Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)
1857-08-01 / 174. szám
Budapest, 8-dik évi folyamat. «4. Szombat, Augustus 1-ést. 1857. HÖLGYFUTÁR. V / Megjelenik ünnep-és vasárnap & Előfizetési díj: pót kivévén, mindennap dél- , ,, . , , , . . Postán: «mn, divatképek-s egyéb Kollony az irodalom, társaselet, művészet ««é«*TM.......... sati mellékletekkel és raj- • ' ’ félévre................................9 z o k ka 1. évnegyedre..................5 Szerkesztőségi szállás, és divat fentAhnl Budapesten: Új világ utca, 1-ső sz., 2-dik eme- CSQI ValuUre DUI. házhoz küldetéssel egész let, hová minden a lapot illető »J??...................................13 frt. küldemények, kéziratok, előfizetésévre................................7 ütés, és hirdetések utasitandók. . . . évnegyedre ... 4 . Szerkesztőségi ügyekben Felelős szerkesztő s kiadó: TÓTH KÁLMÁN. Egy honalgír^^^ frt' 30 kr' értekezhetni minden nap délelőtt soronkint 3 ezüst kr.ért fogadtat-9 -től 1 óráig,nak el, és gyorsan közöltétnek. Emlékeim... Emlékeim szép homályából Kitündöklő boldog sziget: Fehér nyárfák, pirosló rózsák , Világos ég, derült liget! Ab, e levelke lombotokról Színes illatban mily ifjú még. . . Mig én azóta a hanyatló Évek folyamába juték ! De az idő, melyim magával Sodorta ifjúságomat, Nem vénitett az érzeményen Mely köztetek bennem fakadt. A fürtös lányka liliom arccal, Lilás ruhában, most is ép Oly örök ifjú szerelemmel Nyújtja közületek kezét. .. S én most is oly forró örömmel , Dobogó szívvel sietek — Hogy alig hiszem önmagamnak , Mikép már ez mind képzelet! És mégis újra érzem, látom , Mit e szigetben egykoron........ Légy áldott szép múlt, és belőle Visszanéző ifjú korom ! Tóth Endre, LEHULLT CSILLAG. Beszély. Emíliától. (Folytatás.) VII. És mire másnap felébredt, Józsi bácsi nem ismert többé reá régi hajlékára. Beteg volt a háznál. Oh, nagy csapás az a szerető családra, mikor beteg van a háznál. Megérzi azt az egész ház, még a holt, élettelen bútorokon is meglátszik a szomorúság. A napsugár nem vidáman, de szánakozón tekint be az ablakon; a madár szomorú nótákat dalol; a tavaszi fuvalom Bohajokat rezget a levegőben , és a szívekben ott ül a nehéz, gápadtarcú búbánat, és az ajkakon a félelem kínos rebegése. Isten óvjon meg még nagyobb csapástól! Jolán beteg, nagyon beteg. Amint este lefeküdt, hiába vártuk reggel, hogy fölkeljen, és mikor bementünk hozzá, ott feküdt ágyán, és nem volt az a virító leány többé, ami tegnap. Mélyen beesett arcain a forró láz ijedelmes színei váltakoztak. Majd halovány lett mint a liliom, majd meg tüzes pirosságban égett arca, félig lehunyt szemeiből bágyadtan merengett ki a céltalan tekintet, és fölötte azon megnevezhetlen sejtelmes lebegés, mintha láthatlan teremtések árnyai borongnának rajta. Nagyon beteg volt. Még az édesanya szava sem találta meg az utat szívéhez. Dobokov még ott volt, és mindnyájunk közül öt rendítette meg a váratlan gyászesemény leginkább. Mert ő atyjánál, anyjánál is jobban szerette a leányt, és mindnyájuk közül ő tudta legjobban, mi veszélyben forog most a drága élet. De a nagy fájdalom is nem minden édesség nélkül vonult be szívébe. Meg volt győződve arról, hogy meg fogja őt gyógyítani. Oh nem lehet olyan veszélyes betegség, melyet ő nem tudna meggyógyítani , mikor ilyen drága élet megmentéséről van szó, mint amilyen Jalán neki. Megnyugtatta tehát a szülőket. Nincsen veszély, egy kis meghűlés az egész , meg egy kis forróság, és kérte őket, hagynák őt magára, hogy észlelje a betegség jeleit nyugodtan. És magában volt a beteg leánynyal, kinek a láz szétrepesztette a szív erős pántjait, hogy a kínosan elzárt érzelmek kiszabadulhattak mély rejtekekből, és a hagymázatos képzelet költői rajongással szavakat adott nekik Dobokay egy pillantást vetett a leány szivébe. És midőn idő múlva az aggódó szülök újra oda jövének az ajtóhoz , tudakozandók a drága beteg után, Dobokay nem eresztette be őket, hanem kulcsolt kezekkel kérte, távozzanak, nem szabad bejöni senkinek , mert Jolán veszedelmesen beteg; és a hűszülék anyival inkább elhivék ezt, mert Dobokay arca nagyon halovány volt, és anyira tele nagy szenvedéssel, mintha ő is beteg volna. És aztán ott maradt beteg menyasszonyánál, négy nap, négy éjtszaka, egyedül, egy öreg dajkával,aki egy szót sem értett abból, amit a beteg beszélt, mert egész nap szeme meg nem állt a sírástól, éjszaka pedig a szundikálástól. Ötöd napra aztán a hagymázos állapot megszűnt. A beteg lassan kint visszanyeré eszméletét, és fel akart kelni, de nem tudott. Csak akkor tudta meg, hogy beteg; arról pedig, ami ez idő alatt vele történt, nem emlékezett. Most már szüleinek is szabad volt a szobába jönni, és Józsi bácsi előbb gyermeke halovány arcára borult, aztán pedig Dobokayt szorította atyai szívéhez, és kényes szemekkel mondá: most már nem szükség, hogy ő odaadja neki leányát, úgyis az övé már elragadta a haláltól; most ő köszöni neki gyermekét. És Dobokay olyan szomorúan mosolygott e szavakra. Elhagyta a beteget. Már nincs szükség reá; túl van a veszélyen ; a többit magától végzi az ifjú természet; otthon pedig más betegek várják. A boldog szülők nem marasztották. Tudták ők most, mit tesz az : beteg van a háznál. Majd tudósítják Dobokayt menyasszonya állapotáról. Tudósították is hűségesen, hogy a leány napról napra jobban lesz, és midőn azt írták meg neki, hogy másnapra jöjön el, mert menyasszonya akkor hagyta el először a szobát, este Dobokay maga helyett egy levelet küldött, és midőn azt felbontották, egy gyűrű hullott ki belőle. Jolán jegygyűrűje. A szülők álmélkodva nézték a levelet. Dobokay udvarias szavakban mély sajnálatát fejezte ki, hogy a Jolánnaki viszonyt félbe