Hölgyfutár, 1854. január-június (5. évfolyam, 13-133. szám)

1854-06-30 / 133. szám

Budapest, 5-ik évi folyamat. 133. Péntek , junius 30-án 1854. HÖLGYFUTÁR. Kü­­löny az irodalom, társasélet, mű­vészet és divat köréből. Kiadó-hivatal:­­ › Előfizetési díj: · ^Postán: egész évre 16 ft. £ › félévre 9„s ~ évnegyedre 5 ., (Budapesten házhozkül­‹ S­­léssel : egész évre 13 ft.­* › félévre . . 7 „ s­z évnegyedre 4 „ ‹ .AAAAAAA­AAAAAAAi Felelős szerkesztő: Berec Károly. Mrgjelenik, ünnep­­i vasárnapot kivévén, min-) ^dennap délután divat-^ ^képek- segyéb műmér-­ lékletekkel és raj-c­­­ok­k­a­l. 5 Szerkesztőségig szállás: ujviláguk­ai 1­4 sz.ház első emelet, hová a­ kéziratok utasitandók. ^ avnnasor, kegyesrendiek^ épületében levő nyomdai)­­iroda, hová az előfizetésig is hirdetési dijak küldendők.^ \'VWNA !» Hirdetések ^soronkint 3 ezüstkrajcár Cért fogadtatnak el, és gyor­­­­san közöltétnek. A „HÖLGYFUTÁR“ jövő félévben is , ün­nep- és vasárnapokat kivéve, mindennap meg­fog jelenni. . . A növekedő részvét, melyet lapjaink iránt — dacára azon szomorú esetnek, mely lapjaink rendes folyamát egy ideig feltartóztatá s több nehézséget s akadályt gördite elénk — minden felől tapasztalni szerencsések valánk , nekünk tehetséget nyújtott, jövőre minden méltányos követeléseket kielégíteni. Eddigi rendes dolgozótársaink mellett, dicsekedés nélkül mondhatjuk , hogy lapjaink körül oly jelentékeny irodalmi erőket bírunk­­öszpontosítva, melyekkel egy oly nagy terjedelmű szépirodalmi lapot is, milyen napi lapunk , folyvást érdekessé s egyszers­mind valódi belbecsűvé tehetünk Rendes napi rovataink mint : Budapesti hírek , Vidék , Bécs , Külföld , Vegyes, Pá­risi divatszemle , Papirszeletek . Nemzeti színház , sat. sat. jövőre is élénk előadás s ele­ven változatosságban képviselni fogják a föl­merülő érdekeket, különös ügyelettel lévén arra , hogy a tisztán szépirodalmi rész általuk szőkébbre ne szok­tassék. Intézkedtünk , hogy műmellékleteink a le­gfinomabb ízlést is kielégíthessék. Minden hónapban egy divatképet adandunk. Ezenki­­.-i• 1 V.­.f- nagyobbszerü műrajzzal is kedveske­­d­ü­nk. Az első , — melyet már a jövő hóban ve­­endnek t. előfizetőink , — jövőre is rendes s állandó dolgozótársunk Jókai Mórnak arcképe, melynek,— minthogy még eddig csak egy kiskörű havi folyóirat mellett jelent meg, újabb lerajzoltatása csaknem szükségessé vált. A második, — szinte közelebbről megjele­nendő műmellékletül — egyelőre a világhírű, s nemzeti színpadunkon nemsokára szilire ke­rülendő „ÉSZAK CSILLAGA“ című új operá­nak egy jelenetét szemeltük ki. Képtalányokat, érdekes jutalomtű­rések mellett, jövőre is közlendünk. Előfizetési díj: Mindennapi szétküldéssel postán félév­re jul. 1-10 — dec. végéig 9 ft, évne­gyedre jul. 1-ső — sept. végéig 5 ft. Budapesten (házhozhordással) félév­re 7 ft, évnegyedre 4 ft p. p. 83° Az előfizetési pénzeket bérment leve­lekben a „HÖLGYFUTÁR“ kiadóhi­vatalába­­—Aldunasor, kegyesrendi­ek épülete, Kozma Vazul nyomdai iro­dájába — kérjük mielőbb beküldeni.­­* A fővárosban időző­ vidékiek, s több hely­beliek kedvéért, július 1-jétől egy hó­napos előfizetést is elfogadunk, hely­ben házhozhordással 1 ft 30 kr p. p. KOZMA VAZUL, BEREC KÁROLY, kiadó, felelős szerkesztő. A szellőről: Kinyílott a virág erdőbe’, mezőbe’. S ezt a két helyet oly kevés ember lakja ! Ott vesz el a virág , vissza hull a tőre S ismeretlen marad isteni illatja ! ! Eljön a tikkasztó forróság aszálya , (Enyésztő szelleme az elh­agyottságnak) S mely a földnek éke, a szegény virágra Hervasztó szárnyai halálosan szállnak. Miként a gyűlölet minden jót és szépet, Útba ejti őket a kóborló vih­ar , És a hol elrohan , a mit ki nem téphet, Megszakgatja rútul szennyes karjaival. S midőn elmegy a nap, eloszlik a vihar , S tolvaj pillangók is elteltek a mézzel ; Midőn minden lárma, minden élet kihal S halkkal halkkal az est rejtélyébe vész el: Előszáll a szellő s könnyű lenge szárnyán Hullongó virágok romjaira lebben ; Egyik bús kehelyről,a másikra szállván — Mit lelhet még abban, mit találhat ebben? S a mi még megmaradt itt is ott is illat , Összeszedi s messze messze repül véle ; Elönti táját a falvak határinak Hogy a ki érezi, gyönyörre gyűl vére. — Légy üdvöz általam csendes szelid szellő , Ki oly sokszor sokszor találkozol velem ! A midőn a tájra te vándorolsz elő , Szent emlékezettel telik meg kebelem. . . . így hozza szárnyán a hír varázs szellője Rég kiszenvedt költők ismeretlen dalát. Egy hang, egy édes szó, egy hullám belőle Gyönyörre lelkesít egy nemzetet magát. S m­ig merengő lelkem a virágok sorsán — Költők szenvedésén fájdalommal repked . Mentő szárnyad ismét ide simul hozzám , egy uj illattal és egy uj dallal lep meg.— Tóth Endre. Bande grófnő. (Eredeti beszély.) A­b­o­n­y­i Lajostól. (Vége.) A fák levelei lehulltak, a sóvárgott új tavasz nem jött el többé. Mije van többé a földön, ha Florette nem él ? A bánat, a sírig tartó fájdalom mely csak nehézzé és keserűvé teszi az életet! . . Ha meghalt volna szenvedései súlya alatt beteg ágyában , most tán kö­zelében volna, fenn valamelyik ragyogó csillagban, közelében volna, mert szen­vedő szerelmes lelke a túlvilágon is fel­kereste volna őt, így­­ mi marad neki? e­­gyedül a múlt kínzó emléke, egy szétrom­bolt boldogság képe, kínzó ábrándok , s egy, lelkével összenőtt bús komorság, melyből semmi sem fogja őt kiszabadíta­ni. — A lélek ily kínzó ábrándokból nem bir menekülni. A hajó folyvást halad , a sima tenger semmi változatosságot nem nyújt, foly­vást az a messze elnyúló víztömeg, fenn a kék ég csillagaival, s az ifjú keblében folyvást az ábránddal tele fájdalom. — S ön még mindig a fedezeten! szó­lítja meg egy másik ifjú , ki a kabinok e­­gyikéből őt felkeresni jött. — Én ? felelt az felrezzenve, s felé for­dulva.— Igen! lássa ön, én úgy szeretek, igy a szabad ég alatt, e némaság közepet­te elábrándozni, azt hi­szem­ igy percről percre, hogy bírom a-A a mi egykor bol­dogított. — Ah! lássa, ez nagyon káros az is: egészségére gróf úr! ön gyöngélkedő az est híres­sége árt, végtelenül árt a bi­­eg idegzetnek, — s az ábrándok irigyje meg nekem, az ábrándok nagyon ártalma­sok, szakítsa ön ki ábrándjaiból magát, igyekezzék ön kínzó emlékeitől mene­külni. — Nem lehet! szólt keserű mosolylyal a gróf. — Jövőről kell ábrándoznia; akkor , igy, igy feledi az ember lassan lassan a múltat. — Ábrándozhat jövőről az, kinek a­­hoz reménye van,— nekem nincs. — Nézzen ön engem gróf úr, engem, ki a legfájóbb, a leggyógyithatlanabb bá­natot érzem a világon: a honvágyat, — s én megadom a sorsnak magam, tűrök gróf úr, és nem emésztem magam ábrándokkal. — Barátom! feleli szeliden a gróf, s megfogá az ifjú kezét. Önnek reménye van meglátni mind azt ismét, a mitől elszakít­va van! Önnek jövője van, szép ragyogó jövője ! .. A hit ! .. Önnek élete van, mely szép, virágokkal van az ön életösvénye behintve, tapsokon alszik el, diadalokra ébred. Ha bánatai lennének is önnek,,a lélek büszkesége megtörné a bánatokat.És mégis, ha mondanák önnek, hogy ott a tá­vol vidéken azon leány, akiért ön eped, a­kit élte forró vágyával szeret, az ön keb­le helyett a hideg sírban nyugszik, vagy azon nő hűtelen lett, elfeledte önt! Áh akkor uram ! nem hiszem hogy ön át nem érzené mindazon fájdalmat, mindazon ke­servet, melyet én! Az ifjú sóhajtott s kénytelen volt ma­gában igazat adni a gróf szavainak. — Úgy , hogy igazam van! — szólt a gróf, barátságosan megszorítva az ifjú kezét.

Next