Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)

1856-11-25 / 272. szám

1100 ismeri, a­melynek negyedik énekében ehez hasonló kitétel fordul elő. Én is dicsekedés nélkül mondhatom, hogy ismerem Homert, azért tehát e szellemi rokonságnál fogva kérem, fékezze meg ez ember ádáz tombolását, — kiáltá most Varanói uram, fejét a két nő válla közül kidugván. Az úton érkezett elébb köntöse gombjait vizsgálta meg, ha be vannak-e gombolva végig, aztán álla körül makula nélküli nyakkendő­jét igazította meg, aztán nagy gravitással odalépett a molnárhoz és elébb egy párszor tele sziván tüdejét levegővel — mondá: — Tudja-e uram hm, hogy e hang a polgári társaságban már egészen kijött a forgalomból hm? — ezalatt pedig folyvást dörzsöl­­gette kezeit egymásban. — Akár forog, akár nem forog, mindegy; én pénzért jöttem, fizessenek és megyek, — viszonzá a molnár erősen sodorgatván bajuszát. — Hát önnek is követelése van e ház ellen? Látja, anyival in­kább szükséges az illem szabályait megtartani, mert ha a pénzforgás mozzanataiban jártas, hm, tudni fogja , hogy az adósra nézve a fizetés nem igen kellemes taulatság — mondá­am az, a kiről tán nem is szük­ség mondanom, hogy Cet Jónás uram volt. — Nem bánom én, nekem itt követelésem van és akár inde, akár unde, de én azt be akarom hajtani — mondá a lisztes ember nagy hűhóval. — És menyire megy a követelés ? — kérdé a másik. — Itt van la! Tizenöt forint és 45 krajcár. — Pengőben ! Tudja mit, jó ember. Én ezen követelést magam­hoz váltom — mondá a másik és elevevén tárcáját, lefizette neki az öszeget. — A hogy tetszik; de aztán ám lássa, hogyan jó pénzéhez — mondá a molnár és zsebébe dugva a pénzt, az ajtó felé fordult. —­ De uram! — kiáltá utána Cet Jónás uram. — Nem vagyok én ura! — kiáltá a másik az ajtónál visza­­fordulva. — Az az ; — csak azt akarom megjegyezni, hogy szíveskednék e követelés alá e szót: kifizetett­ jegyezni — mondá rettentő hajlon­­gás közt Cet Jónás uram, és gépszerüleg nyúlt füle mögé , de ez egy­szer nem volt oda toll bigyesztve, a mi pedig őt nem kis zavar­ba hozta. — Soha se bajlódjék azzal, hanem inkább azon legyen, hogy ez emberekkel itt boldoguljon, mert különben — Keszeg — és közelebb lépve hozzá, súgva mondá neki: — Csak keményen ! — és kisietve az ajtón, hangos kacaj hallatszott be kividről. — Oh, mint háláljuk meg önnek e jótéteményt! Még most is egész testemben reszketek — mondá most Margit aszony, kényes sze­mekkel Cet Jónás uram elé lépve. Róza is oda akart lépni hozzá, de a második lépésnél meg kel­lett állani, és az asztal végébe kapaszkodnia, úgy megindította őt az iménti jelenet. (Folytatása következik). A HOLDAS LOVAG. Paul de Koek után Abonyi Lajos. Trottin Anasztázius a lovakat már gyermekkorában szenvedélye­sen szerette. Hat éves korában nem akart más játékszert, csak falovat, s ha egyet kapott, azt addig lovagalta, mig szét nem tört. Midőn később a népkertekben sétálgatott a forgókor (Ringspiel) volt egyedüli mulatsága. Legnagyobb örömét Frankoni lovagjátékainál lelte, s ha a Hyppodrom akkor már lovagjátékokat rendezendett, onnan nem lehetett volna erővel sem elvonni. Egy szóval ez egy csoda­gyermek volt, ki lovagnak született. Honnan kapta e rettentő lószenvedélyt? Atyja tisztességes hivatalnok volt, ki soha lován nem ült. Anyja még csak amazonruhát sem látott s halálos félelmekbe esett még­ egy sza­már láttára is. Trottin mama erényeire pedig semmi hamis célzást sem lehet tenni, mivel ezen tiszteletreméltó aszonyság igen csúnya valt. De miért kutatjuk mi az oly dolgokat, melyeket nem bírunk fel­fogni ; a csodás szeszélyű természet nem enged minden titkába hatolni. Ismertem egy urat, ki minden áron tudni vágyott, hogy mi az oka, hogy a rákok ha megfőzetnek, fekete zöld szineket elvesztik, s vere­sekké válnak? ez úr meghalt a nélkül hogy e rejtélyt megfejtené ; azt mondják hogy a gyümölcstelen fáradozások feletti bánat sietteté a sir felé. Anasztáziás szerencsétlenségére, szülei nem ápolhatták lovagi szen­vedélyét, és istálló helyett elküldék őt az iskolába. Szerény hivatalnokot, nem lovászmestert akarván nevelni, gondolák : az irodában nincs szük­ség a lovaglás alapelvei tudására, mivel a hivatalnokok többnyire gya­log járnak. Trottin Anasztaziusnak még e mellett vala egy más tulajdonsága: holdas volt. Zsenge gyermekkorában álmában szépen beszélgetett. Kü­lönben ez nem rendkívüli dolog, igen sok ember van ki fen szóval álmodik. Ez arra vezethetne , hogy az alvajárás, közönséges állapot, s az alvajárók és alvajóslók igen számosak. No hiszen megjárnék mi akkor, és megjárnák titkaink, ha ily emberektől lennénk körül hemzsegve. A kis Anasztázius álmában sokszor oly hangosan beszélt, hogy papája, ki mellette aludt, felijedt és kedves csemetéjét hatalmasan elpáholta. Igazság volt e ez? azért büntetni egy kis gyermeket, hogy álmában beszél, s gyenge idegzete álmának hangokat kölcsönöz ? Én azt mon­dom ez nagy igaztalanság volt, épen ily módon pirulni lehetne az álo­mért, épen ily módon álombani vétkekért büntetni is lehetne, és én még soha sem hallottam, sem álmoskönyvekben nem olvastam, hogy egy törvényszék álomért valakit elitélt volna. Önök az fogják mondani Trottin papa mentségére, hogy ő fiát el akarta szoktatni e különösségről és nyugodt álomra óhajta varázsolni. Én kétkedem azon, hogy a virgács nyugodt álmot okoz , s hogy az al­­vajárásnak lenne gyógyeszköze, a­ki nekem ily gyógymódot akar be­bizonyítani, azt a rákszíne változásával tusakodó úrra emlékeztetem. A kis Trottin tehát egyre kapta a fenyítéseket. És e fenyegetések eredménye az jön, hogy később ágyában is felemelkedett, majd az ágyát is odahagyta, s álmában a szobákat esze­­visza járta. Trottin papa pedig folytatta megkezdett gyógymódját, el nem térve azon írásbeli igazságtól: a kit szeret, fenyetgeti azt az úr. Végre hogy törekvését várt siker nem koronázta belefáradt; fiacskája fel is nőtt, s az ilynemű fenyíték megalázó kezde lenni szá­mára , legjobbnak látta a kancsukát az oroszoknak, s a vizes kötelet az angoloknak viszaengedni. Későbbi években midőn Trottin Anasztázius az irodában foglal­kozott, sokat gyógyult holdasságából, az idő, a haladó napok hűsítet­ték ifjúi vérét! Az idő a legjobb hűsító­szer, ez apránként mindent meghűsít. Trottin Anasztázius írnok jön egy ministeri irodában, s mégis az Elyzée közelében bérelt szállást magának egész a sorompóknál. Ez egy hivatalnoknak kissé mesze volt, de ezen urak szeretik a mesze tá­voli szállásokat, mert ülő emberek lévén, a hivatal órák utáni mozgás életszükségekké válik. A fiatal hivatalnokot még más is vonta ott választani lakását. E lakás közelében folyvást fényes fogatokat, gyönyörű paripákat lát­hatott, és Anasztázius még mindig szenvedélyes jóbarát volt, e szenve­délyét soha le nem csillapíthatta, s azt mondják a le nem csillapított szenvedélyek legtovább tartanak. Önök csodálkozni fognak , hogy Anasztázius miután maga ura lett, egy sétalovaglás gyönyörében miért nem reszeltette magát, mert nem lovagolt ki a Maillot kapuig. — Párisban pár óráig lehet lova­golni pár garasért (ha két órára nem telt volna pénz) és a Maillot ka­putól el lehet lovagolni egész a boulognei erdő sorsai közé. De Anasztáziusnak nem volt ily gebekhez kedve, ámbár szen­vedélyes lóbarát, de ló­ eszményképe sokkal nemesebb, magasztosabb vala­mint egy bérelt csontváz, ábrándjainak sóvárgásainak tárgya egy telivér angol ló, egy büszke, tüzes lobogó sörényű arab mén volt. Nem irigyelte a boltos legényt, ki vasárnaponként hat frankért hercegi parádét csap egy csörgő csonti­ dikkencen, nem irigyelte a szelid fűszerárus család atyját, ki menyei élvezetet szerzett magának egy szamár jámborsági döggel; de ha egyet látott azon boldogok kö­zül, ki saját istálójábeli nemes paripán vágtatott, hoszasan nézett utána és sóhajtva szólt. — Ah mily jó! ha reá ülhetnék, azt hiszem soha sem állnék meg.

Next