni, s erre ne nevessek? Csombord ! az ég szerelmére . . . — Láthatod, hogy egész komolysággal végig hallgattalak , s ebből megítélheted, mennyire rosz s idegen szagu szónok lett volna belőlem a megye, vagy még inkább az országgyűléseken. — Sőt ellenkezőleg! itt nagyobb előmenetelt mutattál mindig, mint a természettudományokban. Ministernek születtél Csombord! (Csombord meghajtá magát) Status és conferencialis ministernek; eszes, éhes, minden időfecsérlés mellett tanulni szerető . . . finom, remek szónok! ügyes, felülmulhatlan szép- tevő! — tisztán emlékezem még fényes diadalaidra a jogászbáli elnök- és elérhetlen maneuvereidre a házianya választáskor , valóban legkevésbé csodáltam volna, ha beesett arccal, kiélt szemekkel, huszonöt éved dacára mankóval és fényes csillagokkal melleden talállak ismét fel, ez következetesség lett volna. ... de igy: piros pozsgásan, herkulesi termettel, nagy Péter cárt is megillető kezekkel .. . ah, ah soha nem hittem, soha ! — Valóban édes Jenőm ! nagy ideje már, hogy annyi félszegség után valami szépet is mondj rólam, hogy — egyenesen szólva — egy szép, de következetlen komplimenttel azt vond ki a legkevésbé hízelgő előzményekből, miszerint a dolog velejét tekintve, mégis igen derék fni valók. Ez emlékeztet engem az ,irodalmi körre: a bejött munkákat lakásra vásároltuk, minden szépet, jót elkritizáltunk tőlök, s utójára mégis emlékkönyvbe ajánlottuk. Ah, csak mégis igaz : divat több mint logika ! Faxit deus! Enthuziastikus nézeteidet azonban megcsillagozás nélkül el nem hagyhatom. XIV. Lajosnak egy vitéz, de alacsony származású ezredese volt, a király szereté a bátor, de simithatlan s akaratos katonát. Meg akará őt lepni, s összegyüjtvén országa legfényesbjeit, e tündöklő kör előtt szóla az ezredeshez : ,Ezredes ! én önt vitézségéért tábornokká neveztem ki.4 „Síre! — válaszold egész komolyan s mitsem illetődre meg az ezredes — Sire! ezt ön igen bölcsen cselekvő.“ Most már édes Jenőm ! engedd e történet időrészét magamra alkalmaznom. Mindazon gyöngeség,— a könnyelműség e kora rohamai nálam épen azért, mert korán jöttek, korán kiforrtak. Az életet hamar kezdem ismerni, de jó nemtem akará, hogy ez ismeret hasznomra váljék, mielőtt kényes tömkelegében eltévedtem volna. Vagy ha te ismernéd, csak egyszer bár figyelemnel néztél volna vetést, midőn még az zöld, megemlékeznél, hogy az összeg alig indult tömött sásba, már közte egyes, korán született kalászok vehetők észre. E kalász vagy elfonyad, vagy termést hoz ; ha elfonyad, elveszett, a hév megszorította ; ha termést hozott, a termés jókori, idő elötli. Tégedet meglepett e változás, mert előtted úgy jő ki, mintha a természetben ugrás történt volna, mivel nem lehetél tanúja a fokonkénti megtérésnek, de én, kinek ez átváltozásokat legjobban kell ismernem, ki elölt a jelen összehasonlítva a múlttal, s környezve a számos teremtő okkal, tiszta következetességben áll, valóban mi meglepőt sem találok abban, s nemével az öndiadalnak, a büszke önérzetnek szólok ez összehasonlító philosophiában magamhoz : Csombord ! ezt ön igen bölcsen, igen okosan cselekvő. Aztán ne feledjük Jenő ! hogy az események az ember kedélyére szinte azon befolyást gyakorolják, mint a bor, ha mértéken fölül élvezzük; egyik nevet tőle, a másik komolylyá lesz, a harmadik sir, a negyedik pedig épen mitsem szól. — Válaszsz ez okozottak közöl, s kitalálod helyzetem kulcsát. — Mielőtt választanék, édes Csombordom! itt a szivar, — gyújtsunk rá. S ezután egy épen elmenő vidéki úrtól, kinek ajkai közt a fővárosi magas élvezetet utánozva egy félkrajcáros rövid szivar illatozott, e szavakkal: szivarét kérem, uram! solly hangon, melly tökéletes utánnyomata volt egy estremadurai bandita kérelmének, midőn a gondtalan utasra ordítja : erszényét , vagy életét — tüzet kölcsönzött, s a kölcsönző könnyen megfogható ijedelmében átnyújtotta, ajkaikat egyenlőn katlanná alakiták. — Ah Jenő! ha te engem ollyregényes életű kalandornak hivél, valóban meg sem kellene ütődned azon, hogy kedvenceimmé fo :no