Hölgyfutár, 1859. január-június (10. évfolyam, 1-77. szám)
1859-01-13 / 5. szám
34 — Szép ? — szólt a keztyűs — köszönöm, én legalább ha kisasszony volnék, nem húznám a kezemre egy házért. — Már abban semmit se találok — vete ellen okos képpel a suszter; — ha valaki képes kutyabőr topányt viselni, akkor. . . — Várjunk csak — szakaszta félbe az ismét magához tért Herr von Krämer — a topányba harisnyát húzhatok, de a keztyübe nem. Másként érinti a kezem, s én azt mondom, hogy inkább enném a lábammal, mint olyan kézzel, mely patkánybőrbe volt takarva. — Már én is, — szólt a korcsmáros. Most a suszteren volt a sor bámulni. — Általában nem tudom megfogni — töprenkedék a keztyüs — hogy ezek az angolok mért nem nyughatnak találmányaikkal. Eddig volt elég keztyünek való bőr, lesz ezután is elég, minek hát több. Valóságos csalás ! A korcsmáros tökéletesen ezen véleményben volt, de a suszter még kételkedett. — Természetes, világos csalás! kiáltott Herr von Krämer. — Patkányt — üsse ki a csúnya férfit — ezeret foghat, nem kell lőni, nem kerül sokba, olcsóért adhatja belőle a keztyüt, s azt, ki becsületes anyagból dolgozik, megbuktatja. Lehetnék csak én két napig angolkirályné , majd a körmire ütnék azoknak a patkányfogó mylordoknak, hogy tudom földagadna a kezük úgy, hogy nem kapnának rá keztyűt még Londonban sem. A tűz, melylyel ezen végső tétel volt mondva, a susztert is magával ragadta. — Csak rám biznak — kiáltá olyan arccal, melynek kifejezéséből iszonyúakat lehete következtetni. — Hja, úgy van az, a sok tudós kalkulál, azt se tudja az, a mesterség mi fán terem, okoskodnak, könyvet írnak, lármáznak hogy az ember majd megsiketül bele, s nem értenek hozzá anyit se, mint a száraz dajka a szoptatáshoz. Csak rajtam állna, mondanék nekik olyat, hogy tudom nem felejtenék el. Ezt természetesen a nyírott bajusza mondta. A triumvirátus belekapcáskodott Angliába, s erővel reformálni akarták az egész országot , s anyira beleágyalták magukat a disputálásba, hogy különösen Herr von Krämer alig tudott székéről fölállani. Az igaz, hogy a nagy beszédben az ember torka hamar kiszárad, s ilyenkor jó ha kéznél van a stikli, de az mégis gonoszság azoktól az angoloktól, hogy nem nyughatnak, s ostobaságaikkal ennyire kihozzák az embert phlegmájából. Herr von Krämer hazamenet is mindig dunnyogott, s azon aludt el, hogy csak ő két napig angol királyné lehetne, majd megmutatná ő, hogy békét hagynának a lordok a patkányoknak. Míg a blaue Gansban világtörténeti események fölött folyt a vitatkozás, azalatt Fravon Krämer és Bettike otthon kötögettek. Ne higgjük azonban, hogy köztök kevésbé fontos tárgyakról folyt a beszélgetés. A lakószobában ültek egymással szemközt az asztal mellett. — Fra von Krämer középidejű, egészséges, kissé kövér szőke nő volt. Bettike tizenhat éves, csinos arcú kis leányka, egyszerű tiszta öltönyben. A szoba bútorzata régi, de tisztán tartott volt, volt azonban benne egy pár kényelmesebb újabb divatú bútordarab is. Nevezetesen egy egyszerű pamlag,fölötte zöld pántlikára akasztott tükörrel, s egy vörösbőrű karszék, melyen jelenleg Fra von Krämer ült. — Három ágy volt a szobában, s egy fiókos szekrény, melyen a vasárnapi kávés edény, egypár névnapra kapott füles köszörült pohár, s Bettikének apó csecsebecséi voltak csinosan sorba rakva; mondani sem kell,hogy a két szélső findzsába egy egy citrom volt téve. A falon egy swarcwaldi óra ketyegett, melynek nevezetességét egy furcsa lövegü kis katona képezte, ki az óra tetején a ketyegés mértéke szerint föls alá járkált, de ha ütött az óra, akkor középen megállt; ha azonban az ütésnek vége volt, ismét folytatta egyhangú sétáját, s őrizte örökké nyitott szemekkel az óra tetején levő csengettyűt. A szoba más nevezetessége volt még Herr von Krämer üveges rámába helyezett vörös pecsétes mesterlevele, az érdemes céh elöljáróinak nehézkes vastag vonású ákombák aláírásaival. — Én bizony megmondom a papának — szólt Bettiké folytatólag — hogy taníttasson táncolni. A többi leányok mind tánciskolába járnak , s én még franciát se tudok táncolni. — Mondtam már az öregnek, — szólt Fra von Krämer, — de úgy látszik nem igen tetszett neki. — Óh Istenem, hiszen van a papának anyi pénze, hogy ez a csekélység nem tesz koldussá bennünket. Úgy szégyenlem, ha a többiek arról beszélnek , hogy a farsangon már bálba mennek , s én még táncolni se tudok. — Majd meglássuk estére milyen kedve lesz atyádnak, előhozom neki, egy kis hizelkedéssel mehetünk valamire. — Ugye, ha megengedné, elmennénk egy pár bálba ? — Ha erre rávesszük, akkor oda is el kell bennünket eresztenie, mert miért tanulnál táncolni, ha hasznát nem vehetnéd. — Igaz is, inkább nem is tanulok táncolni, ha bálba nem mehetek. — Ma estére szóba hozzuk. — Én sirok, ha a papa nem akar beleegyezni.Ilíisz még embert se láttam eddig, úgy ülök itthon, mintha apácának nevelnének. — Ej, ej ! szólt mosolyogva a mama — hát a Náci ? — Szegény az olyan alamuszi, hogy szólni sem mer, s olyan különösen néz rám szemeivel. Akár egyedül volnék, akár vele. — Pedig atyád szeretné, ha nem így beszélnél róla. — Édesapám is mindig azzal pirít meg, hogy Náci felesége leszek. Én nem bánnám, de én mégis másformának képzelek egy férjet. — Az igaz, hogy Náci egy kicsit együgyű, de látod atyád is csak olyan volt. Hol is tanult volna valami elevenséget, mikor egész héten át keztyűt varr, biz az a mesteremberféle nem sokat tanul egymástól. — Csak olyan csöndes ne volna. Édesanyám mondta, hogy nem olyannak kellene most a fiatal embernek lenni. Bettiké anyja lánya volt, s a mama nem szerette az alamuszi férfiakat, miért néha napján Herr von Krämernek meggyűlt vele a baja, mert míg ő zsemlyét dagasztott, addig a menyecske el-elbeszélgetett holmi gyanús kifli-vevőkkel], miért Herr von Krämer soha se mulasztotta el a duzzogást, nem lévén azonban valami kiválóan önálló karakter, hamar be lehetett a szemét fogni, mert noha egész életében szitával bánt, anyira megsem vitte, hogy átlásson rajta. Az asszonyok tervére nem igen volt kedvező az öreg hangulata, mert a politika és patkánykeztyű szokottnál jobban fölzavarta kedélyét, s Fra von Krämer jónak látta a dolgot reggelig halasztani; akkor egy kis durcáskodás az öreg kihágásáért, s hogy ez feledve legyen, könnyebben beleharap majd a csalétekbe. Reggel előfogta Herr von Krämert a macskanyavalya, s panaszkodott, hogy a feje fáj. Bettiké nem volt a szobában, Frá von Krämer elérkezettnek vélte az időt. — Bár csak jobban fájna, — monda Frá von Krämer. — Ugyan ugye ? — kérdezte savanyú képpel Krämer uram. — Ha én korhelykedném, nem panaszkodnám azért, amit magam szereztem magamnak. (Folytatása következik.) A BIMBÓ ÉS VIRÁG. Egy agglegény elbeszélése. (Angolból.) — Mr. Hunter! Ön már legalább tízszer megígérte nekem, hogy közli velem a titkot: miért maradt ön nőtelen ? Ma senki sem fogja önt meglátogatni, s a lassan hulló eső miatt a szivarhoz és papucshoz menekült, s e kellemesen meleg szoba egy nyugalmas est záloga. No de kedves Hunter úr, ne tégy ön félre szivarát, s ne sóhajtson, mert ön nagyon erőteljes külsejű arra, hogy érzelmő legyen. Mr. Hunter egy kisded képet vett elő kebléből, melyre két nőtestvér volt rajzolva; az egyik leány tizenhét éves lehetett, a másik hét-nyolc — a női kellem egy bimbója és virága. Magam is megfeledkeztem vidám mosolyomról, midőn Mr. Hunternek máskor oly nyugodt arca, a mély búskomolyság kifejezését vette föl. Nagyon természetes, hogy midőn ismét visszavette szokásos arckifejezését és égő szivarát, az én elkomorult arcomat gúnynak tekintheté, s az asztalra dobva szivarát, igy szólt: — Soha, de soha nem fogom elbeszélni önnek e titkot. Én azonban egyre a legnagyobb részvéttel kértem, hogy be-