Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)
1856-11-08 / 258. szám
Budapest, 2-ik évi folyamat 258. Szombat, November 8-án, 1856. Megjelenik ünnep- és vasárnapot kivévén,minden nap délután , divat képek s egyéb műmellékletekkel, és rajzokkal. Szerkesztéseit szállás, Ujvilág-utca, 1-s. sz., 2- dik emelet,hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok , előfizetés , és hirdetések utasítandók. HÖLGYFUTÁR. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő s kiadó : TÓTH KALIBÁN. set Előfizetési díj : Postán: egész évre . . 16 frt. félévre .... 90 évnegyedre . . 5 „ Budapesten: házhozküldéssel egész évre..................13 írt. félévre ....................70 évnegyedre . . 4 ,, Egy hónapra 1 ft. 30 kr. Hirdetések soronkint 3 ezüstkrajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltetnek. Szerkesztőségi ügyekben értekezhetni minden nap délelőtt 9-től 1 óráig. Megbocsáss!... Megbocsáss , hogy fáj a lelkem érted , Megbocsáss , hogy enyit szenvedek ! S szenvedésem sötét jellegében, Mint a nap a te lelked lebeg. Megbocsáss, hogy oly forrón szeretlek : Uj világot nyertem általad; Megbocsáss , hogy e dicső világban Gondolatom ragyogása vagy. Megbocsáss , hogy ábrándos kedélyem Befellegzi néha lelkedet — Megbocsáss , hogy keblem költészettel S olyan igen szenvedőn szeret. Megbocsáss , hogy könyet csal szemedbe Néha néha az én bánatom — Megbocsáss , hogy jól esik szivemnek, Ha e könyet meg megláthatom.... Ó bocsáss meg! ne fordítsd el arcod, Ne fordítsd el tőlem lelkedet Hisz oly mélyen , oly fájó gyönyörrel. Mint a költő senki sem szeret. Szelestey László: CSAK PESTEN VAN AZ ÉLET! Beszélj Szokoly Viktortól. (Folytatás.) — Nagysád, úgy hiszem, ha akkor, midőn kocsink felborult, nyakamat kitöröm, valósziníüleg későn fogott segélylyel érkezni ezen ir, — válaszolt tréfás kézmozdulattal Kálmánra mutatva az ünnepelt férfiú, mely tréfa alá elég gúnyt akart rejteni. — Valóban aszonyom, sok igazat mondott ezen úr, — jegyzé meg Kálmán, hasonlólag kezével rámutatva az érdemét elismerni nem akaróra. — Mert a szerencsétlen eset már megtörtént, mire oda érkezem, s részben magamat kell vádolnom. — Igen természetes! mivel jószágán az utak igen infámis állapotban vannak, azokhoz életemben hasonlót sehol sem láttam. — Ön mindent balra magyaráz Vanill, ne higgje, hogy a puszták is, mint a fantázia sima utakkal birjanak , — ezzel csípősen értésére akarta adni az úrhölgy lovagjának, hogy nem élhetünk örökké ideális világban. — Szavánál fogom költő úr és tourista, — vágott a beszédbe Kamilla — nem mondám ön, hogy Perut is üszejárta ? — Tagadni ezt, álszemérem lenne tőlem. — És hogy életében roszabb, veszélyesebb utakon nem járt? — Igaz. — Meredek szirtörvények fölött, egy láb széles ösvényen. — Igen, hogy az embernek bajaszála felborzadt a rémítő mélység tekinteténél. — Na, látja! — De minda mellett nem fordultunk fel. — Ha öszvéreink vannak , rajtunk sem történik meg. S ennélfogva részemről Cserjesi urat, minden vád alól fölmentem, sőt bátor vagyok Vanill urat kárhoztatni, miért nem engedett a kocsisnak, ki az útról le akart térni? Miért tanácsolá ön azt, a mi vesztünket hozta? — Kegyed vádja kisaszony legjobban sújt — Annál inkább igyekezend Cserjesi urat kimenteni. — És az igen méltányos édes leányom, — mond az anya. — Mi által pedig én, — jegyzé meg Kálmán — a legnagyobb mértékben boldognak érzem magamat. — Ön uram igen siethetett Pestre — szólott ismét Adély nagysága, — nem hittem volna, hogy már fővárosunkban legyen, midőn még csak néhány hét előtt víg társasággal mulatott a vidéki ifjúság körében; pedig az ily klubbokat igen nehéz elhagyni. Engedelmével szabad tudnom, mi határzá ez útra ? — Egy barátom érkezett, ki Pestre szándékozott, — válaszolt Kálmán, elhallgatva, hogy egy nappal később érkezett, mint ők. — Egy barátja? — Igen, s megígértem neki, hogy követendem őt, minek legfőbb oka az volt, hogy az ismeretséget, mit nagyságtokkal oly különös viszony közt valók szerencsés köthetni, tovább fűzhessem, — folytatá Kálmán igen őszintén. — Barátjának nagy köszönettel tartozunk, — válaszolá a delnő, borgnettje fürkészete alá véve a szarvasbőrnadrágos lovászt. — Szívesen látandjuk önnel együtt házunkban. — Megtisztelve érzendi magát ez által velem együtt barátom, Depici Gyula is. — Depici Gyula! — Gyula! — ismétlé meglepetve Vanill úr és a delnő ; de Kálmán ezt észre sem látszott venni, mert egész lénye Kamillán látszott függni. Ezen beszélgetés alatt Örsiék hintája, s annak kisérője Kálmán viszatért az úri utcába, hol török elvált. — Kedves nőm, — szólott az öreg Vince úr, ki otthon a legkényelmesb karszékbe temetve magát, olvasgatá a napilapokat, — nekem úgy tetszik, mintha igen jó hangulatban látnálak. — S miért ne ! ? — Talán új pénzküldemény érkezett Köröshátról? — Az megszokott dolog lenne, nem bírna oly izgató erővel. — Tehát? — Látom az ifjú Cserjesit. — Cserjesit ? — Kinek jószágán feldőltünk utazásunk alkalmával. — Hogy ne emlékezném azon nevezetes napra! Majd a nyakamat szegtem. — Ő házunkba fog jöni , úgy látszik érdekelve van Kamilla által. — Szeretném őt kibotoztatni. — Váljon? — Bizonynyal.—Pedig omi teljes lehetetlenség! Cserjesinek évenkinti 20.000 forintja van. — Úgy ! az egészen más ! Ezen argumentumra nem is felelhetett öreg Örsi Vince úr máskép. — Vagyon! ez volt nejének jelszava, s ezen jelszót nem szabadott megsértenie, mert nejét sérti meg. S műveit férfi mikép lehetne oly elvetemült, hogy egy delnőt, egy minden tekintetben okos, és bon maniera nőt megsérthessen.