Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)

1853-04-22 / 75. szám

Budapest. 4-ik évi folyamat. Péntek, april 22-én 1853. 79 Megjelenik, ünnep­ • V­árnapot kivévén , min­dennap délután divatké­pek- s egyéb mű mellék­letek­kel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: cukor- és ma­gyar-utcai 11. számú sarok­­ból első emelet, hová a kézi­ratok utasitandók. Kiadó­hivatal: •Idunasor , kegyesrendiek­­épületében levő nyomdai Iroda, hová az előfizetési és hirdetési dijak küldendők. HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasétól,, művészet és divat köréből. Előfizetési díj: Postán, egész évre 16 frt. fél évre 9­0 évnegyedre 5 ., Budapesten házhozküldés­­sel, egész évre . . 13 frl, fél évre ... 7­0 évnegyedre . . 4 . Hirdetések soronként 3 ezüst krajcáron­ fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. Tulajdonos szerkesztő : Nagy Ignác. Kiadó: Kozma Várai. April 12-én 1853. Késik a tavasz — pedig már itt van a szokott idő, indulhatna, újulhatna A kopár halom, mező. Mikor lesz már hangos a táj? S barna fáin zöld level, Telve a dalos madár faj Édes zengedelmivel. Oh hol késel ? örömeid Szép tavasz ! mért nem hozod ? Vond ki, vond ki a kék égen Rózsaszínű sátorod . . . Szivárványnyal ékesítsd fel, S fényes bárány fellegek Rajta mint megannyi zászlók Lobogjanak lengjenek. Öltöztesd fel a vidéket, Adj reá szép új ruhát: S merre mégy — érezze minden Tündér lábaid nyomát. Paripád legyen a szellő Napsugárból ostorod, S mindenütt virág fakadjon Merre utad elvonod. Jöjj tavasz jöjj . . . harmat és fény Együtt szálljanak veled, Kísérőid messze földről Gólya, fecske legyenek. Nyilas. VILMA (Vége.) A férfiú fölért . . . föltárja karjait, az agg kinyújtja lábát, — a létra rövid, — a párkányzatra lép, félő, hogy a koros agg el­vesző lélekjelenlétét s az iszonyú mélységbe zuhan !. . . A férfi föllép a hágcsó legmagasb fokára, átkarolja a reszkető őszt s kezd alá— szállani ... A létra meghajlik a kettős teher alatt . . . — A létra hajlik, szent isten! — kiált­ja a nép alant, melly borzadálylyal nézte e megrendítő jelenetet. A harapódzó rész most áttöré az ajtót, melly eddig föltartóztatá menetét, az ablak nyilat által támadt léghuzam sötét fü­stgomoly­­ba burkolá a menekvöket, fölöttük lángkigyó csúszott el. " — Végek van; a füst megfojtja, a láng már körülnyaldossa, — kiáltá a nép iszo­nyodva, s e résztvevő kardai közé egy sziv­­metsző sikoltás vegyült ... — De nem, a bátor ifjú alább száll . . . Nézd, nézd, bátor­ság ! Gyorsan, gyorsan derék ifjú! S valóban, az ifjú életveszélyben állt ég és föld közt ... A fojtó forró füst majdnem élvévé öntudatát. Eszmélete megállt, csak az akarat tartá fenn lelkierejét. A lankadtság hi­deg veritéke für­ösz­té homlokát, karja mere­vedni kezdett az eretetés miatt, melylyel ne­héz terhét emelé, szeme káprázott . . . már, már veszve látta magát, mert pár percnyi pi­henés miatt meg kelle állapodnia. De lelkébe villant Vilmája képe.......... Ekkor iszonyú düh ragadta meg, minden iz­ma görcsösen duzzadt föl, ajkát reszketegség játszta körül, szemei kidagadtak üregeikből, hajszála ég felé meredt ... az iszony, düh, remény bizonyos költői őrületszerü magasz­­taltság állapotába helyzék. Óriás erővel ragadta meg terhét, s vit­te magával — vitte a hűt leány karjaiba. A nép kitörő öröm s magasztalás kifejezésével üd­vözlő; ő csak egy lénytől óhajtott, nem di­cséretet tettéért, de bocsánatot a múltért. A leány lelkierejét eddig fönntarta az iszonyú jelenet hatalma ; de midőn atyját mentve látta az állat, kit még mindig szeretett — Atyám! Kálmán! — kiállá­s eszmélet nélkül rogyott Hankay karjaiba. Díszesen s izlésteljesen bulorzolt te­remben gazdag sötétbarna hajú deli nőt pil­lantunk meg, ölében gyönyörű gyermeket ringat, majd lehajlik hozzá, csókokkal halmoz­za a kisdedet, aztán fölemeli szemét előtte ülő férjére s e nézésben annyi szeretet, annyi boldogság van lefestve . . . A férj tekintete bemerült a meghaló kép nézésébe, melly köré képzelete dicsfényt fest, s majdnem vallásos ihlettel olvassa a nő ar­cáról, ha nem vonul é el azon a bánat legki­sebb fellege iránta, elkövetett bűnös tettéért; mert — mit egykor könnyelműen mondott ál­arcos Vilmájának: — „Oh! ha bűnös vagyok, légy isten­nőm s engedd leimádkoznom előtted bűnö­met!“ . . . E kép hátterében agg férfit látunk ; haj­lott, roskadozó termetén, fehér hajfürtéin föl­ismerhetni az átélt fájdalom s szenvedés nyo­mát; de tekintsünk szabályos, tisztes arcára, a tü­zét vesztett szemekbe, millyjóságosan, sze­retetten megnyugvással pihenteti azokat gyer­mekeink — ez az agg Fátay. Bodoly. Egy fővárosi uracs kráglival, s egy pusztai vakondok kihajtott ing-gallérral. ízlés s nemesség terült el mindkettő külsején, s nemességet irt a természet mind­kettő arcára. Halvány gyönge selyembarkó cerni­ozá az uracs állát, s szemeiből a könnyelmű élet mámoros de igen érdekes tüze villogott. Termete egyenes és vékony, mint az ecsegi nádszál, öltözéke finom és egyszerű, mint ki láttatni hagyá azt, hogy a külsőleg széppel rég tisztában van magával, fején egy hosszú fényes kalap, mellynek hoszszát szé­léhez mérve, háromszor is lehet e quadrátba venni. A pusztai vakandok tömött, süni sza­­kálu fiatal ur, koromsötét azúr kabáttal, mellynek durva feketeségéből vakítón fehérlett ki finom ingének gonddal ápolt hava , arcán a tavaszi szél barnító lehelletei élénk piros színt hagyának, szemeiből élénkség s lelki erő tündökölt. Midőn a távolság annyira kisebbedett, hogy a szemradiás — bocsánat e tudós kitételért — igen könnyen, mind a mellett igen hűn visz­szatükrözheté az előtte álló tárgyat, mindkettő arcára azon kifejezés posztirozta magát,amily­ben ismert ismeretlenség, vagy hogy e kandi philosophiát mellőzzük , mellyben azon érze­­mény vala olvasható, midőn valami rég látott ismerősre bukkanunk, kit azonban most nem ismerünk, legalább tisztán nem. Egymás mellé értek , . . . meghatóan szegezték egymásra tekinteteiket, s olly egy­­ü­gyü kifejezés ült ezekben a sötét kétkedés által, mint a birkáéban, midőn repceszalma he­lyett szénát adnak először elébe. Elhaladtak . . . két lépésre ismét visz­­szanézlek . . . s illőbb vakmerőségét hasz­nálva az uracs, nyílt karokkal sietett a vakan­dok felé, — reszkírozva egy kis csalatást. — Bocsánat, ezerszer bocsánat uram, de ön­é az valóban, kit én gondolok ? — Hm ! e kérdés igen átalános , s mind a m­ellett igen eredeti; de ez egyszer — hála a mindenhatónak — csakugyan én vagyok — én Csombordi Csombord . . . — Oh mint örülök, Csombord! . . tu­dod­é, hiszed , ki áll előtted ? — — Szilvási Jenő. — Igen, Szilvási Jenő. S megszoríták egymás kezét, mégis ö­­lelték egymást hévvel, leplezetlen örömmel. — Öt éve hogy nem láttalak! — mon­da Szilvási. — Öt éve — — Iskolatársak voltunk — — És ha pajtások — — Igen, igen hű pajtások . . — Elhallgattak ismét, külsejüket, arcaikat vizsgálták egymásnak, s végtére nevetséges­nek tűnt fel, hogy első látásra mindjárt nem ismertek egymásra, midőn voltaképen semmi, de semmi változás nincs rajtuk, kivéve, hogy Isten ujja. I. Két fiatal ember találkozott, illetőleg jött szembe egymással Pesten az uri­ utcában.

Next