Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-04-22 / 75. szám
Budapest. 4-ik évi folyamat. Péntek, april 22-én 1853. 79 Megjelenik, ünnep • Várnapot kivévén , mindennap délután divatképek- s egyéb mű mellékletekkel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: cukor- és magyar-utcai 11. számú sarokból első emelet, hová a kéziratok utasitandók. Kiadóhivatal: •Idunasor , kegyesrendieképületében levő nyomdai Iroda, hová az előfizetési és hirdetési dijak küldendők. HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasétól,, művészet és divat köréből. Előfizetési díj: Postán, egész évre 16 frt. fél évre 90 évnegyedre 5 ., Budapesten házhozküldéssel, egész évre . . 13 frl, fél évre ... 70 évnegyedre . . 4 . Hirdetések soronként 3 ezüst krajcáron fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. Tulajdonos szerkesztő : Nagy Ignác. Kiadó: Kozma Várai. April 12-én 1853. Késik a tavasz — pedig már itt van a szokott idő, indulhatna, újulhatna A kopár halom, mező. Mikor lesz már hangos a táj? S barna fáin zöld level, Telve a dalos madár faj Édes zengedelmivel. Oh hol késel ? örömeid Szép tavasz ! mért nem hozod ? Vond ki, vond ki a kék égen Rózsaszínű sátorod . . . Szivárványnyal ékesítsd fel, S fényes bárány fellegek Rajta mint megannyi zászlók Lobogjanak lengjenek. Öltöztesd fel a vidéket, Adj reá szép új ruhát: S merre mégy — érezze minden Tündér lábaid nyomát. Paripád legyen a szellő Napsugárból ostorod, S mindenütt virág fakadjon Merre utad elvonod. Jöjj tavasz jöjj . . . harmat és fény Együtt szálljanak veled, Kísérőid messze földről Gólya, fecske legyenek. Nyilas. VILMA (Vége.) A férfiú fölért . . . föltárja karjait, az agg kinyújtja lábát, — a létra rövid, — a párkányzatra lép, félő, hogy a koros agg elvesző lélekjelenlétét s az iszonyú mélységbe zuhan !. . . A férfi föllép a hágcsó legmagasb fokára, átkarolja a reszkető őszt s kezd alá— szállani ... A létra meghajlik a kettős teher alatt . . . — A létra hajlik, szent isten! — kiáltja a nép alant, melly borzadálylyal nézte e megrendítő jelenetet. A harapódzó rész most áttöré az ajtót, melly eddig föltartóztatá menetét, az ablak nyilat által támadt léghuzam sötét füstgomolyba burkolá a menekvöket, fölöttük lángkigyó csúszott el. " — Végek van; a füst megfojtja, a láng már körülnyaldossa, — kiáltá a nép iszonyodva, s e résztvevő kardai közé egy szivmetsző sikoltás vegyült ... — De nem, a bátor ifjú alább száll . . . Nézd, nézd, bátorság ! Gyorsan, gyorsan derék ifjú! S valóban, az ifjú életveszélyben állt ég és föld közt ... A fojtó forró füst majdnem élvévé öntudatát. Eszmélete megállt, csak az akarat tartá fenn lelkierejét. A lankadtság hideg veritéke füröszté homlokát, karja merevedni kezdett az eretetés miatt, melylyel nehéz terhét emelé, szeme káprázott . . . már, már veszve látta magát, mert pár percnyi pihenés miatt meg kelle állapodnia. De lelkébe villant Vilmája képe.......... Ekkor iszonyú düh ragadta meg, minden izma görcsösen duzzadt föl, ajkát reszketegség játszta körül, szemei kidagadtak üregeikből, hajszála ég felé meredt ... az iszony, düh, remény bizonyos költői őrületszerü magasztaltság állapotába helyzék. Óriás erővel ragadta meg terhét, s vitte magával — vitte a hűt leány karjaiba. A nép kitörő öröm s magasztalás kifejezésével üdvözlő; ő csak egy lénytől óhajtott, nem dicséretet tettéért, de bocsánatot a múltért. A leány lelkierejét eddig fönntarta az iszonyú jelenet hatalma ; de midőn atyját mentve látta az állat, kit még mindig szeretett — Atyám! Kálmán! — kiállás eszmélet nélkül rogyott Hankay karjaiba. Díszesen s izlésteljesen bulorzolt teremben gazdag sötétbarna hajú deli nőt pillantunk meg, ölében gyönyörű gyermeket ringat, majd lehajlik hozzá, csókokkal halmozza a kisdedet, aztán fölemeli szemét előtte ülő férjére s e nézésben annyi szeretet, annyi boldogság van lefestve . . . A férj tekintete bemerült a meghaló kép nézésébe, melly köré képzelete dicsfényt fest, s majdnem vallásos ihlettel olvassa a nő arcáról, ha nem vonul é el azon a bánat legkisebb fellege iránta, elkövetett bűnös tettéért; mert — mit egykor könnyelműen mondott álarcos Vilmájának: — „Oh! ha bűnös vagyok, légy istennőm s engedd leimádkoznom előtted bűnömet!“ . . . E kép hátterében agg férfit látunk ; hajlott, roskadozó termetén, fehér hajfürtéin fölismerhetni az átélt fájdalom s szenvedés nyomát; de tekintsünk szabályos, tisztes arcára, a tüzét vesztett szemekbe, millyjóságosan, szeretetten megnyugvással pihenteti azokat gyermekeink — ez az agg Fátay. Bodoly. Egy fővárosi uracs kráglival, s egy pusztai vakondok kihajtott ing-gallérral. ízlés s nemesség terült el mindkettő külsején, s nemességet irt a természet mindkettő arcára. Halvány gyönge selyembarkó cerniozá az uracs állát, s szemeiből a könnyelmű élet mámoros de igen érdekes tüze villogott. Termete egyenes és vékony, mint az ecsegi nádszál, öltözéke finom és egyszerű, mint ki láttatni hagyá azt, hogy a külsőleg széppel rég tisztában van magával, fején egy hosszú fényes kalap, mellynek hoszszát széléhez mérve, háromszor is lehet e quadrátba venni. A pusztai vakandok tömött, süni szakálu fiatal ur, koromsötét azúr kabáttal, mellynek durva feketeségéből vakítón fehérlett ki finom ingének gonddal ápolt hava , arcán a tavaszi szél barnító lehelletei élénk piros színt hagyának, szemeiből élénkség s lelki erő tündökölt. Midőn a távolság annyira kisebbedett, hogy a szemradiás — bocsánat e tudós kitételért — igen könnyen, mind a mellett igen hűn viszszatükrözheté az előtte álló tárgyat, mindkettő arcára azon kifejezés posztirozta magát,amilyben ismert ismeretlenség, vagy hogy e kandi philosophiát mellőzzük , mellyben azon érzemény vala olvasható, midőn valami rég látott ismerősre bukkanunk, kit azonban most nem ismerünk, legalább tisztán nem. Egymás mellé értek , . . . meghatóan szegezték egymásra tekinteteiket, s olly együgyü kifejezés ült ezekben a sötét kétkedés által, mint a birkáéban, midőn repceszalma helyett szénát adnak először elébe. Elhaladtak . . . két lépésre ismét viszszanézlek . . . s illőbb vakmerőségét használva az uracs, nyílt karokkal sietett a vakandok felé, — reszkírozva egy kis csalatást. — Bocsánat, ezerszer bocsánat uram, de öné az valóban, kit én gondolok ? — Hm ! e kérdés igen átalános , s mind a mellett igen eredeti; de ez egyszer — hála a mindenhatónak — csakugyan én vagyok — én Csombordi Csombord . . . — Oh mint örülök, Csombord! . . tudodé, hiszed , ki áll előtted ? — — Szilvási Jenő. — Igen, Szilvási Jenő. S megszoríták egymás kezét, mégis ölelték egymást hévvel, leplezetlen örömmel. — Öt éve hogy nem láttalak! — monda Szilvási. — Öt éve — — Iskolatársak voltunk — — És ha pajtások — — Igen, igen hű pajtások . . — Elhallgattak ismét, külsejüket, arcaikat vizsgálták egymásnak, s végtére nevetségesnek tűnt fel, hogy első látásra mindjárt nem ismertek egymásra, midőn voltaképen semmi, de semmi változás nincs rajtuk, kivéve, hogy Isten ujja. I. Két fiatal ember találkozott, illetőleg jött szembe egymással Pesten az uri utcában.