Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)

1856-09-16 / 213. szám

868 f' mindennapi történet. — Egy volt jogász barátom naplójából. — Kelemen Mórtól. (Folytatás.) — Nekünk, — monda folytatólag — kiket az Isten apai vagy anyai dús vagyonnal nem álda meg , hanem saját kezeink után kell megkeresni mindennapi kenyerünket , lakbérünket és ruházatunkat, nyáron sem lehet egyéb mulatságunk az egyetlen sétálásnál, s­oh mi jól esik ez, ha néha, a varrás mellett töltött napi hoszas ülés után, édes mamámmal s kis testvéremmel este felé egyet fordulhatunk, és ősz­­szel, kivált ha beállnak a nedves hideg napok, ez egyetlen élvünktől is meg vagyunk fosztva. —­oh önök férfiak egészen máskint vannak, mehetnek kávéházba s ide-amoda, a téli időben még talán jobban ta­lálják magukat mint nyáron. — De kegyetek számára is nyitva van egy mulatóhely, hol a h­oszú estéket csakúgy megrövidíthetik mint a férfiak. — Melyik az könyörgöm? — A színház. — Ah a szính­áz ! — a színház sok időt igénybevesz és nekünk drága mulatság. Nekünk meg kell elégednünk, ha két-három hóban nézhetünk meg egyszer valami nevezetesb előadást a nemzeti szín­házban. — A nemzeti színházban ? — Ott igen, s talál ön ebben valami különöst? — Oh semmit semmit. . . csak örvendek a fölött, mert én is oda szoktam járni. — Én azért mondom, mivel azt csak természetesnek találhatja ön, hogy a menyire tőlünk telhetik, mi sem feledkezünk ám meg nemzeti intézetünkről. Én evégre külön kis pénztárt tartok, melybe heti keresményem százalékát pontosan rakom, s ha anyira meggyűlt, hogy két földszinti zártszékre elég , elköltjük azt adandó alkalom­mal, tudniillik , ha szorgos munkánk nincs és arra érdemes előadás van. — Hanem úgy , a tél mindenesetre kellemesben foly le ? — Nekünk mindegy ősz vagy tél , mi bálokba nem járhatunk ; a téli estéket, csakúgy mint az őszieket s az ünnepnapokat, ha a szabad légre ki nem mehetünk , leginkább olvasással töltjük el, — ha van arra való könyvünk, most ugyan az sincs ; még édes mamámnak egy rokona itt lakott, addig csak él valánk mi látva könyvvel; ő azonban elszakadván tőlünk, — jelenleg senki sincs a ki csak felénk is tekint­sen ! . . . — Oh! ez a legkevesebb kedves kisaszony; ha meg nem veti kegyed, nekem a legnagyobb örömömre leend könyvekkel koronkint szolgálhatni. — Köszönöm, fölötte lekötelez ön, — hiszen tudom azt, hogy van itt a váci utcában valami kölcsön könyvtár, honnan elég olvasniva­lót lehetne kihozni, csakhogy a könyveket mindig sokkal hamarabb bekívánják, mintsem mi azokat estel­ pár pihenő óránk alatt képesek volnánk átlapozni; azért mégegyszer köszönöm, köszönöm édes ma­mám nevében is önnek e szives ígéretét , tudom fog majd örülni, ha elbeszélendem neki, hogy ön milyen jó, — mondá pirulva Marika. Én mentegetőzni akartam , hogy ez még nem is jóság, inkább csak kötelesség, midőn az öregmami ismét bejött, s Marikát néhány kérdéssel ostromló, mely beszélgetés aztán köztök német nyelvre ment át, mi téren én kevéssé lehettem fecsegő. (Folytatása következik.) ŐSZI SÉTÁK ERDÉLYBEN. ». .. « Önök, kik annyit mulattatják a vidéket, fővárosi, bécsi, olaszhoni sétáikkal, fogadják cserébe egy távol vidéki séta leírását. — Szabad legyen remélenem, a csere-ajánlat — ha nem is sokkal, de valamivel elfogadhatóbb leszen, mint az, melyet Petőfi jön a sorshoz, egy szép lyánka szerelméért ígérvén, minden, de minden — adósságát.­­ abóban alig hozhat valami különösebb rengésű kéjhullámo­­kat a kebelbe, mint Erdély tündéri tájain egy septemberi naplementét tölteni. Megragadja az embert valami varázs hatalom, mely nyugtalan­ság érzetéig fokozódhatik ; — szeretnék lapozni az óriási könyvet, „hol hegy hegy után kell és látni, mit fedeznek a mesziségben nyúló bérc­­lapok. Majd úgy jön, hogy a roppant vas­öntetekként emelkedő — s mig felleg és hogy elválaszthatatlan lesz — egymást szüntelen követő halmok, nem egyebek merevült óriásoknál, kik között ülve, ránk is nehezedik az őket ért bűvölet ereje ; s mialatt őszi szellő játszik für­­teinkkel, magunk is zsibadtságot érzünk ; keblünk fájdalma megkövül, s az édes nyugalom, a szelíd halál jótékonyságának érzete járja át ide­geinket. Mintha emberektől lakatlan volna e tartomány, oly nagy itt a magánosság, a csend; a különben elég sűrűn eső falvak, mindenütt szűk völgyekben fekszenek, ki nem látszva viskóik szalma­fedele eb­­­bek tolált erdős bércek kúpjától. A nap lemente óta folyvást növekedő halotti némaság és sivár­ság mind hidegebbé teszi a tájékot; a percek kezdenek borzalmasakká lenni, s végre felriadunk merengésünkből. Egy ily séta alkalmával, köpenyemet jobban összevonva, lefelé sietek a bércoldalon. A­mint a völgybe értem, nagy, lobogó tűznél ülő pásztor­csoportra bukkanék. Többnyire oláhok voltak, s a lidérc­­ről beszéltek. A jelenet érdekelt, megállok historizálásukat hallgatni. Tudni kell, mikép az oláhoknál legtöbbször molnár- és pásztor-legények a történetek hősei, s minden babonának, varázslatnak, a környékben elkövetett tolvajsági- s egyéb csineknek, és azok kikeritésének fészke, a csordások kunyhóiban van; még a csordásnék is csaknem kivétel nélkül „tudós“ asszonyok, kik közhiedelem szerint, a tehén tejét vérré változtathatják, vagy egészen elvehetik; a hozzájok folyamodónak el­lenségét képesek holtig tartó nyavalyás-, s nyomorékká csinálni,­­ valamint a csinálmány alól akárkit feloldozni. A tűz körül ülők egyike, halvány képű szikár, hoszú koromszín­­hajú oláh vitte a beszéd fonalát. „— Ismeritek Trifánt a micei molnárt? szólott, — ez megtudja kötni a lidércet. Málészedéskor lesz esztendeje, egy este a Mice völgyön étettünk. Trifán is odajött a malomból. A­mint vacsorálni akarunk, egyszer csak nagy sustorgás hallatszott; hát, a vizen túl, ott repült felfelé a üdére, mint egy tüzes­ kendő. — Akarjátok, hogy megállítsam? kérdezé Trifán. — Hozd ide ha tudod, mondjuk mindnyájan, s egy veder bort adunk. Trifán egy kést, meg egy villát vett elé a tüszőjéből; keresztet csinált a földön, s leszúrta a villát és kést, keresztbe. — Erre a üdére, fejünk felibe kerekedve , előbb elkezdett forogni, aztán szép legény alakjába Trifán elébe a földre leszállott, s igy szólott: — Mért bántasz Trifán? — Tudni akarom hova megysz, — felelt ez. — Mért háborgatsz utamban ? hagyj el engemet! ismétlő egyenes válasz helyett a üdére. Ekkor megharagudott Trifán. — Adjatok hamar egy láncot, kiáltó, kössem meg, ha nem mondja, hova megyen. Megijedt a üdére, s megvallá, hogy most Árgyirásra jár egy lányhoz elpártolt szeretője képében. — Minek akarod azt a szegény lyánt elgyötörni, ezt nem ha­gyom. — Esküdj meg, hogy soha hozzá nem megysz, s csak n­y­eresz­telek el! A lidérc sirva könyörgött: még ma, utoljára, bocsássa el a lyán­­hoz, különben nem esküszik. Trifán ez egye­tállott, s megeskette, hogy az napon túl soha többé Árgyirásra nem menend. Aztán kihúzta a villát a földből,­ s a üdére tova röpült. Hanem mér­gesen , mire mind megrettentünk , ezt kiáltotta visza: ,Szerencséd Tri­fán , hogy megtudtál felelni minden szavamra, mert most az ördögé lennél!" Azt mondják, az a leány ezentúl csakugyan megszabadult a üdérétől.“ Midőn a hoszú fekete hajú oláh elmondá meséjét, oly vakhit látszott a tűz körül ülök bámész arcán, mely a szent ige hallgatóinak becsületére vált volna. Sőt maga az elbeszélő erős meggyőződéssel volt szavainak igazsága felől. Emlékszem, hallottam régebben is, az oláhok azon babonájáról, mely szerint a hűtlen szeretőjéért epedő lyánt, a lidérc annak alakjában felkeresi; — de ez veszélyes, mert a vélt kedves ölelése halált hoz reája. Nem tudom miként, de az elbeszélés komolysága, majdnem ünnepélyessége, pár pillanatra engem is lebilincselt, — tévedező

Next