Hölgyfutár, 1860. december (11. évfolyam, 146. szám)

1860-12-06 / 146. szám

1254 gyermekünk megmentőjét, jóltevőjét házunknak — legjobb bará­tomat ... Adél még mindig gyermekével foglalkozva szótlanul haladott mellettem a lépcsőkön, csak néha vetvén reám nagy kék szemeit, me­lyeknek tekintete most sem volt kevésbbé igéző, mint ezelőtt négy évvel. Bejutván a nő szobájába, Adél, férjét kiáltotta elő, ki a gyer­mekkel történtekről semmit sem tudott; ő elbeszélte neki a veszedel­met, mely a gyermeknek körül­belöl életébe kerülendett, ha engem a gondviselés szabaditóul nem rendel." ... A férj, egy magas, sovány, csáppatyt;— mindezek mellett nem visszataszító külsejű, elől egészen kopasz, mint egy 36 éves férfi, bee­sett arccal, melyről a belől dúló tüdővész pusztítását le lehetett olvasni, kényezve szorította meg kezemet, köszönte a szabadítást, de alig mondhatott két három szót egy­folytában — rájött a köhögés, a­mely miatt aztán sokáig nem tudott szóhoz jönni. — S ha tudnád édesem, ki ezen úr! — szólt Adél férjéhez. Sárhegyi rám bámult, sokáig nézett. — Nem volt még szerencsém ... — Darnay Kálmán — mondá Adél. — Őh úgy ismerem. Önt gyakran emlegeti nem. Önök régebbi ismerősök. Igen, igen örülök , legyünk mi is barátok Darnay, s ne legyen ez első találkozásunk utósa is egyszersmind, melyet úgy is egy szerencsétlen véletlenségnek köszönhetünk. . . Újra kezet szorítottunk. Ezen ember nekem megtetszett. Valami szivjóság látszott ki ar­cából, melyet méginkább emelt a szenvedés kinyomata. Hittem, hogy tiszta barátot találtam benne, s örültem az új szövetkezésnek. Ha önzés is volt benne, ez mindössze az, hogy Adélt ezentúl többször láthatom. A férjet foglalkozásai kihívták, s Adéllal ketten maradtunk ülve a pamlagon egymás mellett. A több másodpercig tartó hallgatást Adél szakitá meg, rám emelvén félig húnyt nagy szemeit. — Boldog ön ? — S nagysád ?... Nem felelt... sokáig a földre szögezve tartá szemeit, mig az­alatt balkezének nagy és mutató ujjaival alsó ajakát csipegeté... Egyszerre emeltük egymásra szemeinket, az övéi tele voltak könyvivel, — s én ... én nem tudom milyen lehetett az a tekintet, a melylyel könyeit szemléltem, — de úgy érzem, mintha fátyolon néznék keresztül, a mit szemeimben is alkalmasint két könycsepp okozott. Kezet nyújtott, s én ajkaimhoz vivén — s a mint emlékszem so­káig ott tartottam. — Neje? — Meghalt ez­előtt egy évvel. — Meghalt? Ön hát özvegy. — Az vagyok asszonyom ! — S ön jószágán lakik? — Nem Adél, itt lakom a városban. — Itt lakik, s csak most láthatjuk önt először, — s most is tör­ténetesen — ez nem szép öntől . . . s régen lakik már itt? — Fél év óta . . . de azt, hogy kegyed itt lakik — ma tudtam meg először. — Úgy ki van ön mentve, — de ezentúl eljön ön hozzánk gyak­ran — mindennap, ugy­e? — Ha terhükre nem leend. — Ne vétkezzék ön! Ön nekem terhemre?! Férjem jó ember, a társaságot szereti, igen jól esik neki, ha mentül többen gyűlnek ösz­­sze házunknál. Szórakozást szerez ez neki, szenvedését enyhíti, mert — de talán mondanom sem kell — ő beteg, mellbajban igen sokat szenved. . . mindjárt észrevettem rajta, hogy önt különösen meg­szerette. — Ha bizalmas barátot vél bennem föltalálni, nem csalatko­zott meg. — Darnay! én önt mindig ilyen jónak, ilyen őszintének képzelem; higgye meg anyit társalgok vele, ha egyedül vagyok — s ilyenkor olyan könnyen telik az idő. — Köszönöm Adél!... körülbelül én is ép ezt mondhatom, — csakhogy én mindig egyedül vagyok, s kegyeden kívül a könyvek társalkodóim, de éji álmom már ismét a kegyedé. — Emlékezzék ön ígéretére, ezentúl naponkint meglátogat ben­nünket. . . — Nálam az akarat nem fog hiányzani, — időmmel rendelkez­­hetem. . . Isten kegyeddel. Elváltunk. Most már azt kérdem: véletlen volt-e az, a mi engemet ma, épen akkor, midőn a végett jöttem ki a szabadba, hogy módot gon­doljak ki, mikép juthassak Adélhoz a legegyszerűbb s legilledelme­­sebb ürügy használata mellett — egyenesen Adél háza elibe vitt, s ott a gyermek megmentése által ketté vágván a gordiusi csomót, Adélhoz bevezetett ?! . . . Nem . . . ez nem a véletlen volt!.. ez dele­jes erő hatása, — ennek felsőbb hatalom kifolyásának kellett lenni! Mondjon mást bárki — az én meggyőződésem ez marad! Ezentúl mindennapos lettem Sárhegyiéknél. Ritka nap, hogy társaságot ne találtam volna náluk. — A város előkelőbb ifjai válta­kozva mind itt gyűltek össze. Láttam mint éledtek a gyönyörű nőnek egy megnyert pillantásától, — mint szomorodott el egyik, vagy másik,, ha e szemsugaraknak nem ő volt a tárgya, — menyire boldogította az a fájó mosoly egyiket, vagy másikat, melyet a mindig szebbé vált nőtől olykor nyerhetének. — De hogy valamelyiket kiválólag meg­különböztette volna — azt észre nem vettem. Adél egyformán hideg volt, csak szemeiben égett az örököz — talán Vesta szent tüze. Én sem voltam elhanyagolva, sőt a menyiben a férj ragaszko­dása engemet a többiek fölött kitüntetett : a nő bizalma is azon mérv­ben növekedett irányomban, — s én úgynevezett házi barát let­tem. Nem volt titok a háznál a melybe én avatva ne lettem volna, — úgy a férj — mint a nő résziről! sőt Margit, Adél ifjabb testvére, ki most már gyönyörű hajadonná lett, s szülei halála óta itt — nénjé­­nél — lakott legbizalmasabban fordult hozzám, úgy szív — mint egyéb bajaiban, — én neki kedves bácsikájai valók, így telt el három év, — s én nem voltam közelebb Adél szivé­hez egy hajszálnyival sem, mint e városbani találkozásunk első órájá­ban.­­ De magam is úgy akartam. Én Adélt imádtam, azt ő tudta, s ő becsült, bizalmával ajándékozott meg forró ragaszkodásomért. Mióta beléptem a világba, több társas körben fordultam meg a városban é­s vidéken, s minthogy igényeim nem voltak — nem vol­tam egészen nem szívesen látott vendég. S többnyire azon társaságban forogtam, a­hol Sárhegyiék is megjelentek. Egy ily összejövetel alkalmával B. . . tanácsos házánál az asz­talhoz ültünk. Sokan voltunk, s a hely nem volt mindenkire kényel­mes. Különösen nekem nem a legjobb hely jutott, de azért én, habár kényelmetlenül, még is meglettem volna ott. Adél ezt észrevette, s kikelvén kényelmes helyéről, feljebb ült egy — különösen nőnek — igen kényelmetlen helyre, s engem oda intett, hogy foglaljam el elha­gyott helyét. — Én rá néztem, s ő megértett: „önért tettem, de sen­kiért másért nem tettem volna meg, higye el ön !“ S ezt olyan tekintet követé, mely százszor többet mondott az előbbi szavaknál, bár azok­nak értékét is csak az foghatja föl, a ki kimondani hallá, — s hozzá még e szavak lágyan voltak fülembe súgva. Enyi volt három év alatt, a­­mi a kebel melegebb érzelmét tol­mácsolta, s melyből az, a ki talán önzőbb, nálamnál magasabb igé­nyeket formált volna a pusztán házi barátéinál. Egy szép őszi napon 1850-ben magához­ kért Sárhegyi. Beteg volt; ágya mellett ott ült Adél, lesve a betegnek minden mozdulatát­­— Barátom — szólt a beteg — A ... röl egy levelet kaptunk, melyben jelentik, hogy nagynénénk veszélyesen beteg,­­ különösen Adélt óhajtaná még egyszer látni. /. ezen óhajtását mi szívből kíván­nék teljesíteni, de én Adélt — m­int látod — nem kísérhetem el. — Margit szüreten van Be_éknél. Bizalmam csak benned van, légy szives Adélnak kísérője lenni, ő ott fog maradni néhány napig, csu­pán odáig vesszük igénybe barátságodat. Minden idegemet egy csudahatású reszketegség futotta végig. Vele utazunk egy kocsiban, magánoson, erdőn, ligeteken, városon, fal­vakon keresztül, hol a mellettünk elkenő nép bámulva tekint majd a páratlan szépségű ifjú nőre, a­kiről azt hiszi, hogy én férje vagyok.

Next