Hölgyfutár, 1861. január-június (12. évfolyam, 1-78. szám)

1861-03-26 / 37. szám

290 — Igen, én vagyok! — felelt Béla. — Úgy legyen ön szives velem lőni a szomszéd faluba Tölgyesi grófék kastélyába, a nagyságos kisasszony hirtelen nagyon beteg lett, kocsi is van velem. Béla köpenyt keritett nyakába, s nemsokára a viharos éjben a szomszéd Tölgyes felé vitte a kocsi. A tölgyesi kastély ablakai sötétek voltak, csak kettőből világ­­lott ki vékony fénysugár. E szobában, — honnan a fény ütött ki, — — fehér vánkosok közt fiatal hölgy feküdt, keblének gyors hullám­zása és szakadozott lélekzete gyanittató, hogy beteg. A kór még nem dúlta föl ez arc vonásait, nem hervasztotta le róla a rózsákat, még in­kább lázas pírral élénkítette azt; a sűrü selyem szempillák le voltak csukva, a kékes ajkak körül fájdalmas reszketegség vonaglott. Szép volt ez arc! a sötét haj zilált fürtökben terült szét a ván­koson feje körül, kis hófehér kezei a takarón kívül nyugodtak. A szép beteg ágya mellett egy éh­es nő ült, figyelemmel kísérve minden mozdulatát, csak rá kellett tekinteni­e fájdalomdúlt arcra, hogy az a­n­y­á­r­a lehessen ismerni; ha megmozdult a beteg, fölébe hajolt, gyöngéd hangon megkérdezte, ha nem kíván-e valamit, ne iga­zítson vánkosan, mint érzi magát ? Ez mosolyogni erőködött, s megnyugtatni anyját, hogy már job­ban érzi magát, de a következő pillanatban nyugtalan hánykódásával s lázas szavaival az ellenkezőt bizonyította be. Anyja ilyenkor nem tudott visszafojtani egy-egy forró könyet. — Légy nyugodt Laura, — biztatta gyakran a beteget. Kivttl zengett az ég, zúgott a szél, a vén kastély tetején csiko­rogtak a szélvitorlák , egy ablaktáblát kiszakított a vihar, azt csap­­dosta sarkaiban, s ő mind nem hallotta, de a beteg legkisebb mozdu­lata ki nem kerülte figyelmét. — Istenem! — sóhajtott békétlenkedve a beteg, — mily soká jó az orvos. — Rút zivataros idő van, — szólt anyja, — rész az út, de mind­járt itt lesz; aludjál addig édes leányom. A beteg befelé fordult, és behúnyta szemeit, mintha aludnék. Éjfél körül volt az idő, mikor Béla megérkezett, Tölgyesi gróf­né megfogta kezénél fogva, és oda vezette beteg leányához — orvos úr, — szólt, — leányom nagyon beteg, mentse meg őt, s én soha sem fogom ezt önnek elfeledni. Béla hosszasan vizsgálta a beteget, s mikor keze után nyúlt, hogy megtapintsa aterét, valami delejes melegség villant át idegein, úgy érezte, mintha szive közepén állt volna meg, ott gyűlt volna ösz­­sze egy helyen, s oly csudálatos érzés ömlesztette el; soká tartotta kezében a beteg kezét, alig bírta elereszteni. — Orvos úr, — szólt bágyadtan a beteg , — s nagy sötét sze­meit, melyekben most a láz tüze sugárzott, olyan esdben emelte Bé­lára, hogy az alig bírta kiállani e tekintetet. Ne engedjen meghalni engem, gyógyítson meg, hisz még oly fiatal vagyok, s én úgy szeret­nék élni Béla e pillanatban oly különösen érezte magát, mondhatlan jól esett neki,hogy őt itt oly hatalmasnak tekintik,mint ki kezében tart éhtet és halált, s oly jól esett pár biztató szóval reményt adni, mind az anyának, mind a beteg hölgynek. Az éjét itt töltötte a kastélyban, nyugtalan éj volt ez. A vihar elvonult, s Béla nem tudta álomra csukni le szemeit; a szobában egy könyves szekrény volt, fölnyitott néhány könyvet, érdekes munkák voltak mind . . . olvasni kezdett, elolvasott pár levelet, akkor vette észre,hogy a betűk táncolnak előtte,s alig emlékszik pár szóra mindab­ból,mit eddig olvasott,félre tette tehát,és erősen elhatározta,hogy min­den háborító gondolatotot el fog űzni s aludni fog. Lefeküdt ismét, be­hunyta szemeit, nem gondolkodott semmiről, de aludni azért még­sem volt képes. Nem tudta mi baja, de így soha sem érezte magát, s ha olykor gondolat nélküli elmerültségébül fölébredt, maga előtt képzelte látni a fehér vánkosok közt a szép beteg grófhölgyet, a­mint összekul­csolta kezeit, ráemelte sugárzó szemeit, s még most is hallani vélte szavait, mikor kérte, hogy gyógyítsa meg . . . e hangok még füleiben csengtek most is. Ez a kép lebegett előtte, s elűzte szemeiről az álmot . . . Az éj hátralevő részét egészen álmatlanul töltötte. Reggelre kelve legelső teendőjének tartotta betegét megtekinteni; ez rosszab­bul volt most, mint az este, s az orvos maga is megdöbbent, mikor összefüggés nélküli zavart szavait hallotta; nem távozott el a kas­télyból, a szomszéd szobában ült le, fejét rátámasztva kezére , el tu­dott így ülni órahosszat. Csak dél felé jutott eszébe, hogy több betege is van, s csak ak­kor távozott el, megígérve, hogy rövid idő alatt ismét itt lesz. Komor, mogorva volt, mikor hazaért, a szép Róza elébe futott, csókra nyújtotta piros ajkát. Bélának erőködni kellett, hogy moso­lyogjon ; nem bánta volna, ha elmarad most ez a csók, s úgy érezte hogy a­mint a vidor leánykát meglátta, mintha valami sötét felhő ereszkedett volna keblére. Gyorsan végezte betegeinél a látogatást, azután bezárkózott szobájába , előkereste orvosi könyveit, összevissza hányta, forgatta. — Csak most adj erőt isten! — kiáltott föl sokszor, — csak most mutasd meg, hol kell kutatnom az élet forrását, hogy megment­hessem őt! — Meg kell mentenem! — téve hozzá azután határozot­tan, és sokáig elgondolkozott. Délután, mikor látta Róza, hogy elővette sétabotját és föltette kalapját, megkérdezte, hogy hova készül ? — Tölgyesi Laura grófné nagyon beteg, oda megyek! — felelt meglehetős hidegséggel. — S meddig fogsz ott maradni, mikor térsz ismét vissza? — kérdezé továbbá Róza szerelmesen. — Nem tudom ! — volt Béla rövid felelete, s távozott. A tölgyesi kastélyban már várták a fiatal orvost. Laura hely­zete mit sem változott, a grófné mindegyre tekintgetett le az ablakon az útra, ha nem látja-e még jönni. Béla maga is megdöbbent, a­mint a beteget megpillantotta. Menyire megváltozott reggel óta ! az arc halvány lett, az ajkak sze­derjesek, a szemekből kialudt a tűz, a fehér kezecskék megsárgul­tak ! Mikor már sokáig nézte elmerülten, s tartotta kezében forró ke­zét, vette észre, hogy az anya figyelmét nem kerülte ki megüt­közése. — Az istenért orvos úr! — szólt ez megijedve. Béla hozzá fordult s határozott hangon szólt : — Legyen a grófné megnyugodva, és legyen bizalommal irántam, én meg fogom gyógyítani leányát. Ezzel orvosi szereket rendelt, leült a beteg ágya mellé, s vigyá­zott minden mozdulatára. E pillanattól legtöbb idejét a tölgyesi kastélyban töltő, voltak na­pok , mikor haza sem látogatott , vagy csak pillanatra lépett a Puskásék házába, ha többi betegei látogatásából visszatért. Béla egészen átváltozott, nem lehetett mosolyt látni ajkain, ko­mor mogorva volt szüntelen . Róza hiába kérdezte mind­ennek okát, hallgatott vagy eltérő választ adott. A leány azt is tapasztalta, hogy naponta hidegebb lesz hozzá, s ha néha csak pillanatra a réginek is látszott, észrevette, hogy ez csak erőtetés, és nem a szívből jő. Nem is futott már elébe, pedig most is csak olyan nehezen várta haza, mint egyébkor, ha távol volt, és Béla nem kereste föl, mint azelőtt tette, nem is nagyon látszott észrevenni, hogy nincs jelen. Ezelőtt milyen másként volt mindez­ az ifjú, ha valahonnan visszatért, őt kereste föl legelőször, megkérdezte mit tön mig távol volt, s reggelenkint üde virágokat vitt be szobájába; mióta Béla nem szedett neki virágot, nem is tett másokat a pohárba, azok pedig elhervadtak egészen, ott vannak most is, s valahányszor rájuk tekint a leányka, mindig úgy elszorul szive. Egyetlen egyszer kérdezte tőle Béla, mikor látta, hogy mint erőködött kényeit visszafojtani, hogy mi baja; a leány mosolyogni igyekezett, s azt felelte, hogy nincs semmi baja. — De nekem úgy tetszik, hogy nagyon halovány vagy. — Béla bácsi is, — felelt a leány bánatosan, azután elfordult, hihetőleg, hogy az ifjú ne vegye észre azt a két nehéz könycseppet, és gyorsan távozott. Egyszer egészen leverten tért haza az ifjú. — Már ezután nem fogok oly gyakran távol lenni, — szólt — Laura grófnő egészsége helyre állt. (Folytatása köve­tkezik )

Next