Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-01-13 / 10. szám
a vége az lett, hogy a szerelmesek ezentúl nem éjjel, hanem nappal jöttek össze, hol itt, hol amott, s legesleg végre, mit sem az árulkodó banya, sem a papa nem hitt volna, ------a templomba mentek s megesküdtek. — Az éjféli muzsikális légyottoknak ritkán szokott illy mulatságos ,analégja lenni.— Fanni halála után még több szomorúság érte gyermeki szivemet. Frankenburg Adolf. Beszéljem kijött a ,Hölgyfutárában. (Beszély-gixer.) Én is mint a féle tizenhétéves ember, szerelmes lettem. Szerelmes lettem egy angyali nőbe, kinek igéző kék szemei, bíbor szácskája, gyönyörű arca, sugár termete, picin kis lába s egy féltékeny férje volt; mind olly tulajdonok, mellyek az utolsó kivételével igen szeretetreméltóvá tudnak tenni egy nőt. Milly szeretetre méltó is volt; ha vissza gondolok a bájos mosolyra , az ezüstnél szebb csengésű hangra; ha eszembe jutnak gyönyörű kék szemei, mellyekben az üdv magához édesgető eszméje ragyog; ha emlékembe hozom a bíbor szácskát, mellynek méhében fogamzott meg a csók, mellynek lilékéből szívja az ember azon valamit, mi édesebb a méznél, éltetőbb az anyatejnél, s boldogitóbb az üdvösségnél; ha elémbe varázslom a szende arcot, mellyel oltáromul imádtam — egészen elbájolva vagyok; csak a férj, a féltékeny férj az, ki még álmaimban is üldöző ördögül megjelenik. Ez nekem már sok kint okozott.. .. De minek igyekezném az olvasó előtt lefesteni kinaim végtelenségét; ez sikertelen munka lenne; inkább áttérek tárgyamra, t. i. nyilvánítására annak, hogy e jövő nélküli szerelem , ezen soha nem teljesülhető remények,bennem is felfakaszták a költői ért,mellyből ömlik ki a poesis, melylyel mindenki bir, ki kisebb, ki nagyobb mértékben ; elkezdtem tehát írni; barátom, igaz barátom az életben nem volt, a papiros jön azzá. Vele közöltem gondolataimat, vele a kínokat miket szenvedők s e barátom végre olly kedves jön előttem , hogy nem tudtam megválni tőle: ha olvastam , úgy tetszett, mintha lelkemmel beszélgettem volna. Számot vetettem magammal, elhatároztam hogy írni fogok , s e határozat egészen vidorrá jön. Tegye vidorrá magát az olvasó is, mert milly siralmas hangon kezdtem el soraimat, most mégis olly kísérleteket fog olvasni, mellyeken nevetnie kell, s mellyeket, bár egykor egész komolysággal vittem véghez, most magam is nevetek. Visszatérve tehát magamra , ismerőim, kik undorságomat látok, kérdeztek ennek okáról, s én elmondám nekik: kinevettek. Többféle akadályokat soroltak elő; egyik a többi közt azt mondá, hogy annak, ki az írói pályára hivatva van, a sors maga kedvez , s bevezeti a véletlen, regényes események tömkelegébe szóváltásból fogadás jön. Nem fog senkit érdekelni hogy mibe fogadtunk, s csak annyit említek, hogy ha egy beszélyem, mellynek szövege valóságos történet, s mellynek megtörténténél én magam jelen valók, kijön aHölgyfutárban, a fogadást megnyertem. Ez idő óta hát azon valók, hogy minél előbb egy regényes való eseményt fedezhessek fel; e célból összejártam a korcsmákat, a legújabb népszínművek után tudva azt, hogy a magyar ember baja elöl mindjárt ide menekszik, de mind hasztalan, egyszer találtam csak egy szomorú juhász legényt a lócán ülve kiürült pintes előtt, megszólítottam: — Jónapot atyafi. — Fogadj isten. — Tán bizony elhagyta a szeretője, hogy illy szomorúan ül itt. — Es dehogy hagyott, dehogy hagyott, — felele rá sóhajtva. — Hát tán nagyon is szerelmes, az ártott meg. — Biz az ártott ám meg, hogy valamit nagyon is szeretek. — Mit? kódom én kíváncsian. — A bort, a ki áldója van, s azért adott most ki rajtam a számadó gazda. — Azért . . — No hát mit szól ehhez az úr ? nem cudar ember az ollyan számadó ? — Hjah! a részegség utálatos vétek, becsületes ember nem részegszik meg. — Mit ? hát minek néz engem az ur; erre amarra a ki aldója van — szóla dühösen a juhász s felkelve ültéből;most láthatóin csak hogy tántorogj botját keresi s rekedt hangon imigy énekele: Fokosomnak somfa nyele, Nagyot lehet ütni vele. Ez utolsó szavaknál azonban már én az ajtón kívül voltam s nem is mentem be kérdezőskedni többet soha. Csodálkoztam , hogy azon szavakra : „becsületes ember nem részegszik meg“ olly dühössé lett az általam hősnek kiszemelt juhász. (Akkor még más nézeteim voltak, most már ezen semmit sem csodálkozom, sőt magam is dühbe tudnék jönni.) Még azon éjjel vad lárma , harangok félreverése, s tűzkiáltások zavartak fel álmomból , hirtelen magamra öltém ruháimat, s mig más életéért s vagyonáért remegett, nekem reményem vala, hogy itt tárgyat fogok találni beszélyemnek, itt bizonyosan egy férfi gyújta fel házát hűtlen neje feje felett, vagy tán a megcsalt kedves hűtlen kedvese felett és tán épen a menyekze éjjelén ... ah az dicső lenne! gondolom, ebből kis változtatással népszínműt is irhatok; egy jelenetben majd sötét leend, egy csinos hajlékban menyekze van, s megjelenik a menyasszony régi kedvese, égő fáklyával kezében s énekelni fogja . — Csak azt búgja a gerlice madár — hogy a leány „szőke barna csapodár“ s ezután fáklyáját a ház nádas fedelébe dugja, a ház meggyükül , s lesz sikoltozás, segélykiállás, a közönség tapsolni fog s a szerzőt dijja sat. Ekkor emberek mentek el épen mellettem, kérdeztem őket a tűz felöl, s mondták, hogy egy kocsis vigyázatlanságból, mielőtt elaludnék, pipáját égve felejtő. E tervemmel tehát, amint láthatni, felsültem , de nem sokáig hagyott a sors várakoztatni, hogy ismét egy újat építhessek. A rektor jött be épen szobámba : — Nagy újság van a faluban, szóla ő. — Mi ? kérdem én tőle. — N. J. megbolondult. — Megbolondult ? hála isten, valahára! kiállok fel örömmel, ez bizonyosan kedvese miatt, menjünk azonnal hozzá, szólok s magammal vonom a szavaimon csudálkozó rektort. Útközben ismét egy dráma terve fordult meg agyamban, gondolom magamban: a hős egy gróf leend, a leghatásosabb jelenetben egy rengeteg erdő lesz diszítményezve, és leend, a hős megjelenik mint örült, az erdőben egy kis gyermekre talál, őrült képzelnie elhiteti vele hogy ez vetélytársa, s dühösen neki megy s a zokogó közönség szemei előtt megfojtja, ekkor jön a gyermek anyja, a gyilkos kedvese, megismerik egymást, s fájdalmában mindkettő szörnyet hal... a közönség tapsol, a kritika ij Shakespearet emleget stb. — Ott voltam a háznál, épen az orvos jött ki tőle. — Mi oka az őrültségnek ? kérdem az egészen vidám arccal jövőt. — Gombát evett, felele ez mosolyogva, ettől volt kissé zavarodott, jelenleg már nincs baja többé. Gombaevéssel megörülni, milly prózaiság! gondolom boszosan magamban, s egészen kivéve gondolatim menetéből, nem jutott eszembe többé drámát írni, beszélyt pedig való anyag hiányában nem irhatok. Azonban a fogadás folyvást hatalmasan ösztönzött, s nem csüggedtem el; megkérdeztem a koldusokat multjok felöl, hogy egykor tán gazdagok voltak, de ármány, szerencsétlen szerelem vagy más körülmények juttatták őket illy lealázott sorsra, de egyik azt mondá, hogy apja, nagyapja is az volt, ő sem akart hát különb ember lenni ezeknél; a másiknak lábát egy szekérkerék eltörte s igy nem dolgozhatván koldulni lön kénytelen; egy harmadik pedig őszintén megvallá, hogy nem szeret dolgozni, s ez az élet neki igen könnyűnek tetszik, így sem boldogulhattam, és még másféle módokon sem, mellyeket már megkísértettem; még egy módom volt hátra, mellyel végrehajtani meg is kezdettem. T. i. egy csinos pórleány volt falunkban, őt közönségesen a vidék szépének hittük, elhatároztam hogy e leányt szeretni fogom; rokonaim e szerelmet mint egyenetlen rangút, bizonyosan ellenezni fogják, s e pontnál majd úgy viselem magamat, a mint ügyem, vagyis inkább a mint egy kis regényes esemény bonyolódása kívánja. Sietnem kellett a kivitellel, mert a fogadási határidő február elséig tart, s ez egy helyen a sors csakugyan előserélni látszott, mert még aznap este találkozom vele, amint meglátott szemérmesen lesütő szemeit, én hozzá mentem, megfogtam kis csinos, grófnőének is beillő kezét, s sokat beszéltem neki szívről, boldogságról s mi evvel rokon: a szerelemről; ő mindezeket szó nélkül végig hallgató, s mikor kértem hogy jöjön el holnap is, egy ideig habozott s végre igy szóla : — Már magának csak megmondom, hogy holnap nem jöhetek el, mert Jancsim vár reám a kertünk alatt, vasárnap lesz a kézfogónk, hát sok mondanivalóm volna neki, hanem ha az is eljön, nem bánom, meghallgatjuk , úgy is ollyan szépen beszél, mint a tiszteletes úr. — Ezután elment. Én egy darabig gondolkodtam, azután én is haza mentem , hogy másnap ott voltak , azt nem tudom, nem mentem el oda. — Ennyi fáradságon mentem át, s a sors nem volt irántam annyi künyörrel, hogy megadta volna azt, amit kívántam ; azonban eszembe ötlött azon gondolat, hogy e hasztalan fáradozásokat irom le beszélyképen, ennek anyaga mind igaz egész az utolsó betűig, és mi több, még a hőse is magam vagyok; nem lehetend tehát barátimnak semmi kifogásuk az ellen, hogy megnyertem a fogadást, ha e számával a Hölgyfutárnak hozzájuk megyek, s mutatom, nézzétek: Beszélyem kijött aHölgyfutárban. KL