Hölgyfutár, 1861. január-június (12. évfolyam, 1-78. szám)
1861-05-23 / 62. szám
490 Hedvig elhallgatott, szeretett volna valamit kérdezni, de nem merészelő. — Holnap értesítem őt az ön ittlétéről, s ezzel nagy örömet okozok neki. — Nem Viktor, — kéré Hedvig, — neki nem szabad én rólam tudni semmit. — Miért ? — Nagyon fájna vele találkoznom. — Most is oly mélyen szereti még ? — Le kell mondanom, hiszen Jánös. Viktor mosolyogva beszélték ráz egész mendemonda történetét, a vén kisasszonyt, a félremagyarázott levelet és mindent, amit csak Lajostól hallott; de a leányka nemmosolygott rajta, sőt inkább sírt és kendőjébe rejté arcát. — Úgye többé nem ellenzi, hogy őt értesítsem ? — kérdé Viktor. — Kérem önt, hogy én rólam ne szóljon neki soha. — Miért ? — Azt én tudom. Szegény leány arra gondolt, hogy megtudva szomorú történetét, Lajos is csak úgy elitélné, s kételkednék benne, mint Viktor, s ezt az ő mélyen érző szive nem tudná elviselni. Inkább ne lássa meg soha! — Azt hiszem, — monda Viktor, — hogy önnek nyugalomra van szüksége, s legjobb lesz, ha magára hagyom. Itt nyugton alhatik. Holnap eljövök. — Ne hagyjon még el Viktor, — kéré a leányka, — hiszen még semmit sem szólt az enyéimről, pedig bizonyosan tud róluk valamit. — E napokban találkoztam, — viszonzá az ifjú, — a polgármesterrel, ki valami városi ügyben járt itt, s tőle sokat hallottam. — Mondja el édes Viktor. — Nagyon szomorú dolgok, nem akarom önt búsítani. — Úgy is megtudom, s jobb, ha öntől tudom meg. — Eveline-nel történt valami? — A hálátlan leány elhagyta atyját, s egy gazdag tőzsér kedvese lett. — Oh istenem! — sóhajtá Hedvig. — A szegény öreg úr azon hitben, hogy e fiatal tőzsér nőül veendi leányát, utazni ment velük, s engedé ámutatni magát. De jelenléte a szeretőknek alkalmatlan volt. — Egy állomáson összeolvadtak, s ő magával haza akará vinni Evelinet. — A szívtelen lány azonban nevetett, majd ő Kapuvárra megy nyomorogni, mikor előtte áll a fényes nagyvilág. Így történt, hogy midőn egy reggel az öreg úr fölébredt, a pincér egy levéllel lépett elő. A levelet Eveline irta, s tele volt bankjegy gyes és csalárd szavakkal. — „Kedves atyám, — körülbelül igy szólt e levél, — ön oly sokszor és igaztalanul kikelt Henrikem ellen, hogy természetesnek fogja találni az ő kijelentését, melyet előttem tegnap este jön, hogy válaszszak közte és atyám között. Szivemben szerelem ég, Henrik nélkül nem tudnék élni, s az ön kényelme és jóléte szivemen fekszik, s így én őt választom. Mi ma reggel Franciaországba utazunk, önnek pedig legjobb leend, ha valamelyik hazánkbeli kisvárosba visszatér. Erre nézve idecsatolom e jelentékeny összeget. Néhány hó múlva föl fogjuk keresni önt, mint férj és feleség, s áldását kérendjük. Az idő addig ki fogja engesztelni mindkettőjüket, s talán szivem nem leend többé ily kínos próbára téve. Búcsútlan távozásomat bocsássa meg forró szerelmem miatt, s higyye meg, hogy midőn ezt tevem, nem anyira saját, mint az én kedves jó édes atyám jóléte lebegett szemeim előtt.“ —A szegény öreget, — mint képzelhető — e levél egészen lesujtá. — Rosz leány! — tört ki Hedvig. — Elkényezteté, s most itt a büntetés! Mindig igy történik, midőn a szülők gyermekeik szeszélyeinek hódolnak, s őket maguk fölött zsarnokokká teszik. — S hol van most atyám ? — kérdé Hedvig. — Kapuváron, elhagyatva, egyedül, a lelkiismeret által gyötörve. Azon hitben van, hogy ön megölte magát, ő miatta. Mindig erről képzeleg. — Istenem! — zokogá Hedvig, — menyi kint áll ki én miattam. De ez nem sokáig fog tartani, én megmentem agyrémeitől! Rettentő sorsa lehet ! — El van hagyatva mindenkitől ! — Mindenkitől elhagyatva! — sóhajtá Hedvig. Ő jól tudá, hogy milyen kin az, elhagyatva lenni mindenkitől. Azután gondolatokba merült. Viktor nem sókára eltávozott, azon ígérettel, hogy másnap megint eljő. Hedvig azt mondá neki, „hogy ő holnap elutazik, mert itt lába alatt ég a föld, mióta tudja, hogy atyja ő miatta szenved.“ Viktor azt felelé, hogy ő hamarabb jő, mintsem kedves barátnője eltávozhatnék. Hedvig nem feküdt le, hanem járt föl s alá, föl s alá. Két gondolat kínzá, egyik atyjának szenvedése, másik a szerelmesével történhető találkozás. — Ezt ki kell kerülnöm, — mondá; ő nem hinne nekem, tán nem is szeretne többé! Rosznak tartana, és én nem élhetnék akkor. El atyámhoz, akit meg kell mentenem. Itt van ujjamon egy kis gyémántos gyűrű, anyám hagyománya, melytől legkínosabb napjaimban sem tudtam megválni, de most megválok, hogy atyámhoz utazhassam. E pillanatban a vendéglős szobaleány lépett be levéllel. — Egy úr hagyá itt! — mondá, — a kisasszony számára. Hedvig fölbontó, pénz volt benne, se néhány sor : „Kedves barátnőm ! Elfeledtem valamit. Önnek a vendéglőben minden percben szüksége lehet valamire, s e végett fogadja el tőlem ez összeget. Mindenre kérem, fogadja el. Ez nem alamizsna, ez kölcsön, melyet egy jó barát nyújt a szükségben. Majd visszaadja Viktornak.“ A leányka megörült, s hálával gondolt barátjára, hiszen most már nem kell megválnia gyűrűjétől, az egyetlen ereklyétől, mely édesanyjáról rá maradt. Viktor ezalatt boldogan ment haza. Soha sem voltak édesebb gondolatai, mint ez órákban, midőn szivét egy nemes és jól eső tett tudata melegité. Egészen más lénynek érezé magát, megnemesült, és röstelve gondolt szerelmi kicsapongásaira, a tobzódó életre, a könynyelmü éjszakákra, melyekben szórakozni és feledni hitt, s melyek egésségét és idegeit egészen földúlák. Eszébe jutott, amit egykor egyik jó barátja mondott: „a szenvedés ellen csak egy jó balzsam van, a nemes munka, minden egyéb önámitás, mely csak késő bánatot szül.“ Menyivel jobb lett volna, ha mámoros szilajságai és tarka kalandjai helyett megőrizte volna ifjúi tisztaságát, most legalább méltó lenne e föltalált lényhez, kit a balsors sem bírt megrontani. „Már késő !“ — mondá búsan. Másnap reggel tíz órakor a szállodába sietett, miután egy előkelő, de koros asszonysághoz levelet írt, hogy ma — családi ügyei miatt — nem látogathatja meg. Mint szégyenlé magát, midőn e levelet irá. Egy szobaleány jött eléje. — A kisasszony ma reggel a vaspályán elutazott. — Lehetetlen ! — Egy levelet hagyott önnek. Viktor lázasan olvasá e sorokat. „Kedves barátom! Érzem, hogy hálátlanságot követek el ön ellen, midőn búcsú nélkül távozom, de sietnem kell. Fejem, szivem, minden idegem lázban ég azon gondolatra, hogy atyám megörülhet miattam. Hozzá kell futnom, bebizonyítandó, hogy élek s miattam nem kell aggódnia. Azt hiszem, hogy a szülők iránt még többel tartozunk, mint legjobb barátainknak is. Ezért megbocsát nekem. Úgye megbocsát? Nekünk nem sokára úgy is találkoznunk kell megint, hogy a kölcsönt visszaadhassam, s jóságát megköszönhessem. Az én szívem csupa hála, barátság és szeretet ön iránt. De még valamit kérek. Ne szóljon ön rólam D. L.-nak semmit. Ezzel még nagyobb hálára kötelezik Hedviget.“ Viktor elbúsult. Tehát nem beszélhetett újra vele. Egész nap levert, komor és szótalan volt. Másnap a városerdőben látták kocsikázni, egy előkelő de koros úrhölgy társaságában, igen halványan és bús mosolylyal. Ismerősei irigyelték boldog helyzetét, kényelmét, a fényes kocsit és divatos ruháit. Nem sejtik, hogy milyen boldogtalan szív dobog ezen divatos ruhák alatt.