Hölgyfutár, 1859. január-június (10. évfolyam, 1-77. szám)

1859-06-30 / 77. szám

636 nem volt ereje , hogy ez ömlengéseket, melyekért szive öntudatlanul bár, anyiszor vert, melyet Ilonkától anyiszor irigyelt, — visszauta­sává , e boldogság érzetét rideg, sőt jeges valóval cserélje föl. Így történt, hogy mikor eszmélni kellett volna, már elveszté eszméletét, s a női oly büszke tervekkel lépett volt a lúgosba, jövő pillanatban örömkönyüzve és boldogságtól aléltan feküdt vélt ellensége karjai között, s meglopta a sorsot, mely szivét anyi időn keresztül visszautaló hidegséggel sujtatá azzal, kit mélyen szeretett... Szalánczy viselete, mely a fölismerést és csalódást követte, nem volt olyan, mely a lovagkor itélőszéke előtt megállhatott volna, de a csalódás és elkeseredés, huszonhárom év tapasztalatlansága, szenve­délyes heve és szerelmétől táplált szent fogalmak mellett, tette, ha nem menthető is, de könnyen igazolható vala. Margit tehát áldozatul esett, és ő ezt jól érezé; ez volt, mi fel­üdülését hosszasabban késlelteté. És az elkövetett hiba a második áldozatot követelte, s ez áldo­zat látása reá, ki annak oka volt, s kit jó vagy balvégzete oly kön­nyen fogékony kebellel áldott vagy vert meg — elviselhetlennek tetszék. A szerencsétlen gyermek állapota elkárstanatlan kötelességet erő­szakolt reá, s annak helyreállítását egyetlen életfeladatul tűzte ki. Oh menyit szenvedett a vezeklés ez órái közben! Látnia kellee gyer­meket, kit bensőleg szeretett, s kit mégis megcsalt, s kinek iszonyú szerencsétlensége okául magát vádolá. Több volt ez százszoros ha­lálnál ! Most azonban Ilonka helyre állt, boldog, és ő megfosztva az egyetlen céltól, mely az élethez kötő! Kit szerethetne ő Szalánczy után, ki eszményképe vala ? Mi élet­célt tűzhetne ki magának, miután egyszer szerencsétlenné tett szeret­teit újra révpartra vezeté ? — Nem, nem, ő nem élhet tovább, — neki meg kell halnia ! Nincs egyetlen kötelék, mely az élethez kösse, egyetlen ok, mely életét még kívánná! A lehanyatló hold utósó sugarai, melyek fölbon­tatlan fekhelyére sütnek; a kialvó lámpa, mely asztalán ég, az ő sorsát példázzák ; a szerelmesek enyelgő suttogásai, melyek áthallanak a szomszéd teremből, keserű satyrái az ő boldogságának, s a vártorony szomorúan kongó harangja, mely estimára szólal meg, az ő haldok­lását jelenti. Neki meg kell halnia! A szél oly idegenül zúg fönn a bástya falán, a vártornyok szél­kakasai oly riasztó hangot adnak a magasban, s a csendes völgy köd­ülte hársfái, oly hivogatólag integetnek , a patak egyhangú moraja oly csalogatólag locsog ott alant!... Igen , meg kell halnia ! Vagy találkozhatik e azzal, ki előtt egykori gyöngeségéért pi­­rulnia kellene; nem zavarná e jelenléte boldogságát azoknak, kiknek múltjából egy nagy részt elrabolt; vagy érez-e elég erőt szívében, hogy ne irigyelje annak szerelmét, kit ma is oly mélyen szeret, attól kit szeretnie szent kötelessége ?!.. El van határozva !... Pergamon darabkát vett s tollat ragadva, néhány könyükbe fürösztött sort vetett arra: „Kedveseim! Egyetlen hibám volt, hogy mindkettőtöket igen szerettelek. Ezért most azzal büntetem meg magamat, hogy távozom körötökből mindörökre. Ne zavarja ez boldogság­­tokat, melyre fogadjátok e sorokban és e könyükben legjobb áldásomat. Ne keressetek, legyetek meggyőződve, hogy távozásom áldás mindhármunkra nézve. Nekem nyugalomra van szükségem, s nektek zavarná boldogságtokat egy élőhalott jelenléte... Legyetek oly boldogok, hogy soha se gondolhassatok a szeren­csétlen­­ Margitra.“ Sietett, mert az ifjak közeledő lépteit hallá, kiknek megígérte volt, hogy ez estén áldását reájok adja... Most hirtelen fölugrott tehát, lámpáját kiáltá, s midőn Ilonka és Szaláncy beléptek, ő már a másik ajtón távozott. Az ifjak észrevették ezt és siettek lépteit utólérni... A sötét folyosóra léptek, mely az anyira ismert erkély felé vezetett. Sötét volt az, de Szaláncy az erkély nyitott ajtaján át, még látni vélte Margit hófehér öltönyét, mely a jövő pillanatban tova tűnt. Kisiettek Ilonkával az erkélyre, de Margit sehol sem volt lát­ható többé! * •£ * Másnap a folyam partján a kivetett hulla és Margit hátrahagyott sorai megfejték a rejtély egy részét; a másik rész örökre a boldog Szalánczy szivében maradt. Ő gyakran szemében forró könyükkel lá­­togatá meg kedvesével a virágos sirt, mely a várkertben a házsia lú­gos helyén emelkedett, fájó visszaemlékezéssel azon szívre, melyet isten nemesnek teremtett, melyet helytelen nevelés önmagával meg­­hasonlott tett, s mely végre épen ez okból nem tudott más menedé­­ket találni a síron kivül! Az ifjú pár új gyászt öltött, de a fájdalom olyan mint a gyász­virág, mely a többivel együtt szintén elvirit, s a gyász napját csak­ugyan menyegző váltotta föl. Mondanom sem kell, hogy határtalanul boldogok voltak, kik a szerelmet oly nagy szentségnek tartják, kétszeresen boldogok e szent­ség teljes birtokában. Ilonkának az erkély még azután is kedvenc helye maradt, s kis leányait is ez erkélyen tanitá a rokka kezelésére, a magyar nő házias­ságának e derék kiegészítő részére. A nép pedig, mely esetéből gyönyörű regét szőtt, még máig is ott látja Erdély legfestőibb várromja fölött a tündért, mely orsóját arany szálon eregeti a gyönyörű völgy fölött. HALADUNK, — HALADTOK, — HALADNAK, írta Lauka Gusztáv. Az 1859-iki farsang első vasárnapja volt. Az utcákon az ember csak szabósegédekkel, suszterinasokkal találkozott, kik kezeikben, vagy vállaikon cipelték a divat borzasztóságait; — az épület szegle­teken pedig óriás falragaszokkal, melyekben a vendéglősök, korcsmá­­rosok és lebújtulajdonosok költői phantasiája hirdette a nagyszerű mulatságokat, melyektől az úgynevezett férjek előre forró vagy hi­deglázat kaptak — a nők pedig — egész általánosságban kedélyes­séget és derűt. Beszélünk viszás és rósz évekről! Én pedig olyan rósz évet még nem értem, hogy a farsangon mulatság ne lett volna — az­az: táncolt az emberiség minden évben majd jó, majd rész kedvéből. Nem tudom, hogy van Párisban vagy Pesten. Anyit azonban nyugodt lélekkel állíthatok, hogy Nagy-Váradon a farsang első vasár­napján, Izrael választott népe nem táncol, táncolnak egyedül azok, kiket cselédségnek nevezünk, de kiket századunkban legméltóbban nevezhetnénk — uraknak. Az előkelő szállodák és vendéglők tulajdo­nosai tehát sötétben hagyták tánctermeiket, de az Apollo — e büszke istennő — úgy ki volt világítva, mintha az utósó gombostűig látható­lag akarta volna bebizonyítani, hogy kik az Apollóban mulatnak, bol­dogabbak azoknál, kik a fekete sasban , vagy a zöld fában fognak mulatni. Én, mint házigazda, emlékemben a falragaszok jelentéseivel — otthon maradtam szomorkodni, domesticusaim pedig az Apollóba mentek mulatni. — Szia ! most így megy ! Megfordult a világ. Fönn lakik a ború, lenn pedig a derű. A szolgaté­vöknek ki kell adni a ma­gukét, még akkor is , mikor az úr hatvan száztoli pénzekkel dolgozik. Rousseauu vallomásába olvastam ezeket az izetlen igazságokat, s épen azon gondolkoztam, mi lehet annak oka, hogy a bűnnek na­gyobb ereje van, mint az erénynek, a­mint minden kopogás nélkül egy régi jó barátom nyitott szobámba. — Ismét itt vagyok két okból; először, hogy lássalak , másod­szor, hogy mulassak. Egész éven át csak savanyú arcokat látok fa­lunkban, — megérdemlem, hogy legalább farsangban olyan embere­ket is lássak Nagy-Váradon, kik mulatnak. — Mindenkor szívesen látott vendégem vagy. Egy héttel azon­ban korán jöttél mulatni. Én szolgálatodra állok — de ma bálba nem megyünk, holnap sem, holnap után sem, csak jövő vasárnap — akkor lesz az a fényes bál, melyet koldusbálnak szoktunk nevezni. — És ma nem volna bál ? ! — Akarod hogy megesküdjem reá! ?

Next