Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)

1856-09-11 / 209. szám

852 A boldog viszontlátás percében Köny, sóhaj s keserv megédesül. Kínzó fájdalomnak emlékébe Földöntúli szent öröm vegyül. (El) Hetedik jelenet. (Bellona templomának belseje; római tanácsosok s idegen követek számára elkészített székek. Liktorok őrzik a templom több bejárását, melyekből a kilátás a Kapitáliumra s a Tibetre szolgál.) Mánliusz, Publiusz és a tanácsosok; utóbb Regulusz és Hamilkár. A templomon kivül az afrikai kiséret, s a nép. Mán. Jöjön be Regulusz s jöjön be véle Az afrikai szónok is . .. (Publiuszhoz) Tehát Békét óhajt az ellenség ? Pub. . . . Vagy legalább fogolycserét. Ennek kieszközlését Reguluszra Bízták , ha meg nem hallgatjátok őt, Ha viszautasitja Róma e kiványt, Ez Regulusz vérébe fog kerülni; Mert viszatérend Karthágóba. Esküvel ígérte ott, s látta mielőtt Hanába indult, a gyászos kivégzés kegyetlen készületeit, melyekkel Fenyegette Róma versenytársa. Oh Ily barbár kínok vérpadára Ily honfiút . . . Mán. Hallgass el itt jön Regulusz. (A konzul, Publiusz s valamenyi tanácsos , elfoglalják helyeiket, s a konzul oldalán üresen marad az a szék , mely egykor Reguluszé volt. Regulusz és Hamilkár bevonulnak a liktorok sorai közt, kik, mihelyt ezek bejöttek, csatlakoznak s elzárják ismét a bejárást. Regulusz, alighogy belépett a templomba, gondolkodva megáll.) (Folytatása következik.) ILYEN A SORS. Beszély. Váradi Lujzától. (Folytatás.) Beszédét egy belépő szolga szakaszta meg, egy levelet nyújtva neki ily szóval. — Válaszra várok. — A levél rózsaszín lapra volt írva, de Bajnoki sem azt, sem a felírást nem tekinté, hanem mohón, fájdalom és öröm vegyületével tárta fel azt. A levél igy hangzott: Miklósom! volt egy nap midőn azt mondod nekem, hogy szeretsz, hogy szerelmem neked boldogságot ad. Te tudod, mily üdvözítő volt e nyilatkozatod. Azt hivém más égalj felett más csillagok ragyognak, a természet nagyobb, a világ illatosabb, csalódtam volna-e ? s ha igen, ha olyan volt azon nap mint anyi ezer és ezer, olyan, mint a teg napi, mint a mai, miért más hát érzelmed. Vagy én változtam ? mond, mi változott bennem ? mi téged elhidegit, és kiszakasztom magamból azon izt, hogy ismét szeress, ismét enyém légy. Kérdhetnéd, mi az mi ily hangon készt hozzád szólanom ? Egy sejtelem, egy hit, mely azt mondja, hogy mi egymás nélkül nem élhetünk, nem lehetünk boldogok. Kérni akarnálak, eszmélj te is a szív szavára a sors újjmutatására. De nem kérlek , hanem kérdem, miért játszott ön érzelmemmel ? miért akar ön nevetségessé tenni az által, hogy kerül, miért kerül ? mi adott erre okot ? Ez utósó szavak ép oly bámulatra ragadák Bajnokit, mint az ömlengő szavak. Mintegy magyarázatot kérendő nyujtá át a levelet barátjának, ki mosolyogva mondá: — Már olvasom. Te csodálkozol, s nem bírja lelked magyarázatát adni az egész levélnek. Te igazán szeretsz, azért nem gondolod, hogy a tárgyat, melyet te oly szentnek tartasz, egy más játékszernek is használhatja? Csak azt szeretném tudni, vájjon hány tanú jelenlétében iratott-e levél ? Akik bizonyságot adjanak majd a világnak diadaláról. — Az égre, ne kényszerül megutálnom az emberiséget, s vele együtt téged! — Kételkedel ? Íme tekintsd a cimiratot, győződjél meg, hogy az férfiirás és az aláírat, mely egészen más, járatlan reszkető kézre mutat. ■— Csak káprázat! ily érzelmek közt hogy is lennék képes hideg s vért tanúsítani. r — Ám nyugodd ki magad, s ha akkor is azt érzed, mit most, tagadd meg föntebbi mondásodat, mit hiúságáról szóltál; aztán irj neki bűnbánólag, vádold be magad, minél nagyobb lesz heved, annál mulatságosabb lesz nekik, s te annál nevetségesebb. Az őrülettel határos szaggatott hang tört ki Bajnoki ajkain, melyen még barátja is megrendült. — Majd irok én nekik mulatságost, téntát, tollat adj hát. A legnagyobb gyorsasággal jött ki kezei közöl két levél, melynek egyike igy hangzott: Kisasszony ! Kegyed felszólit, adnám okát viszszavonulásomnak, mivel a kérés, mint a kisasszony is megjegyzi, jogos, kötelességemnek tartom azt teljesíteni, megírom, hogy én még azon sötét kor szülöttje vagyok, mely a nőtől megkívánta , hogy azt és olyanatbeszéljen álarc alatt is, amit szabad arccal is pirulás nélkül elmondhatnakat. A másik ugyanazon reszketeg kézzel írva , mint az előbbi, igy szólt : Kedves Etelkém! Rég sejtheti érzelmemet, habár azt szavakban eddig nem merészlem is önteni, hogy egy óhajtásom van, s az önt bírni, nem volt erőm azt kegyednek szóval elmondani, azért e hideg sorokra bízom, melyek sohasem lesznek képesek kifejezni, mit most érez ! kegyednek sat. — Pecsételd be s küld el mindkettőt, mondá odatolva barátjának a leveleket, mintha félne, hogy meggyúlnak kezei közt. VI. Ki bírná az öröm és fájdalom fölviharzásait leírni? S ha igen, oly sokszor írattak már azok, hogy semmi újat sem lehetne róluk elmondani. Azért csak a következésekre szorítkozunk. Iránki Róza büszkesége megtört, megtört virágzó színe, meg kedve, s miután fivére László, ki őt mondhatatlanul bálványszerűen imádá, nem tudta többé fölvillanyozni, megtört egészsége, miután megtudá, hogy Etelka azon napon, azon órában, midőn ő a megalázó sorokat kapá, kérő levelet vett ugyanazon kézből; emésztő láz fogá el idegeit. Emésztő fájdalma boszúesküre ingeidé fivérét, ki éjt, napot virasztva töltött beteg ágyánál. Nem halt meg, talán csak azért, hogy emésztőbb fájdalmakra ébredjen. Etelke ugyanis elfogadta a jobbot, mely oly reszketőn a kétség örvényébül nyúlt felé, és arája jön Bajnokynak. De Róza nem hivé, hisz a sors ujja neki jelölé őt s e remény nem hagyá őt meghalni. Később, midőn Etelkétől hallá a valót, kifakadva emlékezteté öt esküjére. Ez anyja parancsával menté magát, de Róza megtagadd őt, s megesküvék, hogy e házasságból semmi sem lesz. Így telt el az ősznek pár hete, hisz az ősz úgy is csak ámitásra való ; az ember még zöld fákat lát, pedig már süvölt az éjszaki szél, s nagy suhogással hordja el a gyengébb növények leveleit, elhervasztja a virágokat. Ily hervadt virágok felett kényer Róza, midőn hallá, hogy ez estve lesz Bajnoki esküvője. — Hiszed-e most már Róza, hogy meg fog történni ? s jobb lett volna pisztolyaimra biznod őt, mondá Róza fivére. — Ne beszélj pisztolyról, hagyd nekem csak a te szeretetedet László, mert én még most sem hiszem. — Hát mért sirsz ? mért hullanak könyeid e hervadt virágokra ? — Mert ezek utlosó árvái a haldoklásában is nagyszerű anyának, ki elment, elhagyta gyermekeit, s most elküldé az éjszaki szelet, hogy felvigye őket hozzá, így fogok én is meghalni, de csak aztán, ha ő benne valóban csalatkozom. (Vége következik.)