Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-01-29 / 24. szám
34 Szombat, január 29-én 1853. Budapest. 4-ik évi folyamat. Megjelenik, ünnep- s vasárnapot kivivén , mindennap délután divatképek- » egyéb mi ma? 11életekkel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: cukor- és magyar-utcai 11. számu sorokház első emelet, hová a kéziratok utasitandók. Kiadóhivatal: aldunasor , kegyesrendieképületében levő nyomdai iroda, hová azelőfizetési és hirdetési dijak küldendők. HÖLGYFUTÁR: Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Előfizetési díj: Postán: egész évre 16 frt, fél évre 9 ., évnegyedre 5 ., Budapesten házhozküldéssel, egész évre . . 13 frt, fél évre ... 7 évnegyedre . . . „ Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsam közöltétnek. Tulajdonos szerkesztő : Nagy Ignác. Kiadó: Kozma Vazul. Virág a neved is. . . . Virág a neved is, Virág vagy magad is . . . Ne csudálkozzál ha Pillangó vagyok is ! Pillangóvá lettem , Repülök utánad, Repülnek a szellők E susogó vágyak, Mint egy könnyű árnyat. Ringat a szerelem Fényes délibábja , A végtelen remény Tündér pusztájába . . . Hasztalan vagy tőlem Gyakran igen távol, Képzeletem , ez a Fényből szövött fátyol, Rád esik akárhol. S ott lengek fölötted Láthatatlan szárnyon, Örömest rád szállnék S nem lehet leszállnom : Gyenge pihegésed Tova lebbent váltig , —• Kebled sóhajtása Rózsaköddé válik, S elfed mint egy kárpit. Libegek, lebegek , Reszket lelkem szárnya, Szerelem gyöngyei Nehezüllek rája . . . Oda vágyna szállni Dobogó szivedre , Lerakná gyöngyeit S veled enyelegne Tiszta örömedre. Csak egy pillantásig, Csak egy percig engedd , Hadd repkedjen arcod Virágai mellett! Érje ajkát ajkad Csak egy harmatcseppje , Hadd hulljon azután Halva kebeledre, Szegény viráglepke ! TÓTH ENDRE: Egy éj Velencében. (Folytatás.) A lányka halvány volt, és reszketett. Anyja először vezette őt nyilvános táncvigalomba. Hölgyek életében az első jelentékeny fordulópontot az első bál teszi. A lányka, ki eddig gyermeki örömeinek arany világában élt, s csak édes sejtelmekkel álmodozott a korról, mellynek olly sok rózsája, de olly sok tövise is van: az első láncvigalommal kibontakozik gyermeksége bűvös fátyoléból, s megkezdi életét a szívnek . . . Keblében a talányok és sejtelmek ködképei kiderülnek, s szive belvilágában felkel a hajnal, az érzelmek piros szép hajnala ... Óh vajha ne kellene olly hamar, s olly sokszor sötét felhőkbe borulnia a szív tündéregének ! . . . Köztapasztalás igazolja, hogy az élet küzdterére lépő ifjúnak jövője nagy részint az első fellépés behatásától függ, mit a magasabb kör azon egyéneire gyakorol, kiknek pártfogása alatt felemelkedni vágyik. Illy fontos eredményű hölgyek életében az első bál . . . Ki első föllépésével képes a nagy közönség kedvező figyelmét magára vonni, az mindig kedves, keresett, s imádott lénye leend a nyilvános köröknek . . . E lányka sokkal gyöngédebb és fiatalabb volt, semhogy képes lehetett volna az életviszonyoknak titkos rugóit megítélni, mégis ösztönszervileg érezni látszott a pillanat fontosságát, s észrevehető reszketegség vonaglott végig szylph idegzetű tagjain. Felhívásomat kevezítő mosolylyal fogadta. Illy mosoly lebeghetett a teremtő ajkain, midőn a nagy természet örökszép pompában merült fel, egyetlen parancs szavára a sötét cháoszból. . . . Szemeink találkoztak, s e pillanat részegítő hatása alatt nagy erőfeszítésembe került, hogy az első quadrille után reszketés nélkül felírhassam táncrenden a Tárnás nevet. A terembe lépvén, halk suttogás futott végig villanytelegraphként a közönségen, minden szem a belépőkre volt szegezve , miknek kiváló lángja alatt a magas nő még kevélyebb tartást von, a fiatal hölgy pedig még erősebben reszketett. Azonban a fürkésző tekintetek megszégyenülve változtak át csodálkozókká, s eloszlott a gúnyos szándék, melylyel kisvárosok hölgyei versenyezve készek nevetségessé tenni azt, mit másokban irigyelnek..........A terem legünnepeltebb szépei is kénytelenek voltak meghajolni ez eszményi alkat előtt, melly öntudatlan szépségének glóriájában hajnali csillagként ragyogott az elhomályosult körben. — Ez Füzesi Aurélia — szólt mögöttem egy falusi Adonisz — istenemre ! ő lesz az est királynéja. — Aurélia! — e név lebegett hangtalanul ajkaimon. Lelkem hall- és látműszereimbe pontosért, s mégsem láttam mást, mint öt, egyedül csak öt . . . füleimben csak neve zengett, mint a bolhárfa, mit fűszeres szellő hoz habzó olvadásba. A quadrille nyitánya megharsant. Feszült kebellel siettem a hölgy felé, s táncrendbe állottunk. Csak néhány másodperc előtt lelkem egész világát zárta magában mind azon szép és édes eszméknek, mikkel e lánykát istenítni akartam, s most, midőn parányi keze kezemben nyugodott, s melegségét átszivárogni éreztem idegeimen : szédítő cháosz borúlt el bennem, s szótlan imádással sülyesztem tekintetemet a kedves gyermeknek angyalszép arcába. A hölgy szemérme hasonló a fehér liliomhoz ; minden érintés fekete foltot hagy rajta ... a pillangó hímes szárnyához, mellyről a leggyöngébb lehellet leszórja a zománcport. . . . Gondatlan voltam , szenvedélyes hangulatomat megérte, mert elpirult, s kezein, mint zongorahúron, halk rezgés futott keresztül. Társalgásunk olly hölgy irányában, ki mélyen érdekel, kezdetben rendesen feszült, ügyetlen szokott lenni. A legnagyobb készültség, s salom otthonias tapintat mellett is mindig marad úr az eszmék menetelében, min később bánkódunk . . . s ízetlenség, min boszankodva kacagunk. . . Ez történt velem is ; később azonban a tánc heve, s a helyzet simító szelleme szétszabjatá a formaságok kötelékeit, s társalgásunkon viszonyos érdek s bizalom édes melege ömlött el. Az első meglepetés varázs kötelékeiből kibontakozván, figyelemmel kísértem táncosnőm minden mozdulatát; a nyúlánk karcsú termeinek plasticai idomai, a lánc közt kifejlett rugalmassága a testnek, s a kellem, melly egész lényén elömlött, valami túlvilági, istenien lebűvölő tüneményként állilák őt elém. És ez arc ! e gyermekded finom vonások, e sötétkék szemek, e harmatos rubinajkak, s a tánc heve által átmelegült, átdicsőült márványhomlok úgy tűntetek fel elöttem, mint egy görög istennőt, ki egy Homérnak költői álmain állebbent . . . A táncnak vége jön , s én, mintha egy mennyei hatalom delejező erővel ragadott volna fel a csillagok titokszerü sphaerájába : nagyobbnak, szentebbnek érezém magamat. Auréliát új hódolók serege táborozta körül, s egy pillanat alatt táncrenden minden tánc ellen foglalva. Nem tudtam mással táncolni. Fejem égett, s egy mellékterembe vonultam, hol nyíló virágokból kioszk volt művészi ízléssel rendezve. Itt ültem is egy ablak mélyedésbe, s az izzadt üvegtáblákon át méla elmerengéssel bámultam a teli holdra, melly hideg, részvétlen mosolylyal bámult az éj örömeire. Sokáig ültem itt, mert midőn eszméim az elmerengés fátyolából az éberlét derűjére ébredtek fel , a zene elhangzott, s az éjféli táncszünet órája állott be. Női öltönyök suhogása jön figyelmessé, s a terem ajtaján Auréliát láttam egy magas barna hölgygyel, és Szeghalmi orvossal a kioszkba lépni. — Ez Tárnás, olly igaz, hogy élek ! — kiáltott Szeghalmi szokásos nagy hangú modorban — én őt a táncolók füzérében keresem , s ime itt találom öt epedező Endymionként farkasszemet nézni a bujdosó holddal. . . Milly contrast! te e kényszerű virágok idyll