Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)
1858-01-22 / 17. szám
66 .szonbér lefizetésével — (tördelte az özvegy jól szinlett zavarral) — kénytelen a grófot mint bizalmas családtagot egy kérelemmel terhelni, — t. i. hogy leányát rangjukhoz illő fénynyel szerelhesse föl a menyegzőre, s nászkészleteit is kiegészithesse, kénytelen rövid időre leányával együtt gyémánt ékszereitől megválni. —• Igen kérte a grófot — vinné el azokat gazdag emberekhez , mert nem szeretne idegenre szorulni e kényes ügyben, ki a rész hirt tovább adná. A gróf rettenetesen lebukott magas reményei egéből, egy eladósult rút leányt kapni ott, hol adósságai kifizetését várta, — sok volt egyszerre érzékeny szivének, — pedig adósságait az utóbbi időkben meglehetősen tetézte jól választott házassága fejében. — De mit tehetett mást, sima arccal a legszebb ígéretekkel fogadta el az ékszereket, anyira, hogy az özvegy szinte félt, hogy boszújának éle nem metszett oly mélyen, mint tervező. (Folytatása következik.) EGY GALAMB TÖRTÉNETE. Id. Dumas Sándor regénye. (Folytatás.) — Másként fog hivatni! ? És hogyan ? — Pontis grófnénak. — Miért Pontis grófnénak ! ? — Mert félóra múlva uramnak, Pontis grófnak neje leend. Éreztem, hogy halálsápadt lettem s zsebkendőbe rejtém arcomat — S a tömeg, melyet a várból kimenni láttam ? — Az a menyegzői kiséret. — És e percben ? — E percben a templomban vannak. — Oh ez lehetetlen ! — Lehetetlen? — mondá a szolga. — Hitemre, ha szemei által akar meggyőződni róla, még van idő. Vegye a legrövidebb utat s akkor ér a templomba, mikor ők. Nem mondatom még egyszer, mert siettem, hogy saját szemeimmel győződjem meg az iszonyú valóságról, mert nem hittem ezen ember beszédének. Volt-e valami oka a hazudságra? . . . mert minden esetre hazudott. Ismertem Valencet, miután három hónapig benne laktam; gyorsan átmentem a hídon, s egy közön keresztül, mely egyenesen a templomba vezetett, bementem a városba. Különben a harangok által vezettettem, mert épen összeharangoztak. A templomtér tömve volt emberekkel. Mégis, dacára a harangozásnak , dacára az összesereglett nagy tömegnek, nem hihettem; önmagamnak mondom, más az, nem ön, ki az oltárhoz lép ; ismételtem, hogy ez ember csalatkozott, vagy engem csalt meg. A sokaság közé vegyültem s még sem mertem megkérdezni senkit sem. Ha bíbornok testőri ruhába nem lettem volna öltözve, bizonyára nem jutottam volna az első sorba, oly nagy volt a sokaság. De egyenruhám előtt mindenki kitért. Ekkor, oh! — még ma is egész erőmre van szükségem, hogy ez iszonyú részleteket elmondhassam ; tegnap , midőn még nem tudtam, hogy ön az, ki nekem ir, nem újítottam volna meg e fájdalmat anélkül, hogy ismét egy halálos sebet föl ne szakítottam volna. Oh ön csak halálom fölött, de én hűtlensége fölött szenvedtem. Bocsánat, bocsánat Isabella, most már tudom, hogy ön hűtlensége csak látszólagos volt, de reám nézve, oh reám nézve valóságos volt! Mintegy felhőn át láttam önt, midőn megjelent, mely azon, szemeim előtt elvonuló felhőhöz hasonlított, midőn ama tiszttől meglövetve, lovamról leestem. Ez ugyanaz, sőt még fájdalmasabb érzelem volt, mert akkor csak oldalamon, de ekkor szivemen éreztem azt. Láttam önt midőn megjelent, halvány, de csaknem mosolygó arccal, szilárd léptekkel s csaknem sietve a templom felé. Végig simitám kezeimmel szemeimet. . . . Töredezve s akadozva, felhangon morogtam bámuló szomszédaim közt: Istenem, Istenem, ez nem igaz. Istenem, szemeim, füleim s minden érzékeim csalódnak.. . . Egyedül ő, egyedül ö nem csal meg, egyedül ö nem csalhat meg. Ezután , midőn tőlem tíz lépésnyire ment, elhallgattam, mert még mindig reményem, hogy ön nem megy a templomig, hogy az útban megáll és kiáltani fog, hogy önt erőszakolják, hogy ön minden nőre hivatkozik szerelmünk őszinteségével; s ekkor én előlépek és kockáztatom életemet, hogy azt mondjam: Igen szeretem őt, s ő szeret engem ; igen én vagyok Moret gróf, az egész világra nézve holt, kivéve őt, kivéve Lautrec Isabellát, ezen s a másvilágom jegyesemet. . . . Engedjétek, hogy szabadon menjek menyasszonyommal. És mindnyájok előtt, és mindnyájok ellenére kiragadtam volna önt, mert óriási erőt éreztem magamban. Oh Isabella ! Isabella ! ön néma maradt, nem állt meg, bement a templomba. Egy hosszú s már rég kezdődő sikoltás tört ki mellemből azon percben, melyben ön a csarnokban eltűnt, és mielőtt kérdezték volna, hogy miért kiáltottam, félre toltam mindenkit, kimentem a tömegből s eltűntem. A folyó partjához jutottam ismét, megtaláltam hajómat, hajósaim közé vetem magamat, és hajamat tépve kiáltam: Isabella! Isabella! Kevés ideig nem háborítottak kétségbeesésemben, azután kérdezek, hogy hová menjenek. A folyam folyására mutattam. Elereszték a hajót s a Rhone vitt bennünket. Mit mondjak még ? Mert mindenesetre éltem négy év óta, mely után ismét megtalált ön élve és szeretve. De nem léteztem. Vártam az önmagam által kitűzött határidő eltelését, fogadásom letételére. Ez időt ön közelebb hozta , köszönöm. Mióta tudom, hogy ön nem csalt meg, mióta tudom, hogy még mindig szeret, a hivatás sokkal könnyebb és sokkal könnyebben megyek istenhez. Imádkozzék ön testvéréért, . . . testvére imádkozni fog önért. Délután három órakor. Huszadik levél. Ugyanaznap fél hatkor. Mit mond ön itt vagy nem jól értem ! ... Ön ismét megtalált, meg van győződve, hogy szeretem, és azt mondja, hogy ez közelebb hozza fogadása határidejét, ez könnyíti hivatását és e miatt nyugodtabban szenteli magát az Istennek! Oh istenem ! még mindig ama rendkívüli terve van önnek, hogy a világról lemond ? Hallgasson meg jól. Az isten nem igazságtalan, az azon hiedelemben történt, hogy ön meghalt; de minthogy ön él, az isten nem fogadhatja el a kétségbeesés miatt tett fogadást, miután a kétségbeesés oka nem létezett. Tehát szabad vagyok fogadásom dacára! Oh igen, igen, azt mondja ön, hogy mi az apátságban csaknem megérintettük egymást, és senki sem mondá, hogy oly közel vagyunk egymáshoz. Oh én megcsalom magamat s igazságtalan valék saját szivem iránt. Egy hang azt kiáltá : Várj, maradj, késsel, ő itt van. Igen, értem, az apátnő önmaga miatt reszketett, szegény nő, félt, hogy az önnek nyújtott vendégszeretet vesztét idézendi elő. Oh miért nem találtam meg önt! . . . Büszke lettem volna a küldetésre, melyet isten rám ruházott, hogy t. i. szabadítsam meg IV. Henrik fiát. Mindenkivel dacoltam volna, azon egyedüli büszkeségért s azon egyedüli dicsőségért, hogy azt mondhattam volna: Midőn az egész világ elhagyta, egyedül én fogadtam s én pártoltam őt! Mily esztelen vagyok, hogy ezt mondom; elárultam volna önt, s akkor veszve van, mint a herceg-tábornok. Jobb tehát, hogy ott létezését még előttem is eltitkolta, és ön él; jobb tehát, hogy boldogtalan vagyok, szenvedek és meghalok! De miért lennék boldogtalan? s miért halnék meg? még nem tette le ön a szerzetesi fogadást s én az enyémet fölbontottnak tekintem. Utazzunk el, menjünk Olasz- Spanyolhonba, vagy a világ vegére. Én még gazdag vagyok, különben mi szükségünk van gazdagságra ? ön szeret engem! s én szeretem Önt! utazzunk el! utazzunk el! Oh feleljen ! Igen, mondja meg hol van ön, mondja meg hová menjek keresni. Gondolja meg, hogy ön engem, engem, Izabelláját árulónak tartá, tehát kiengeszteléssel tartozik. Várok! Várok! (Folytatása következik.)