Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)

1853-01-13 / 10. szám

Budapest. 4-ik évi folyamat. IO. Csütörtök, január 13-án 1853. Megjelenik, ünnep­ a vasárnapot kivevőn , m­­i 11- hennap délután divatké­pek- s egyéb műm­ellé­ke­te­lekkel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: cukor- és ma­gyar-utcai 11. száma sarok­­ház első emelet, hová a kéziratok utasitandók. Kiadó-hivatal: aldunasor , kegyesrendiek­­épületében levő nyomdai iroda, hová az előfizetési és hirdetési dijak küldendők. HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő: Nagy Ignác. Kiadó: Kozm­a Vazul. Előfizetési díj: Fostán: egész évre 16 frt, fél évre 9 „ évnegyedre 5 „ Budapesten házhozküldés­­sel; egész évre . . 13 frt, fél évre ... 7 „ évnegyedre . . 4 „ Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. Őszinte vallomások. IV. Nagyanyám 1823-dik évben meghalt Sopronban. Szorgos szerető rokont vesztettem el. Keserűen sírtam, midőn kivitték a teme­tőbe, mintha éreztem volna, hogy jobb nap­jaim egy része vele együtt sírba szállt. Se­hogy sem tudtam azon gondolattal megbarát­kozni, hogy ezentúl idegen emberek között lakjam­. — Rövid idő múlva azonban ezt is megszoktam, s pedig annál könnyebben, mert szerencsés véletlen által becsületes jó embe­rekhez jutottam, kik tulajdon érdekükre ke­vesebbet ügyelvén lelkiismeretesen viselték gondomat. Ha nem is lehetett tőlük azon gyön­géd szeretetet követelni, mit szüleim körében, vagy nagyanyám házában élveztem, annyi bizonyos, miszerint soha kevesbbé nem érez­tem, hogy idegen emberek között vagyok, mint azon időben, mellyel Sopronban mint harmadik és negyedik iskolás deákocska töltöttem. Igaz, hogy igényeim az emberek irá­nyában soha teljes életemben túlzottak nem valának. Könnyen simultam hozzájuk, sőt gyakran, még mielőtt meggyőződtem , váljon irántam mutatott hajlamuk őszinte szívből származik é­s az enyim már nyitott könyv volt, mellyből legtitkosabb gondolatimat is kényel­mesen kiolvashatták. — A­mi jóban mások által részesültem, azt, ha lehetett, kettős mértékben viszonoztam; a­mi roszat tettek, iparkodtam elfelejteni. Nem emlékezem , hogy annak, ki nyájas arcot mutatott, keblére bi­zalmasan ne borultam, vagy a kibékülésre nyújtott kezet valaha ellöktem volna , sőt tíz eset közel kilencre mindig én nyújtottam az enyimet a megbántónak. — Már ez volt, s nagy részben most is az, természetem. Sokan ezt jellemgyöngeségnek, önállóság hiányának, meg gyávaságnak, s nem tudom minek nem hítták; isten neki, ha az idő, a sok keserű tapasztalás , hú és szenvedés nem volt képes a belső embert megváltoztatni, hogyan sike­rülhetne ez a túl szigorú piacbíróknak, kiknek ítéletére amúgy sem szoktam sokat adni egész életemben. Szüleim nagyanyám halála után egy urasági liszt özvegyéhez adtak kosziba. De­rék rendszerelő asszony volt. Pontosan ettünk, keltünk és feküdtünk le; három tál ételnél soha több, de kevesebb sem jött az asztalra, a­mit feltálaltak, jó és ízletesen volt elké­szítve. Néha pár nyalunk falathoz is jutottam a házi kisasszony szívességéből, kinek ked­vence voltam, de nem emlékszem, hogy gyomromat túlterheltem vagy megrontottam volna vele. — A házi kisasszony, Fanninak hívták, mintegy tizenöt évvel idősebb volt Há­lámnál: ha vele sétáltam, anyámnak tartották; részben az is volt. Sokat tudott beszélni, mert sokat olvasott; ha vele lehettem , nem kíván­koztam más időtöltés után. Leültem­ lábaihoz a zsámolyra, s fejemet ölébe rejtvén órákig elhallgattam az ajkb­ól édes méz gyanánt ömlő sok szép beszédet. — Anyám szivemet, Fanni eszemet mivelte! Szabad óráimban bejártuk a várost és regényes környékét, a tiszta téli napot erre szinte oly alkalmasnak találtuk, mint a tavasz reggelét, a nyárnak délesti szakát. Mint tu­dott illyenkor Fánni a legkisebb bokornak is költői szint adni, minő ingert kölcsönzött a természet legjelentéktelenebb tüneményének, s mint értette , a gyermek fogékony elméjét csudálatra ragadni isten és müvei iránt! — Sétaküzben majdnem mindig egy hosszú szi­kár férfiúval találkoztunk, ki hozzánk csatla­kozott s bejárta velünk az egész vidéket. Úgy látszék, Fanni régebben ismerte, de a háznál még nem láttam. Valami visszataszító volt vi­seletében , soha sem nézett az ember szemei közé; apám pedig mindig azt mondá: őriz­kedjél attól, ki nem mer szemedbe nézni. Féltem is tőle, simuló természetem önként megtagadta magát ellenében, s látása mindig kellemetlen benyomást okozott. — Fanni gyak­ran kérdezett, miért idegenkedem annyira a fekete bácsitól? úgy hitta mindig, más nevét nem hallottam: eleinte húzódtam, később megvallottam őszintén, miszerint sejtem, hogy a fekete bácsi Fánni kisasszonynak még sok szívbajt fog okozni. Fánni elnevette magát, bohó fiúnak nevezett, s elbeszélő tréfás ész­revételek közt sejtelmemet kísérőnknek. Soha sem felejtem el a pillantatot, mellyel ez ek­kor , tán először mióta együtt voltunk, reám vetett; az erőltetett mosoly, melly ajkai körül játszott, kiáltó ellentétet képezett, s a helyett hogy enyhítette volna, még inkább föltüntette szemeinek a koromsötét szemöldökök aluli vad forgását. Ijedten tapasztottam arcomat Fanni puha, meleg kezébe. — Pár hónap múlva a fekete bácsit már ritkábban találtuk sétáinknál. Fanni mindig komolyabb és gon­dolkodóbb len, kevesebbet beszélt, mosolya erőltetett, szemei nedvesek voltak. Nem kér­deztem, mi baja ? gyakran órákig sétáltunk némán egymás mellett. — Egy délután keze­met hirtelen megragadta, s sűrű kények közt fájdalmas hangon mondá­m ,neked igazad van, ő sok, igen sok szívbajt okoz nékem.‘ Sejtésem nem csalt, már akkor meg­volt bennem azon, ha szabad ugy kifejezni magamat, sejtő tehetség, melly családi tulaj­donunknak látszott lenni, s mellynek vallo­másaim folyama alatt még több jeleivel fog a türelmes olvasó találkozni. Egy órás házában laktunk az úgyneve­zett ,vigyázótorony­ mellett. Ez a torony a leg­magasabb torony egész Magyarországban. Valami gazdag vén szűz építtette, s végren­deletében tetemes összeget hagyott érdijul bizonyos számú zenészek részére, kik ezért nyáron minden héten háromszor déli, s há­romszor éjféli órákban a torony erkélyén különféle komoly darabokat tartoznak játsza­ni. Bizarr, de nem rosz gustus ! Nem tudom, fenáll e még most is e szokás ? akkor lega­lább pontosan jártak el az alapítványi levél értelmében. Volt zene éjjel, nappal. Nappal az utcai zaj és lárma miatt ritkán lehetett a ze­nét a magasságról lehallani , annál nagyobb hatást tett éjfélkor, midőn mély csendesség uralkodott mindenütt az egész városban. Már ezt méltán lehetett az összes lakosság tiszte­letére hozott éjjeli zenének mondani. — Eleinte ijedten ébredtem föl mindig e saját­­szerű serenádra , midőn azonban Fanni kijött a mellékszobából, s ágyamhoz ülve kezemet az övébe fogta, s fejemet meleg keblére von­ván álmos mámorombul felcsókolt, s a hold nyájasan sütött be a szobába, s minden olly lágy, olly selyemszerű volt körülöttem ; ér­zékeim el voltak ugyan még folyvást csudá­latosan fogaivá, de nem félelemtől, hanem valami nevezhetlen ismeretlen gyönyörű­, s úgy tetszett, mintha a hangok egyenesen az égből szállottak volna alá.-------Mikor azu­tán hűvösebb volt az éj, Fanni rám húzta a takarót, ő maga pedig vékony pongyolában, fedetlen mellel órákig elmerengett a nyitott ablaknál. — Szegény Fanni! — m­ár akkor megunta életét, s meg akart halni.-------Két hónap múlva mégis halt. — Az orvosok azt mondták, meghűlés által okozott idegláz kö­vetkeztében , pedig — szive tört meg! . . . A­mi e teljesen költői természetnek halált, az az órás leányának alattunk é­l­e­­te­t és gyönyörűséget hozott. Szép és csinos kis teremtés volt ez az órásleány, a városban a szép órás­ Nettinek hittük. Ha megállított néha, midőn szobája mellett elmentem, s ró­­zsaujjaival összevissza borzongatá szőke ha­jamat, ugy volt, mintha pávatollal csiklandoz­nának : hát midőn, ha szépen kértem, meg­csókolt ? i­lyenkor, már az igaz, szerencsé­sen elfelejtettem mindig fele leckémet. — De hamis kis angyal is volt a szép Netti: olly ártatlanul tekinte violakék szemeivel a világ­ba, mintha azokat még sohasem használta volna sötét éjszakának idején lámpásul sze­relmes légvoltaknál. Pedig minden áldott éj­jeli zene alkalmával ott termett ablakánál egy nyúlánk férfialak , accurate oda talált mindig. Egy lépéssel tovább az óráspapa ablakára bukkant volna , de Netti szemei tisztán vilá­gijának, s legényünk routinirt udvarló volt. Azt is tudta hihetőleg, mikép illy titkos órá­ban , andalitó zeneszó mellett fogékonyabb, olvadékonyabb s odaadóbb érzelmekre lehet akadni.-------Valamint azonban a természet­ben nagyszerű és parányi egymást kölcsönö­sen felváltani szokta, úgy a költöiséghez néha átkozottul közel áll a száraz próza.—Egy vén banya elárulta a papának e titkos találkozá­sokat, s egyszer csak megtörtént, hogy a sze­­relemittas urfi, Nedlike aranyfürtös fejecskéje helyett a eher pére-nek hálósipkás kobakját szorította selyemmellényes szívéhez. Képzel­hetni, hogy a nóta, mit a papa húzott, roppan­tul elütött a toronyból lézengő hangoktól . . .

Next