Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)

1853-01-13 / 10. szám

a vége az lett, hogy a szerelmesek ezentúl nem éjjel, hanem nappal jöttek össze, hol itt, hol amott, s legesleg végre, mit sem az árulkodó banya, sem a papa nem hitt vol­na, ------a templomba mentek s megesküd­tek. — Az éjféli muzsikális légyottoknak rit­kán szokott illy mulatságos ,analég­ja lenni.— Fanni halála után még több szomorúság érte gyermeki szivemet. Frankenbu­rg­ Adolf. Beszéljem kijött a ,Hölgyfu­tárában. (Beszély-gixe­r.) Én is mint a féle tizenhétéves ember, szerelmes lettem. Szerelmes lettem egy angyali nőbe, kinek igéző kék szemei, bíbor szácskája, gyönyö­rű arca, sugár termete, picin kis lába s egy féltékeny férje volt; mind olly tulajdonok, mellyek az utolsó kivételével igen szeretet­reméltóvá tudnak tenni egy nőt. Milly szeretetre méltó is volt­­; ha vissza gondolok a bájos mosolyra , az ezüst­nél szebb csengésű hangra; ha eszembe jut­nak gyönyörű kék szemei, mellyekben az üdv magához édesgető eszméje ragyog; ha emlé­kembe hozom a bíbor szácskát, mellynek mé­­hében fogamzott meg a csók, mellynek lilé­kéből szívja az ember azon valamit, mi éde­sebb a méznél, éltetőbb az anyatejnél, s bol­­dogitóbb az üdvösségnél; ha elémbe varázs­lom a szende arcot, mellyel oltáromul imád­tam — egészen elbájolva vagyok; csak a férj, a féltékeny férj az, ki még álmaimban is ül­döző ördögül megjelenik. Ez nekem már sok kint okozott.. .. De minek igyekezném az olvasó előtt lefesteni kinaim végtelenségét; ez sikertelen munka lenne; inkább áttérek tárgyamra, t. i. nyilvánítására annak, hogy e jövő nélküli szerelem , ezen soha nem teljesülhető remé­nyek,bennem is felfakaszták a költői ért,melly­­ből ömlik ki a poesis, melylyel mindenki bir, ki kisebb, ki nagyobb mértékben ; elkezdtem tehát írni; barátom, igaz barátom az életben nem volt, a papiros jön azzá. Vele közöltem gondolataimat, vele a kínokat miket szenve­dők s e barátom végre olly kedves jön előt­tem , hogy nem tudtam megválni tőle: ha ol­vastam , úgy tetszett, mintha lelkemmel be­szélgettem volna. Számot vetettem magammal, elhatároztam hogy írni fogok , s e határozat egészen vidorrá jön. Tegye vidorrá magát az olvasó is, mert milly siralmas hangon kezdtem el soraimat, most mégis olly kísérleteket fog olvasni, mellyeken nevetnie kell, s mellyeket, bár egykor egész komolysággal vittem véghez, most magam is nevetek. Visszatérve tehát magamra , ismerőim, kik undorságomat látok, kérdeztek ennek oká­ról, s én elmondám nekik:­­ kinevettek. Többféle akadályokat soroltak elő; egyik a többi közt azt mondá, hogy annak, ki az írói pályára hivatva van, a sors maga kedvez , s bevezeti a véletlen, regényes események tömkelegébe szóváltásból fogadás jön. Nem fog senkit érdekelni hogy mibe fogadtunk, s csak annyit említek, hogy ha egy beszélyem, mellynek szövege valóságos történet, s melly­nek megtörténténél én magam jelen valók, kijön a­­Hölgyfutárban, a fogadást megnyer­tem. Ez idő óta hát azon valók, hogy minél előbb egy regényes való eseményt fedezhessek fel; e célból összejártam a korcsmákat, a leg­újabb népszínművek után tudva azt, hogy a magyar ember baja elöl mindjárt ide menek­­szik, de mind hasztalan, egyszer találtam csak egy szomorú juhász legényt a lócán ülve ki­ürült pintes előtt, megszólítottam: — Jónapot atyafi. — Fogadj isten. — Tán bizony elhagyta a szeretője, hogy illy szomorúan ül itt. — Es dehogy hagyott, dehogy hagyott, — felele rá sóhajtva.­­ — Hát tán nagyon is szerelmes, az ártott meg. — Biz az ártott ám meg, hogy valamit nagyon is szeretek. — Mit? kódom­ én kíváncsian. — A bort, a ki áldója van, s azért a­­dott most ki rajtam a számadó gazda. — Azért . . — No hát mit szól ehhez az úr ? nem cudar ember az ollyan számadó ? — Hjah! a részegség utálatos vétek, becsületes ember nem részegszik meg. — Mit ? hát minek néz engem az ur; erre amarra a ki aldója van — szóla dühösen a juhász s felkelve ültéből;­­most láthatóin csak hogy tántorogj botját keresi s rekedt hangon imigy énekele: Fokosomnak somfa nyele, Nagyot lehet ütni vele. Ez utolsó szavaknál azonban már én az ajtón kívül voltam s nem is mentem be kér­­dezőskedni többet soha. Csodálkoztam , hogy azon szavakra : „becsületes ember nem részegszik meg“ olly dühössé lett az általam hősnek kiszemelt ju­hász. (Akkor még más nézeteim voltak, most már ezen semmit sem csodálkozom, sőt ma­gam is dühbe tudnék jönni.) Még azon éjjel vad lárma , harangok félreverése, s tűz­kiáltások zavartak fel ál­momból , hirtelen magamra öltém­ ruháimat, s m­ig más életéért s vagyonáért remegett, ne­kem reményem vala, hogy itt tárgyat fogok találni beszélyemnek, itt bizonyosan egy fér­fi gyújta fel házát hűtlen neje feje felett, vagy tán a megcsalt kedves hűtlen kedvese felett és tán épen a menyekze éjjelén ... ah az dicső lenne! gondolom, ebből kis változtatással népszínműt is irhatok; egy jelenetben majd sötét leend, egy csinos hajlékban menyekze van, s megjelenik a menyasszony régi ked­vese, égő fáklyával kezében s énekelni fogja . — Csak azt búgja a gerlice madár — hogy a leány „szőke barna csapodár“ s ezután fák­lyáját a ház nádas fedelébe dugja, a ház meg­gyükül , s lesz sikoltozás, segélykiállás, a közönség tapsolni fog s a szerzőt dijja sat. Ekkor emberek mentek el épen mellettem, kér­deztem őket a tűz felöl, s mondták, hogy egy kocsis vigyázatlanságból, mielőtt elaludnék, pipáját égve felejtő. E tervemmel tehát, a­mint láthatni, felsültem , de nem sokáig ha­gyott a sors várakoztatni, hogy ismét egy újat építhessek. A rektor jött be épen szo­bámba : — Nagy újság van a faluban, szóla ő. — Mi ? kérdem én tőle. — N. J. megbolondult. — Megbolondult ? hála isten, valahára! kiállok fel örömmel, ez bizonyosan kedvese miatt, menjünk azonnal hozzá, szólok s ma­gammal vonom a szavaimon csudálkozó rek­tort. Útközben ismét egy dráma terve fordult meg agyamban, gondolom magamban: a hős egy gróf leend, a leghatásosabb jelenetben egy rengeteg erdő lesz diszítményezve, és leend, a hős megjelenik mint örült, az erdő­ben egy kis gyermekre talál, őrült képzelnie elhiteti vele hogy ez vetélytársa, s dühösen neki megy s a zokogó közönség szemei előtt megfojtja, ekkor jön a gyermek anyja, a gyil­kos kedvese, megismerik egymást, s fájdal­mában mindkettő szörnyet hal... a közönség tapsol, a kritika ij Shakespearet emleget stb. — Ott voltam a háznál, épen az orvos jött ki tőle. — Mi oka az őrültségnek ? kérdem az egészen vidám arccal jövőt. — Gombát evett, felele ez mosolyogva, ettől volt kissé zavarodott, jelenleg már nincs baja többé. Gombaevéssel megörülni, milly pró­­zaiság! gondolom boszosan magamban, s egészen kivéve gondolatim menetéből, nem jutott eszembe többé drámát írni, beszélyt pedig való anyag hiányában nem irhatok. Azonban a fogadás folyvást hatalmasan ösztönzött, s nem csüggedtem el; megkérdez­tem a koldusokat multjok felöl, hogy egykor tán gazdagok voltak, de ármány, szerencsétlen szerelem vagy más körülmények juttatták őket illy lealázott sorsra, de egyik azt mondá, hogy apja, nagyapja is az volt, ő sem akart hát különb ember lenni ezeknél; a másiknak lábát egy szekérkerék eltörte s igy nem dol­gozhatván koldulni lön kénytelen; egy harma­dik pedig őszintén megvallá, hogy nem szeret dolgozni, s ez az élet neki igen könnyűnek tetszik, így sem boldogulhattam, és még más­féle módokon sem, mellyeket már megkísér­tettem; még egy módom volt hátra, mellyel végrehajtani meg is kezdettem. T. i. egy csi­nos pórleány volt falunkban, őt közönségesen a vidék szépének hittük, elhatároztam hogy e leányt szeretni fogom; rokonaim e szerelmet mint egyenetlen rangút, bizonyosan ellenezni fogják, s e pontnál majd úgy viselem maga­m­at, a mint ügyem, vagyis inkább a mint egy kis regényes esemény bonyolódása kívánja. Sietnem kellett a kivitellel, mert a fogadási határidő február elséig tart, s ez egy helyen a sors csakugyan előserélni látszott, mert még az­nap este találkozom vele, a­mint meg­látott szemérmesen lesütő szemeit, én hozzá mentem, megfogtam kis csinos, grófnőének is beillő kezét, s sokat beszéltem neki szívről, boldogságról s mi evvel rokon: a szerelemről; ő mindezeket szó nélkül végig hallgató, s mi­kor kértem hogy jöjön el holnap is, egy ideig habozott s végre igy szóla : — Már magának csak megmondom, hogy holnap nem jöhetek el, mert Jancsim vár reám a kertünk alatt, vasárnap lesz a kézfogónk, hát sok mondani­valóm volna neki, hanem ha az is eljön, nem bánom, meg­hallgatjuk , úgy is ollyan szépen beszél, mint a tiszteletes úr. — Ezután elment. Én egy darabig gondolkodtam, azután én is haza mentem , hogy másnap ott voltak , azt nem tudom, nem mentem el oda. — Ennyi fáradságon mentem­ át, s a sors nem volt irántam annyi künyörrel, hogy meg­adta volna azt, a­mit kívántam ; azonban e­­szembe ötlött azon gondolat, hogy e hasztalan fáradozásokat irom le beszélyképen, ennek anyaga mind igaz egész az utolsó betűig, és mi több, még a hőse is magam vagyok; nem lehetend tehát barátimnak semmi kifogásuk az ellen, hogy megnyertem a fogadást, ha e számával a Hölgyfutárnak hozzájuk megyek, s mutatom, nézzétek: Beszélyem kijött a­­Hölgyfutárban. K­L

Next